A háború, mindaddig messzinek tűnt A háború / 18 /1 számomra, amíg puskás katonát nem láttam. Apám a háborúban volt, de én nem hallottam az ágyúzásokat, nem fütyült golyó a fülem mellett. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet. A Román határ mellett éltünk, itt jöttek át először a fronttal a katonák, a határ hosszú vonalán, amibe mi is bele tartoztunk. Ellentmondásos hírek keringtek az emberek közt volt, aki várta az Oroszokat, volt, aki félt tőlük . Ketten voltunk otthon anyámmal, amikor egyre közelebbről hallottuk a puskaropogást .Azok a férfiak, akiket nem vittek el katonának izgalommal várták őket. Azon az őszön 10 éves voltam, úgy gondoltam semmi baj nem lehet. Azt hiszem, már mindenki arra várt, hogy legyen vége a háborúnak, arról, hogy hogyan fogalmunk sem volt. A Németek, már két napja elhagyták a falut, mi nem láttuk, hogy mikor. Szomszédunk Tárnok Ferenc bátyám a többi férfival le, föl járkált a szépen kifényesített csizmájában. Mondogatták, hogy „már jönnek, már jönnek, „Nem volt lövöldözés, harc, minden csendesnek tűnt. Délelőtt delegáció indult a felszabadítók elé a falu elöljárói személyében. Rövid idő után csúfosan tértek vissza. A szép fényes csizmát lehúzták a lábukról, és akinek volt zsebórája attól is meg szabadították. A bejövő katonák géppisztollyal a nyakukban, minden házba, minden sarokba benéztek. Meg akartak győződni róla nem rejtőzik e német katona valahol. Elkezdték hajkurászni a lányokat, asszonyokat. Ezeknek az első katonáknak igyekezniük kellett a németek után az igazi hajsza este kezdődött. Nagyon féltem ekkor már. Bejött a házba két katona az egyik bele vágta anyámat az ágyba, erre én felébredtem és visítva kirohantam, mire pár perc múlva valakivel vissza értem nem voltak sehol azt hiszem tőlem ijedtek meg. Délutánra, visszaszorították a katonákat, ami nem tartott sokáig. Minden esetre már tudta mindenki, mihez tartsa magát. Még rosszabb lett minden, amikor este visszajöttek az oroszok kiegészülve román katonákkal. A románok akkor és ott akarták megbosszulni az Erdélyi bevonulást. Fosztogattak, mindent vittek, ami mozdítható volt. Sokszor csak egyik házból a másikba, ha jobbat találtak ott hagyták vitték, ami megtetszett. Magukkal vinni csak azt a ruhaneműt tudták a katonák, amit felvettek a ruhájuk alá. Ezen az estén elmentünk ismerősökhöz, ahol három lány is lakott. Mi az egyik szobában aludtunk, úgy hogy a gyerekek feküdtek kívül a dunna alatt a felnőttek belül, egy ágyban négyen . Sokan összejöttünk ennél a háznál. Arra ébredtem, hogy odajött a katona és felhajtotta a takarót látta, hogy gyerek fekszik alatta otthagyott bennünket. A nagyobb lányok nem menekültek, bevitték a másik szobába és megerőszakolták őket. Visítottak kiabáltak, de senkit nem engedtek be, nem is merte megpróbálni senki a segítséget, biztosan lelőtték volna, aki bemegy. Nem mert senki segíteni. A faluban akkor éjjel 3-4 férfit agyonlőttek, nevükre már nem emlékszem, nagyon féltem, akkor döbbentem rá, hogy bármi megtörténhet. Mi kislányok, tudtuk mit csinálnak velük és nagyon féltünk. Másnap megint visszaverték az orosz csapatokat. Akkor kezdtük elásni azt a kevés holminkat és ruha neműnket, amink volt. A kert elején a szalmakazal mellett egy gödörbe tettünk mindent, tönkre is ment mire mi elő kerültünk. Nem volt sem láda, sem vízhatlan ponyva a zsákok pedig nem sokat védtek a vizes földben. Apám a ruszinoktól hozott magának egy bárány béléses bőrkabátot. A nagy rohanásban átszaladtam vele a szomszédba és eldugtam az istállóban, nem tudta senki hova vittem. A jászol alatt szalmával letakarva vészelte át a háborút egy bakancs társaságában. Közben szervezkedtek az asszonyok a közös menekülésre. Azt gondolták, ha eljutunk, a front előtt Komádiba a Körös gát megfogja a harcolókat. Anyám közelebb akart lenni a testvéreihez. Juliska nénémet akarta megkeresni. Senki nem gondolt arra, hogy ha, hegyek, nagy folyók nem tudták megállítani az áradatot akkor egy kis folyó gátja nem lesz akadály. Aki menekül, az nem arra gondol, hogy úgysem sikerül, hanem arra, hogy nekünk biztosan sikerül. Elindultunk mi is a tömeggel egy, egy batyuval a hátunkon, amiben szegényes ruháinkból volt néhány darab. Csak akkor álltunk meg pihenni, amikor mindenki megállt. Visszanéztem és azt láttam, hogy kanyarog utánunk a végeláthatatlan tömeg. Az útvonal Mezőgyán, Nagygyanté, Okány, Zsadány, Komádi volt. Ahol áthaladt a tömeg sokan csatlakoztak hozzá. Az út kétszer olyan hosszú, mint a legelőn keresztül, de ott most nem volt biztonságos. Itt sem, de itt legalább százával vonszolták magukat az elcsigázott asszonyok, gyerekek. Mindenki azt érezte itt elvegyül a tömegben és az ad némi biztonságot. Az Okányi elágazásnál pihenőt tartottunk. Azon tanakodtak az asszonyok, bemenjünk a falu-ba vagy menjünk tovább. Sokan a falut választották, mi mentünk tovább. Gyalog, fáradtan a lovakat, amik szekeret húzhattak volna, már régen elvitték a katonák. Nagy nehezen megérkeztünk másnap Komádiba. Olyan házba fogadtak be bennünket ahol ott volt a Tarsoly család Juliska néném szomszédjai Kis Tótiból, ahol akkor ők, gátőrök voltak. Meg örültünk nekik, azt gondoltuk így könnyebben meg találjuk nagynénémet. A háznál német katonák voltak, rohangáltak össze, vissza. Kérdezték tőlük a menekültek, hogy „ugye nem tudnak tovább jönni az oroszok?”A német tiszt csak legyintett és ott hagyott bennünket. Ők már tudták, hogy ennél nagyobb partok és hegyek sem állíthatták meg az oroszokat. Este olyan erőssé vált az ágyúzás, hogy Anyám úgy gondolta tovább kell menni valamelyik tanyára, ki Komádiból, az ágyúzásból. Egész nap kereste és várta a testvérét, de nem találta őket sehol. Addig én ott maradtam a háznál Tarsolyékkal. Amikor elkezdtük összeszedni a batyunkat, már nagy volt a zűr, zavar, és amíg anyám a csomagokat készítgette én felszálltam az előhozott szekérre. Elindultak vittek magukkal Mezősas mellé egy tanyára, senki sem tudta mi történik körülötte. Anyám ott maradt, mire kijött a házból mi már messze jártunk a szekérrel. Végig azzal áltattak, hogy jön anyám utánam Juliska nénémmel. Ismertem őket és a rengeteg gyereküket, akik közt volt velem egykorú is. Állandóan sírdogáltam, nem éreztem jól magam velük. Vissza nem lehetett menni, egyedül maradtam idegenek közt és csak reménykedtem, hogy mégis megtalálom anyámat, vagy nagynénémet anyám húgát. Amikor megérkeztünk Mezősas mellett egy tanyára és letelepedtünk én egyfolytában sírtam. A legnagyobb lány megsajnált és másnap napközben visszamentünk. Akkor még a front nem hagyta el Komádit. Kerestük Anyámat és a rokonokat a tanyavilágban, kukorica és rizsföldek közt bolyongtunk, tanyákra bementünk érdeklődni, de nem találtuk őket. Anyám sem találkozott a testvérével, senki nem tudta hol van a másik, akitől elszakadt. Visszamentünk estefelé nagyon elfáradva, ott maradtunk sorsunkra várva, tele félelemmel.
