Városok és emberek. Miután a helyi körülményeket töviről, hegyire megismertük, úgy döntött a csapat, hogy ellátogatunk Edit bátyjához Schwerinbe. Nagyon szép város közvetlenül a Nyugat- Német határ mellett. Kedves házaspár fogadott bennünket, akik simulékonyabb, kellemesebb emberek voltak, mint Willi. Szép házban laktak, szép tó mellett, az alagsorban vendégszobákkal. Azt gondoltuk, hogy jók a kapcsolataik, mert a fiuk Moszkvában tanult diplomata egyetemen, a lány középiskolás volt. A gyerekek akkor indultak vissza az iskolába, kézfogással köszöntek el a szülőktől, semmi ölelgetés, vagy puszi, búcsúzkodás Német módon. Később sokszor megfordultak nálunk is, de csak a „ Falomlás után” tudtuk meg, hogy Stazi tiszt volt Erik, amit a családja sem tudott előtte. Ma Berlinben élnek családi házban a Spre folyó partján, azt hiszem tudatosan készült arra, hogy nyugdíjas korában eltűnik valahol. Most minden esetre az volt a lényeg, hogy jól éreztük magunkat, kellemesen telt az idő. Délután meglátogattuk a Willi anyját, aki akkor 90 éves volt. Azonnal előszedte, Willi tiltakozása ellenére a Nácis fényképeket, amiken élteti Hitlert a tömegben, mert szerinte az volt a jó világ, csak hát nem úgy fejeződött be, ahogy szerették volna. Eléggé megtépázta a háború az ő családját is három gyereke nyugaton, egy Kanadában, három keleten talált magának otthont a mama pedig egyedül élt. Egész ottlétünk alatt valamilyen formában éreztük azt, hogy a vesztes háború nyomta az embereket. Szerettünk volna elmenni egy közeli koncentrációs tábort megnézni, de Willi azt mondta kerek perec, hogy nem megyünk. Szégyenlete magát, mint Német, ezt mi tettük hozzá. Mivel nem volt messze Rostok a nagy kikötő város úgy terveztük elmegyünk egy napra és megnézzük a tengerpartot és a várost. Kicsit fújt a szél másnap, amikor elindultunk. Megnéztünk egy nagy tengerjáró hajót, sétáltunk a parton és rácsodálkoztunk a fürdőzőkre a +10 C os vízben! A mi Balatonunk ehhez képest termálfürdő. A parti városok közül nekem Warnemünde tetszett legjobban. Igazi kis ékszerdoboz a különleges, jellegzetes szorosan egymás mellé épült, még is különböző part menti házaival. Mintha meg elevenedtek volna valamelyik regény leírásai, mintha a múltban jártunk volna. Ide később még egyszer ellátogattunk. csak ide, hogy legyen időnk gyönyörködni benne. A tengerparton eljutottunk Schasnitzba ahol egy magaslatról, távcsövön fürkésztük a Svéd partokat. Akkor még csak így lehetett látni a komphajót is, ami szállította a kocsikat és utasokat, közelebbről nem. Kicsit időutazás volt azzal együtt, hogy tudtuk itt is sok minden megváltozott csak úgy, mint nálunk. Olyan sokat utaztunk, hogy a magunkkal hozott sátrakat felvertük estefelé egy szép erdő szélén, közel az úthoz. Alig volt forgalom a biztonság pedig tökéletes, eszünkbe sem jutott, hogy nem jó helyen vagyunk. Megettük a magunkkal hozott virsliket és csak reggel mentünk vissza. Nem sok időnk maradt a haza indulásig. Nem akartuk nagyon kiszámítani az utat, mert ha valami közbe jön, még egyszer, nem érünk haza a szabadságunk lejárta előtt. Másnap elköszöntünk, és korán reggel elindultunk hazafelé. Igazunk lett, mert Prága előtt egy cseresznyefával beültetett kempingben elkapott bennünket egy hatalmas eső. A sátrunk beázott azt sem tudtuk mit csináljunk, hova üljünk, mert lefeküdni nem lehetett. A mellettünk lévő sátorban, idősebb házaspár észrevette, hogy bőrig áztunk és adtak egy nagy műanyag ponyvát azzal segített letakarni a sátrunkat. Reggelig kibírtuk valahogy, de azért annyi erőnk még lett, hogy Prága belvárosában tegyünk egy sétát és végig menjünk a Károly hídon. Visszafelé nem volt szerencsénk az esővel, még Brünó mellett ismét eláztunk egy nehezen megtalált kempingben. Ezt követően már csak Pozsonyban aludtunk és meg sem álltunk hazáig. Sok élménnyel lettünk gazdagabbak, de nagyon fárasztó út volt. Sokáig nem ismételtük meg ezt a kirándulást. Jöttek a Németek olvasatlanul minden évben, sokszor már fárasztó volt a vendéglátás, ami pénzben sem volt egyszerű. A barátság a mai napig, éppen 60 éve tart, valamennyien megöregedtünk, de még írunk egymásnak, vagy telefonon beszélünk. Ma a kapcsolattartás, már egyszerűbb.

Útközben az NDK ban. Ahogy elhagytuk Brnót és közeledtünk a határhoz, örömmel tapasztaltuk, hogy jó a fék. Gondolatunkban továbbra is központi kérdés maradt. Útlevél és vámvizsgálat után folytathattuk most már az NDK ban az utat, minden simán ment, semmi „ elvámolni valót” nem vittünk.. Rátértünk az akkor még szokatlan sztrádára, amit még Hitler építtetett. A beton lapokon pattogtunk vidáman, nem tudom, azóta húztak e rá egy sor aszfaltot, mert az már akkor is későn lett volna. Nagy 20. századi felszabadulásunk óta nem jártam az országban. Unokáim pedig röpködnek, nem öreg Skodával róják az utat. Visszatérve az útra a tervezett időre eljutottunk Berlinhez, ahol a sztrádán másik irányba kellett haladnunk tovább, mint ahova érkeztünk. Arról fogalmunk sem volt, hogy valahol van lejáró és feljáró itt láttunk először sztrádát. Egyszerűen kiálltam az út közepére, és amikor jeleztem, hogy nem jön semmi, férjem szépen átvágott a másik oldalra én beültem a kocsiba és meg sem álltunk a már közel lévő Berlinig. Bejutottunk valahogy a városközpontba, megnéztük a Brandenburgi kaput a strázsákkal és indultunk tovább. Kereszteztük azt a tranzit utat, ami nyugat Berlint kötötte össze az NSZK val. Így jutottunk el Potsdamig ahova, ha már itt vagyunk bementünk. Megnéztük a múzeumot ahol aláírták a nagyhatalmak a 2. Világ Háború után, a potsdami egyezményt. Az ovális asztal mellett a székekre minden tárgyaló félnek ki volt írva a neve. Más volt az összetétel, mint a Jaltai konferencián. Roosevelt helyett Truman, Churchill helyett Clement Attlee, és Sztálin aki akkor még maradt, foglaltak helyet és írták alá az egyezményt. Az egész nézelődést behatárolta, hogy estig meg kellett érkeznünk Karowba, ahol már vártak bennünket. Nem mondanám, hogy sétaút volt, mobil telefon nélkül csak térképre támaszkodva, de nagyon ügyesek voltunk, megérkeztünk sötétedés előtt. A faluban, amit ők városnak neveznek kicsit tekeregtünk mire eljutottunk a hosszú, három család által lakott jellegzetes Német házhoz, amit sok szép nagy fa vett körül. Kedvesen fogadtak bennünket, ismerőseink Edit, Willi és a két kislány, volt snapsz és „ Bruderschaft” így az alvás nem esett nehezünkre. A két kis lány örült az ajándékoknak, amit vittünk. Másnap a férfiak ellátogattak a helyi vendéglőnek nevezett kocsmába és az egész falu megcsodálhatta a Magyar pasast, akinek kérdéseket lehetett feltenni, a Szocializmus építésének Magyar módjáról. Az eredmény az lett, hogy mire a sok „ trink, trink, Bruderlei trink” után haza értek már nem voltak se éhesek, se szomjasok. Edit és én egész nap beszélgettünk, gyakorolva a nyelvet, ami nem volt egyszerű eleinte, később bele jöttem. Edit szüleivel a háború után Lengyelországból települt át, ennek megfelelő nyelvjárással. Willi „ echte Német” Brandenburgi nyelvjárással. Érdekes módon Willit jobban megértettem, mint Editet, de ez részletkérdés volt, nem igazán számított. Egyébként is kedves férjem azt mondta, hogy ő két snapsz után akár Japánul is beszél. Így aztán az ott töltött egy hét alatt nem voltak nyelvi nehézségeink, jól éreztük magunkat. Most pedig vártuk a következő napi programot, amit a mi Skodánkkal bonyolítottunk le, mert nekik akkor még csak Trabant kiutalásuk volt.

Útközben az NDK ban. Ahogy elhagytuk Brnót és közeledtünk a határhoz, örömmel tapasztaltuk, hogy jó a fék. Gondolatunkban továbbra is központi kérdés maradt. Útlevél és vámvizsgálat után folytathattuk most már az NDK ban az utat, minden simán ment, semmi „ elvámolni valót” nem vittünk.. Rátértünk az akkor még szokatlan sztrádára, amit még Hitler építtetett. A beton lapokon pattogtunk vidáman, nem tudom, azóta húztak e rá egy sor aszfaltot, mert az már akkor is későn lett volna. Nagy 20. századi felszabadulásunk óta nem jártam az országban. Unokáim pedig röpködnek, nem öreg Skodával róják az utat. Visszatérve az útra a tervezett időre eljutottunk Berlinhez, ahol a sztrádán másik irányba kellett haladnunk tovább, mint ahova érkeztünk. Arról fogalmunk sem volt, hogy valahol van lejáró és feljáró itt láttunk először sztrádát. Egyszerűen kiálltam az út közepére, és amikor jeleztem, hogy nem jön semmi, férjem szépen átvágott a másik oldalra én beültem a kocsiba és meg sem álltunk a már közel lévő Berlinig. Bejutottunk valahogy a városközpontba, megnéztük a Brandenburgi kaput a strázsákkal és indultunk tovább. Kereszteztük azt a tranzit utat, ami nyugat Berlint kötötte össze az NSZK val. Így jutottunk el Potsdamig ahova, ha már itt vagyunk bementünk. Megnéztük a múzeumot ahol aláírták a nagyhatalmak a 2. Világ Háború után, a potsdami egyezményt. Az ovális asztal mellett a székekre minden tárgyaló félnek ki volt írva a neve. Más volt az összetétel, mint a Jaltai konferencián. Roosevelt helyett Truman, Churchill helyett Clement Attlee, és Sztálin aki akkor még maradt, foglaltak helyet és írták alá az egyezményt. Az egész nézelődést behatárolta, hogy estig meg kellett érkeznünk Karowba, ahol már vártak bennünket. Nem mondanám, hogy sétaút volt, mobil telefon nélkül csak térképre támaszkodva, de nagyon ügyesek voltunk, megérkeztünk sötétedés előtt. A faluban, amit ők városnak neveznek kicsit tekeregtünk mire eljutottunk a hosszú, három család által lakott jellegzetes Német házhoz, amit sok szép nagy fa vett körül. Kedvesen fogadtak bennünket, ismerőseink Edit, Willi és a két kislány, volt snapsz és „ Bruderschaft” így az alvás nem esett nehezünkre. A két kis lány örült az ajándékoknak, amit vittünk. Másnap a férfiak ellátogattak a helyi vendéglőnek nevezett kocsmába és az egész falu megcsodálhatta a Magyar pasast, akinek kérdéseket lehetett feltenni, a Szocializmus építésének Magyar módjáról. Az eredmény az lett, hogy mire a sok „ trink, trink, Bruderlei trink” után haza értek már nem voltak se éhesek, se szomjasok. Edit és én egész nap beszélgettünk, gyakorolva a nyelvet, ami nem volt egyszerű eleinte, később bele jöttem. Edit szüleivel a háború után Lengyelországból települt át, ennek megfelelő nyelvjárással. Willi „ echte Német” Brandenburgi nyelvjárással. Érdekes módon Willit jobban megértettem, mint Editet, de ez részletkérdés volt, nem igazán számított. Egyébként is kedves férjem azt mondta, hogy ő két snapsz után akár Japánul is beszél. Így aztán az ott töltött egy hét alatt nem voltak nyelvi nehézségeink, jól éreztük magunkat. Most pedig vártuk a következő napi programot, amit a mi Skodánkkal bonyolítottunk le, mert nekik akkor még csak Trabant kiutalásuk volt.

 Világot látunk, utazás az NDK ba. Valamikor 1957-58 ban kezdtem Németül tanulni és úgy gondoltam jót tesz, ha keresek levelező partnert magamnak. Egy Német folyóiratban jelent meg a kérésem, amire egészen hamar jött három válasz. Akkor is egészen szolid voltam, így mind a hárommal elkezdődött valamilyen kapcsolat. Évek alatt aztán leépült kettő és maradt Edit és férje Willi, akik Rostokhoz, és Warnemündéhez közel éltek egy kis faluban. Levelek jöttek mentek, aminek az lett a következménye, hogy elkezdtük egymást meglátogatni. Ami a gyakoriságot illeti ők vitték el a pálmát, minden évben jött valaki a családjukból. Teljesen érthető volt, mert Magyarországon kívül nem tudtak hová menni. Amikor 1964 ben vettünk egy használt Skodát eljött a lehetőség, hogy mi is meglátogassuk őket. Utazásunkra ’66 ban került sor. Úgy tűnt, hogy a kocsi jó állapotban van, a karosszéria olyan stabil volt, mint egy T 34 es Tank, de a motor az, hagyott kívánni valót maga után. Kis lányunkat csúfosan hátra hagyva Juliska nagynéninél, fiunkkal, hármasban úgy döntöttünk elkezdjük szervezni az utat. Bátor emberek voltunk, de azért megvártuk a nyarat, színig raktuk a csomagtartót ennivalóval és egy sátorral útnak indultunk. Egészen jól haladtunk, Pozsonyban kempingeztünk első nap, úgy gondoltuk három nap alatt bevesszük legalább Berlint. Az idő jó volt a benzin olcsó, másnap elporoszkáltunk Brnóig. Amikor elkezdődtek az emelkedők egyszer csak kiderült, hogy nem fog a fék, elfolyt az összes olaj. Nagy nehezen mégis beértünk a városba remélve, találunk olyan szervizt ahol értenek a saját márkájukhoz és megjavítják a féket. Intenzív kérdezősködés után, amikor már azt hittük letelepszünk véglegesen Csehországban rátaláltunk álmaink mestereire! Vállalták, hogy délutánra kész lesz a kocsi addig nézzük meg a város nevezetességeit. Kérdésünkre, ajánlották a Kapucínius kolostort, ami nem volt messze. Mindent a kocsiban hagytunk és elindultunk sétálni. Valahol közben megebédeltünk, ami akkor még nem került egy vagyonba. Ebéd után megtaláltuk a Kolostort és elindultunk a tömeg után. Ahogy az altemplomba értünk enyhén szólva felállt a hátunkon a nem létező szőr. A régi kor, temetkező helyére jutottunk. Az első teremben a teljes dekorációt falon, állványon, csilláron emberi csontok, koponyák alkották. Ennél már enyhébb volt a következő termekben az üvegek alatt eltemetett helyi méltóságok és a csuklyás barátok látványa. Láttunk egy lányt akit valószínű tetszhalottként temethettek el, mert majdnem fél oldalra mozdulva feküdt az üvegkoporsóban. Azt gondoltam, hogy az akkor 10 éves fiamban rossz emlékeket kelt, de ma már nem is emlékszik rá, hogy ott is jártunk. Igaz, azóta eltelt pár év. Mire kiborzongtuk magunkat mehettünk a kocsiért, ami kész volt, minden holmink megvolt, hálálkodtunk, fizettünk és utaztunk tovább.

15 /.Indulás haza. Hamar eltelt az egy hét, pakolnunk kellett. Nem volt gond a vásárolt holmikkal, mert még annyi különleges árút sem sikerült találnunk, mint Moszkvában vagy Kijevben korábban. Utolsó nap még megmártóztunk a habokban, még akkor is, ha ettől nem lettünk „Hab leányok”. Szép barna színe volt mindenkinek látszott rajtunk az egy hét nyaralás. Szerencsére ruháinkat nem adtuk el a szobaasszonyoknak, úgysem tudtunk volna mit venni az árán. Legfeljebb Vodkát, na de annyit? Buszunk végig a tengerparton haladt Szocsiig megcsodáltuk még egyszer a különleges fákat, bokrokat és már ott is voltunk az Adler-i repülőtéren. Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a kis gépnek el kell érni Kijevben a Budapesti járatot az indulást ehhez igazították. A belföldi gép, ha lehet még kisebb volt, mint amivel jöttünk. Bementünk a váróterembe, akkora lehetett, mint valamelyik itthoni kis falu vasúti váróterme restivel, „ cakum pakk”. Szépen szolidan elkezdett iszogatni a társaság, amikor szóltak, hogy szálljunk fel a gépre. Csomagjainkat elvitték, remekül elhelyezkedtünk, bekötöttük magunkat vártuk az indulást. Valami furcsa kékes színű gázt kezdtek befújni az utastérbe, ment a viccelődés, hogy na, most megyünk vagy maradunk? Amikor ez a kérdés elhangzott jött az utas kísérő, hogy szálljunk ki, mert egy kis probléma van de, „ nyicsevo” mert a pilóta hamar megoldja. Mit lehet ilyenkor csinálni? Kiszálltunk és folytatta a társaság az iszogatást, mivel a Vodka elfogyott pezsgővel. A párosítás megtette hatását, lassan kezdtek a félősebbek az Oroszokra hasonlítani. A ki, beszállás még kétszer megismétlődött addigra már senki sem félt. A felszállás zavartalanul sikerült, rövid idő után a legfélősebbek is aludtak, és amikor megérkeztünk Kijevbe azt sem tudták hol vannak. A TU 104, vagy 134 es gépet természetesen elértük és, hogy kihasználjuk a teljes hetet várnunk kellett egész délután a felszállásra. Valamilyen tranzit lehetett ahova betereltek bennünket, mert innen már sehova még WC re sem mehettünk. Nehezen viseltük a megpróbáltatást, itt már nem voltunk kedves vendégek, csak simán utasok. Végre szóltak, hogy mehetünk a géphez nekünk kellett vinni a csomagokat, mert még a VÁM vizsgálat is előttünk volt. Hogy ne unatkozzunk, egyik útitársunk bőröndjében találtak egy remek kis baltát, ami megtetszet neki valamelyik boltban és megvette, mert olyan jó kézre álló. Igaz, hogy akkor még nem voltak terroristák, de biztos, ami biztos nem engedték fel a gépre sem a baltát, sem a gazdáját. Vissza a váróba az egész csoport, jegyzőkönyv, magyarázkodás, igazolás, hogy itt mindenki nagyon jó ember. Végül a balta utazhatott a csomagtérben, gazdája pedig velünk. Egy óra késéssel, az utolsó pillanatban mégis mindenki beszállhatott a gépbe ahol kicsit otthon éreztük magunkat, hiszen Budapest volt az útirány. Fellélegeztünk, elhelyezkedtünk és már hozták a vacsorát. Két óra alatt Budapestre értünk, amit már nem bántunk. Az élményből csak is kizárólag a szépre emlékezünk, minden más törölve! Sajnos ezt követően mostanáig nem jártam a Nagy Testvérnél, lehet, hogy rá sem ismernék Moszkvára? Vagy be sem engednének?Na, de vajon miért?

14 /.Kirándulás a Rica tóhoz és Szuhumiba. A kirándulás napja ismét érdekesnek ígérkezett. Az egész csoport útra kelt egy olyan busszal, ami nagy valószínűséggel megjárta Berlint a Nagy Honvédő Háborúban. Nem tudjátok elképzelni, hogy milyen volt. Minden porcikája zörgött, lógott az ajtaja, de megnyugtattak bennünket, hogy teljesen biztonságos, aggodalomra semmi ok. Jó hát, ha annyira jó menjünk. Egyelőre azt sem tudtuk hova megyünk. Útközben legalább kétszer átkeltünk valamilyen ellenőrző ponton, ahol megnézték az igazolványunkat, mintha másik országba lépnénk be. Úgy is történt, egyik tagországból mentünk a másikba. Utunk a Kaukázus hegyes völgyes részén vezetett ahol vagy a huppanók voltak nagyok, vagy a köveket kellett kerülgetni bravúrosan a sofőrnek. Hozzá voltak szokva, mert 70 el simán áthajtott egy lyukon. Az első megálló helyünk valamilyen falu szélén volt ahol bementünk egy olyan házba ahol szabadkéményben füstölték a felismerhetetlen hosszúra szeletelt húsokat, szalonnákat. Nagyon tetszett, mert az én szülői házam is szabadkéményes volt „annó „! Ennek a háznak azért más volt a környezete, a „ fillingje” ’82 ben. Megvendégeltek bennünket füstölt hússal, szalonnával és kenyérrel. Volt, aki fintorgott, nekem ízlett éppen úgy, mint a mellé adott kumisz, amit még sohasem ittam. Rövid pihenő után a Rica tóhoz érkeztünk a kaukázusi hegyek közt, aminek a környezete kimondottan turistáknak van kialakítva. Néhány kitömött medve és apró vízimalom mellett haladtunk, kis csordogáló patak mellett, olyan volt az egész dekoráció, mintha egy játszótérről, maradt volna ott. Lassan a tó partjához értünk, ami hegyek közti tengerszem, 15-20 méteres mélységével. A partján árválkodott néhány ajándékos bódé és lehetett csónakázni pár kopejkáért. A csónakázást választottuk, ami elég félelmetesnek tűnt a tó fekete mélységével. Fényképeket készítettünk, sétáltunk és kb 1-2 óra múlva haladtunk tovább. Ebédre beértünk Szuhumiba, a kellemes tengerparti városba. Itt már nagyon meleg volt, nem úgy mint a hegyekben. Leander bokrok pompáztak a virágoktól és az egész város levegőjét megtöltötték édeskés virágillattal. Minden utcában más színű bokrok sorakoztak, fehér, rózsaszín, lila virágokkal. Nagyon szép volt. Az utcán árultak, egyfajta lepény kenyeret hasonló, mint a mi lángosunk, csak kicsit keményebb a tésztája ittunk hozzá kumiszt. Úgy éreztük visszamentünk kicsit Ázsiába, ahonnan elindultunk valamikor. A meleg eléggé elbágyasztott bennünket. Ebéd után érdekes programunk volt a majom parkban. Kis állatkertet nagyrészt majmoknak rendezték be, a sok fa és bokor közt alig lehetett észrevenni a ketreceket. Nem szabadon ugrálnak az állatok, hanem hatalmas ketrecekben azt az érzést keltve bennük, hogy szabadok. Nagyon meleg volt a levegőt átjárta az állatok szaga alig vártuk, hogy kimenjünk valamilyen szellősebb helyre. Végül még egy jó órát eltöltöttünk a kikötőben, de csak messziről bámultuk meg a nagy hadihajókat. Sok mindent láttunk, nagyon elfáradtunk beültünk a buszba ahol a klimatikus viszonyokat az oldalán lévő rések szolgáltatták. Nem számított semmi, csak egyszer jussunk vissza a kényelembe. A visszafelé vezető úton észre sem vettük az ellenőrző pontokat, és az út hibákat, pedig egyfolytában legalább két órát utaztunk. Ezen az estén nem volt kedve senkinek bulizni, örültünk, hogy zuhany alá kerültünk és ehető vacsorát kaptunk. Nem kellett ringatni senkit.

13./Felderítjük az üdülőhelyet. A szállodában mindenkit kétágyas szobákban helyeztek el. Kényelmesek szépek, tiszták voltak. Ahogy kipakoltunk másnap a szobaasszonyok már a fél ruhatárunkat meg akarták venni. Valamennyit adtunk el belőle, abban a biztos tudatban, hogy nem valószínű, hogy tudunk venni valamit a Rubelen. Mint említettem, étkezni egy külön álló kellemes étterembe jártunk, négyen ültünk egy asztalnál ahol végig vidám volt a hangulat. Rengeteget nevettünk, teljesen mindegy volt, hogy min egyszerűen jól éreztük magunkat. A reggelihez mindig kaptunk igazi kaukázusi kefirt, amilyet soha azóta, nem találtam itthon és magam készíteni gombával sem sikerült, nagyon finom volt. Reggeli után bejártuk az egész hatalmas üdülő komplexum területét. Akkora volt, mint egy kisebb város, boltokkal, szórakozó helyekkel. A tengerparti sétányon eljutottunk egy öböl széléig, ahol lezárták a tovább jutást kerítéssel. Az öbölbe beláthattunk ahol szép nagy villák sorakoztak, mint megtudtuk ezekekben üdült az egész moszkvai vezetés, bele értve a Párt Főtitkárt is. Akkor éppen Gorbacsov volt a soros. Néhányan eldöntöttük, hogy ebéd után megnézzük közelebbről Picundát a falut. A sorompóval és automatikus kapuval lezárt kijáraton a kitűzőnkkel kijutottunk, de felhívták a figyelmünket, hogy nagyon vigyázzunk rá, mert a nélkül nem tudunk vissza menni. A falu egy elég szegényes grúziai falu, apró házakkal, ritka terekkel. A szuterénben maghúzódó suszter műhely kirakatában ott pompázott a bekeretezett Sztálin kép, 30- évvel halála után. Ki lát bele az emberek lelkébe? Hamar rájöttünk, hogy semmi különös látnivaló nincs a faluban visszasétáltunk az „ elzárt kivételes területre „ és élveztük a nyarat. Délután busszal elvittek bennünket Szocsiba a fekete tenger egyik legszebb üdülőhelyére. Valóban szép a város, a tengerpart, ahol impozáns villák sorakoztak, a főhelyet egy csodálatosan szép park uralja. A különleges fák alatt fából faragott szobrokat csodálhattuk meg, amelyik közül sokat kiszíneztek. Gondoltuk itt biztosan tudunk valamit venni, de ezekben az években ugyan úgy nem volt semmi az üzletekben, mint Moszkvában. Megtaláltunk néhány többszintes üzletet, de vagy sorban állás volt nem tudtuk miért, vagy teljesen üresek voltak a polcok. Kellemes séta után hamar visszamentünk a szállodába. Este pedig felderítettük a szórakozó helyeket. Moziba nem akartunk beülni, színházi előadás akkor éppen nem volt, maradt az egyik Bár ahol táncolni is lehetett. A legjobb italokat lehetett rendelni elfogadható áron mégsem szoktunk ide. Maradtunk a parton felállított hatalmas Netpun szobor mellett, amit esténként körbe álltunk és jókedvűen megénekeltettünk. A 40 fős csoport egészen jól összekovácsolódott, senkit sem hagytunk magára. Különösen a szabad programoknál jöttünk rá, hogy jobban össze kell tartanunk, mint amikor csoportosan utaztunk, vigyáztunk egymásra. Érdekes hangulata volt ennek az egész üdülésnek, itt a nagy szabadság kellős közepén.

12 / .Üdülünk. Nagyon kegyes volt hozzánk az időjárás, hét ágra sütött a nap egész ottlétünk alatt. Igyekeztünk minél több időt a vízben tölteni. A part lankás, homokos volt. Igazi üdülő hely. Messze a vízben felfedeztünk egy delfin családot, ahogy csoportosan úsztak. Sokan voltunk a parton a sekély vízben és bizony, „hancúroztunk” mint a gyerekek, élveztük a remek helyet. Az ebédnél a csoportvezetőnk feltette a nagy kérdést, kinek lenne kedve egy kis tengeri hajókázásra? Sokan jelentkeztünk, legalább 15 en akik szerettük volna megtapasztalni az igazi Orosz, tengeri túrát. Másnap reggeli után indultunk a közeli kikötőből. Első pillantásra szerencsére az „ egzotikumot” vettük észre, amikor megláttuk a hajót és személyzetét, olyanok voltak mintha a Cár felejtette volna ott őket, hajóstól, szakállastól. Nem annyira hajó volt a kiszemelt szállító eszköz, hanem valószínűleg / nem derült ki / halászbárka lehetett, mert a bárka egyik végében ott lapultak, nem, nem lapultak, hanem inkább tornyosultak egy csomóban a hatalmas hálók. Alig találtunk helyet magunknak mellette. A bárka „ személyzete” úgy, tíz fő körül lehetett, mindig ilyeneknek képzeltem el a matrózokat. Valamennyi szakálas, torzom borz nagydarab fickó volt. Legszívesebben visszafordultam volna, de akkor már késő volt. Az indulás zökkenőmentesen sikerült, csak kicsit dobálták a hullámok a Nagy Honvédő Háború után kiszuperált szerkezetet. Mondanom sem kell, hogy talán 4-5 en lehettünk lányok, hamar rájöttem, hogy rossz az ivararány. A mi nyápic fiúink csak nevettek rajtam, amikor szóvá tettem meglátásomat. Nem láttuk a partot olyan messzire bementünk, láttuk viszont közelről a delfineket, sirályokat és a végtelen víztükröt részesei voltunk a végtelennek. Amikor felszálltunk a bárkára még csupán félig volt részeg a matrózok serege a mieink pedig akkor még józanok voltak. Rövidesen megváltozott a helyzet, amikor a tenger közepén elromlott a bárka motorja, amit a fent leírt állapotban hozzáfogtak megjavítani a matrózok. Mentő csónakot, vagy bármilyen mentő alkalmatosságot mutatóban sem lehetett látni. Ezen a ponton kezdtem megtérni, imádkozni a jó Istenhez, hogy még egyszer segítsen ki a partra, ígértem nem akarok többet hajókázni./ Nem tartottam be a Törökök is megvezettek az Isztambuli hajóúttal / Nagy öröm volt, amikor ismét pöfögött a motor és elkezdtünk kifelé evickélni. Arról lehetett tudni, hogy kifelé tartunk, hogy messze láttuk a horizont alján a partot. Ekkor már nem csak az Oroszok, hanem a mi fiaink is részegek voltak. Hatalmas jókedv és „ drúzsba „ uralkodott a bárkán, ami lassan mégis kijutott a partra. Szerintem magától talált a kikötőbe, mert lehetetlen, hogy olyan állapotban értelmes döntést tudtak hozni a matrózok. A parton maradt csoportunk tagjai körbe röhögtek bennünket, amikor beszámoltunk a kirándulásról. A másnapi induláshoz ennek alapján nem sikerült utasokat toborozni. Ez az út nagyon emlékezetes maradt, igazi betekintést nyertek a „ Nagy Testvér” mentalitásából azok is, akiknek nem voltak háborús emlékei. Nem tudom, hogy sikerült épségben megúszni lehet, hogy a motorhiba mentett meg bennünket, amivel el voltak foglalva? Azon a délutánon már csak a strandoláshoz maradt kedvünk, jókat nevetve bátorságunkon, ami nem mindig feltétlen szükséges. Nem fogadtunk meg semmit, mert fogalmunk sem volt, hogy mi vár még ránk.

11./Abházia, Picunda. Úgy látszik engem, 5-6 évenként engednek be az Oroszok, igaz most sokkal több idő eltelt már nem hiszem, hogy útnak indulnék. Legutóbb 1982 ben sikerült eljutnom Grúziába egy szakszervezeti csoporttal. Az utat aktivistáknak szervezték. Ezúttal is repülővel utaztunk Szocsi mellett az ádleri kis belföldi reptéren szálltunk le. Volt olyan szakszervezeti ismerősöm, aki évente utazott Szocsiba, nem értettem, hogy mit szeret benne annyira. Az egy hét alatt, amit itt töltöttünk teljesen világossá vált. Sok rossz tulajdonságuk van az oroszoknak, de remek üdülőhelyeket alakítottak ki és reprezentálni nagyon tudnak. Akkor még a kisemberek is eljutottak ezekre a helyekre, nagy örömünkre. Útirányunk Kijev- Szocsi- Picunda volt. Először Kijevben szállt le a gépünk, pár óra várakozással átszálltunk a belföldi kis gépre. A kis gép olyan amilyenről sokat hallottam és most megtapasztaltam. A 40 fős csoportunk éppen elfért benne, ha csak kettővel többen vagyunk a plusz két fő már a szárnyakon utazik. A gépen csak mi voltunk, gondolom biztonsági meggondolásokból, ha zuhan, ne legyenek rajta Oroszok. Nem voltak, így aztán kecskék sem, amire pedig előre felkészítettek bennünket. Valahogy úgy nézett ki, mint a mi 50 éves Ikarus buszaink. A leszállás úgy történt, hogy a gép berepült a Feketetenger fölé, ráfordult a kifutóra és már le is tette a pilóta. Úgy zörgött az egész berendezés, mintha azonnal szét akart volna hullani. Nem volt semmi fakszni, lassú ereszkedés „ szpasziba„az utasoknak, megérkeztünk és kész. Vegyesen voltunk férfiak, nők azt hiszem, mondanom sem kell, hogy kik voltak a bátrabbak? Jó, akkor nem mondom, csak annyit, hogy elég sok Vodka elfogyott a rövid út alatt, bátorítónak. Várt bennünket egy busz, ami ugyancsak 50 éves lehetett, de gurult és elfértünk rajta. Nagyjából egy óra utazás után megérkeztünk Picundára az üdülő központba. Több 10- 15 emeletes épület áll a tengerparton, csoportunkat a legmagasabb épületbe helyezték el. Az épület egyben a világító torony szerepét is betöltötte, messze szórta a fényt este a tetején elhelyezett lámpa. Gyönyörű volt a kilátás a tengerre, előttünk hullámzott a parti víz ami, fürdőző napozó üdülőkkel volt tele. Ismerős asszonnyal, Böbével kerültünk két ágyas szobába. Nem lehetett panaszunk kellemes, erkélyes és kényelmes volt. Az üdülőközpont teljesen zárt volt a szállodák mellett, kultúrtermek, színház, mozi, szabadtéri és zárt részekkel, bár ahol táncolni lehetett. Csak csoportosan mehettünk ki a zárt területről, mindenki kapott belépő kártyát később mégis kimentünk a faluba néhányan. Sok fa, bokor, virág volt a parkokban. Az egyik parkban ahol különleges eukaliptuszfák voltak, Abház falut építettek ahol kávézni lehetett. Kis nádfedeles építmények körül kellemesen kialakított teraszokon üldögéltünk. Néztük, ahogy a hatalmas réz homokkal teli tálcákon, főzték az „ igazi török kávét” kis réz nyeles ibrikben trükköztek vele a forró homokon, többször forralva majd lehúzva a kis szerkentyűt. Végül finom lett a kávé, az illat pedig betöltötte a környéket. Ide többször visszatértünk az egy hét alatt. Elhelyezkedtünk a szobáinkban, utána megnéztük a közvetlen környezetünket rövid kört tettünk és mehettünk az étterembe vacsorázni. Az étterem nem a mi épületünkben volt, hanem egy teljesen különálló épületben étkezett mindenki, aki itt üdült. Nem volt tumultus, mindenkinek állandó helye lett a négy személyes asztaloknál. Finom és bőséges volt az ellátásunk, így aztán az első benyomásunk igazán jól sikerült. Társaimmal az egy hetet végig nevettük, sokszor azt sem tudtuk mit nevetünk, mint a gyerekek. Jól éreztük magunkat ez volt a lényeg. Vártuk a következő napok programjait.

10,/ Búcsú nap. Hamar eltelt a hét, aminek az utolsó napján elment az egész nagy csapat a Lihacsov autógyárba. Gondoltuk legalább megnézzük, hogy készülnek a Zsigulik. Abból semmi sem lett, mert csak a kultúr teremig jutottunk, ahol vártak bennünket azok az asszonyok, akik az üdvözlésünkre elénk jöttek a pályaudvarra. Még nem említettem, hogy az üdvözlő beszédem után, engem tekintettek a csoport vezetőjének. Bár merre mentünk hivatalos programokra mennem kellett a fejesekkel, akik megkülönböztetett figyelemmel voltak irántam. Irénkének nem nagyon tetszett, de nem volt mit tenni, ha már átadta nekem a feladatot. Nem mondhattuk, hogy bocsi én nem merek és nem is tudok beszélni. Mondanom sem kell, hogy engem egyáltalán nem zavart. A nagytermet betöltötték az asszonyok, akik próbáltak egymással ismerkedni. Nem tudom mennyire sikerült, szendvicsek és pezsgők után zeneszóra gondolom előjöttek az Orosz szavak. A delegáció vezetői különteremben voltunk, díszvendégünk Zamercev tábornok volt, Budapest háború utáni első városparancsnoka. Nagyon kedélyes öregember, akiből a találkozás biztosan mást váltott ki, mint belőlünk, ez már politika. Terülj asztalkám volt, olyan gyümölcstálakkal, amiket még sohasem láttam. Megkérdeztem, hogy ez micsoda? kiderült, hogy friss ananász. Sok finom pezsgő után nekünk is jó kedvünk lett, előjöttek az orosz szavak igencsak hiányos tudásunkat bizonyítva. Amikor mindenkinek jó kedve volt akkor került sor a búcsú beszédekre. Felültünk a színpadra, majdnem mindenki megszólalt, Irénke is. Gondolom egész előző este írta a beszédet./ ez a rossz májam volt! / Kicseréltük az ajándékainkat, kézfogás, puszi, drúzsba. Természetesen én kaptam a legszebb, legnagyobb ajándékot. Nem mertem a lányokra nézni, amikor átvettem egy bekeretezett Lenin képet! Csak azért nem látták rajtam, hogy én is nevetek, mert felemeltem magasra, magam elé tartva. Amikor visszamentünk a szállodába ment a cukkolás, hogy viszem haza. Mondtam, bízzátok rám, megoldom. Amikor beszálltunk és elhelyezkedtünk a vonaton, akkor jutott valakinek eszébe a kép. Hű, mondtam véletlenül nem ott felejtettem, megoldottam. Nem tudom mit gondolt a takarító személyzet, amikor megtalálta „ véletlenül” becsúszva az ágy és a fal között. Sajnáltuk, de már nem akartunk visszamenni érte. Nagyon jó hangulat volt a vonaton hazáig, végig énekeltük az utat, összekeveredtek a csoportok, barátkoztunk. Ma azt mondanák, hogy jó csapatépítés volt összehozott bennünket, asszonyokat.