A falu közepén áll a református templom, amit 1770 ben építettek, valószínű, hogy az1760 ban gesztre került Tiszák is hozzá járultak az építéshez. Templomba, megkeresztelésem után, akkor jutottam el, amikor iskolás lettem. Szüleim nem jártak templomba, mert nem tudtak felöltözni úgy, mint a módos emberek. Nekem, minden vasárnap mennem kellett a többi iskolással. A lelkész Besztercei László volt, a fia Laci velem járt iskolába. Később a háború után elköltöztek a faluból a mi osztá-lyunk tanulóit még ő készítette fel a konfirmálásra. Iskola év végén itt volt a vizsga, amin az egész falu ott volt. Mindenki kíváncsi volt, hogy szerepel a gyereke. Itt kapták meg a jó tanulók az ajándékkönyveket, előbb persze szerepelniük kellett. Ilyenkor az én szüleim is eljöttek, ha apám éppen otthon volt. Csuda szerettem ilyen jeles helyen szerepelni, szavalni, vártam a könyvet, hogy vajon most mit kapok. Szerettem a mesés könyveket, amikor olvastam más világba repített. A templomkerten keresztül járda vezetett a már említett kastélykerti kiskapuhoz, amit vasárnap kinyitottak ott jöttek az urak a templomba. Sokszor figyeltük őket, itt találkoztunk velük ember közelben. A templomban mindenkinek külön helye volt. Szemben a bejárattal a presbiterek, mögöttük ültek a kastély lakói, ott még párna is volt a padokon, amit módfelett irigyeltünk. Külön ültek a férfiak, a nők, a falu előkelői, a gyerekek, a karzaton pedig a falu fiataljai. A parasztember, aki nem tudott felöltözni szépen csak otthon befelé imádkozott. Ha hitte az Istent és többnyire hitte, azt legbelül önmagának tette, a lelke mélyén. Amikor imádkozott azt nem hallotta senki más csak az Isten. Alig vártuk, hogy akkorák legyünk, hogy mi is felmehessünk a karzatra a nagyokkal. A pad alatt ment a csipkelődés, a rendetlenkedés. Néha ki somfordáltunk a padok közül és felmentünk a toronyba. Nyáron a toronyban mindig volt felnőtt, aki szemével pásztázta a határt nincs e valahol tűz .Izgalmas volt innen széjjelnézni, messze lehetett látni. Természetesen, nem volt olyan vala-mire való gyerek, aki legalább egyszer fel ne ment volna a toronyba. A fiúk a harangozást is kipróbálták, az apraja aztán lógott a harangkötélen, olyan nehezen lehetett megkondítani a nagy harangot, de még a kicsit is. Elláttunk a környező falvakba, tanyákra, és a határhoz közeli nagyobb majorságok udvarába, Át láttunk Romániába, láttuk az utakat rajta az embereket és az őrbódékat, a magasleseket. Majd minden nyáron előfordult tűzeset, akkor félreverték a harangot, olyankor ott volt a falu apraja, nagyja az oltásnál. Egyszer a szomszédunk szalmakazla leégett, valószínű, hogy a gyerekek gyújtották fel. Sokszor a fiúk a szalmakazal mögött próbálták ki az első slukkot a maguk sodorta cigarettából. Ha a próba tűzvészbe torkollott volt ne mulass. Jól elverték a gyereket, aki sokszor a jószág télire gyűjtött takarmányát tüntette el pillanatok alatt. A templomban adták össze a házasodó fiatalokat ilyenkor a falu összes gyereke sietett szájat tátani, menyasszonyt nézni. A templom szélső hajójába, a torony alatti részbe, hozták be a halottat útban a temető felé elbúcsúztatni. Azt hiszem azért külön kellett fizetni, mert nem mindenkit búcsúztattak a templomban is. A keresztelő, és ünnepnapokon az úrvacsora élményszámba ment. Különösen az úrvacsorát kritizáltuk meg, figyelve, hogy a serleg melyik oldalán isszák a bort a nyálas öregek. Igyekeztünk a másik oldalra fordítani a kelyhet, ami nem mindig sikerült. Mindenhol jól éreztük magunkat a dolgoknak csak a jó oldalát láttuk, nem zavart bennünket , hogy ki kicsoda, amikor együtt voltunk gyerekek csak a játék volt a fontos. Egyszer egy tíz év körüli gyerek Mátyás Guszti, körbe ment a toronyablak mellett futó peremen a magasban, na ez napokig szenzáció volt lehet, hogy már senki sem emlékszik rá. Itt írok arról, hogy a gyerekek előtt nem nagyon volt tabutéma az, ha valaki éppen meghalt. Anyám mindenhova vitt magával nem is tudott volna mást tenni. Amikor a szomszéd asszony meghalt, Irén édesanyja, tüdőbajban, lehettem úgy öt éves, este át mentünk” halott látni „. Amikor még nem volt fel ravatalozva az elhunyt, feküdt az ágyban, mintha aludna, otthon a háznál összegyűltek az ismerősök, és hangosan siratták az asszonyok. Akkor láttam először halott embert, igaz még most is emlékszek rá. Az egész szoba tele volt asszonyokkal, csak azt hallottam, hogy mindenki sajnálja, ami azért volt nekem furcsa, mert nagyon zárkózott család volt nem nagyon járt hozzájuk senki. Aztán az egyik nyáron meghalt a postás kisasszony, aki katolikus volt. A posta hozzánk negyedik ház volt, sokszor megfordultam itt. Szerettem megfigyelni, hogy az előtte lévő táblába, milyen gyorsan váltogatva dugja a drótokat aminek a végén csapok voltak. Minden helynek illata volt, számomra, itt a bélyegek illatát éreztem ami a papírok illatával vegyült. Szerettem éppen úgy mint később az iskolában a frissen faragott ceruza illatát. Érdekes volt nekem, ez a telefonálás, mert amit a gátőrházban láttam az nem így működött. Teljesen természetes, hogy ott voltam a különleges szertartáson. A ház udvarán járta körbe a pap a sok koszorúval díszített ravatalt és lóbálta a füstölőt, ez olyan érdekes volt a református szertartások mellett, hogy csak a számat tátottam. A falu lakói szerették a kisasszonyt, de az udvaron csak kevesen voltak a szertartáson. A templomba nem vitték be, de amikor kísérték a temetőbe akkor már az egész falu ott volt.