Emlékeim. Kertes házba költöztem. Mindig szerettem volna kertes házban lakni. Ott születtem, mint sokan, akik paraszt ősökkel dicsekedhetünk. Nem egészen, így képzeltem el a házépítést és a költözést, de hát sokszor a „ szükség törvényt bont „. Ez történt velem is 1984- ben. Amikor magamra maradtam a ház éppen csak állt. Ki ültem a felvonulási épületnek használt bódé elé a lócára magamba roskadva, amikor megjelent a szomszéd egy idegen férfivel . Azt mondja, úgy hallotta ez a telek eladó. Nézek rá, hogy mit mond és szép lassan eljutott a tudatomig, hogy ezek a pasasok, azt gondolják, hogy én nem tudok felépíteni egy házat. Rosszul gondolják. Igaz, ami igaz,akkor már legalább két hónapja csak azzal voltam elfoglalva, hogy sajnáltam magamat. Ez volt az a pillanat, ami kellett nekem az induláshoz. Valóságosan megráztam magamat, felálltam és nem bántam meg, azt a közel húsz évet mialatt felépült. A telek akkora volt, hogy gondolkoztam rajta mit csináljak vele? Megfordult a fejemben, hogy építhetnék, legalább két teniszpályát, versenyuszodát, vagy egy kisebb foci pályát. Rohadt nagy volt a telek, félhold. Mégis inkább amellett döntöttem, hogy beültetem fával. Mindenkinek tudom ajánlani, hogy bánatra legjobb terápia a munka. Nekem bevált. Visszahozott a normális életbe, annyira, hogy másnap már elkezdtem szervezni a munkákat. Ettől kezdve nem volt mese csinálni kellett, mindig valamit. Az építkezés úgy haladt, mint a Lucaszéke, de egyszer mégiscsak kész lett. Közben viszont történt ez - meg az. Ezekről akarok most írni. Nem voltam öreg, de már fiatal sem. 50 éves. Sokan jöttek segíteni, akik régen munkatársai voltak a férjemnek, vagy nekem. Fiam is akkor építkezett így keveset tudott segíteni. Kedves unokaöcsém Sanyi, ha leálltam azonnal morgott, hogy megvetted már ezt vagy azt az anyagot? Soha sem lesz kész, ha nem csináljuk, ezt akarod? Pénzem fogyott , hitelt nem akartam felvenni, így aztán miden fillérem a házra ment. Ki kellett találnom valami pénzkereseti lehetőséget. Ha az egyik dolog kifujt előjött valami más a gondolatomban, amit aztán tettek követtek. Ősszel a telek felét oda adtam használatra egy közeli gazdának azzal, hogy lucernát vessen bele. A másik felében kezdtünk családi összefogással fákat ültetni. Minden évben valami elkészült a házon is. Mindig azt vitattam meg a régen eltávozott Apámmal, hogy ő otthon hogy csinálta? Jó e, ahogy én gondolom? Emlékeztem, hogy ő is mindig mindent megcsinált, amit akart. Láttam magam előtt a geszti kertet a fákat, amiken finom gyümölcsök termettek, a szőlőt amiket szeretett. Olyan lugasa nem volt senkinek a faluban mint neki. Azt akartam ha már így döntöttem szép legyen minden nálam is. Neki, vagy inkább tudat alatt magamnak akartam megfelelni. Konokságomnak most hasznát vettem. A kert művelésére jöttek segíteni a velem egykorú ismerősök. Napszámot fizettem nekik, ám a segítségük a pénznél sokkal többet ért. Mindent megcsináltak, amit a ház körül kellett és én nem bírtam vele. A két öreg haver Feri csinálta a házat, mert kőműves volt , Laci inkább a kertet. Valójában mindkettő csinált mindent. Persze menet közben voltak vitáink. Egyszer, amikor a tetőtérben lévő szobákat alakította ki a mester olyan rondán húzta fel a falat, hogy a lépcső mellett egy kis lyuk lett, lépcsőfeljáró címszó alatt. Már az egész fal készen volt, amikor megláttam. Hű, ha, hogy néz ez ki, mondom. Hát ezt Flóri így akarta, na akkor bontsa le az egészet, mert én meg nem így akarom. Szó, szót követett és a falat lebontották. Végén jó lett, amiért dicséretet kaptak, na meg ebédet és söröket, mert az nem maradhatott el.

Még egy Lengyel sztori. A gyárban, ahol dolgoztunk volt néhány kisebb csoportokból álló társaság, akik az asszonyok és a férjek munkatársiból tevődtek össze. Elhatároztuk, hogy közösen csinálunk egy nagy kirándulást Krakkóba. Néhány naposra terveztük az utat, kamasz gyerekeikkel ismerősök, ismerőseivel hat autóval. Amikor kipattant valakinek a fejéből az ötlet éppen húsvét közeledett hát, menjünk el húsvétra akkor minimum három napig gondtalanul tudunk kirándulni, szórakozni. Szobákat az IBUSZ nál lefoglaltuk, így a szállás biztosított volt, gondoltuk megtaláljuk valahogy. Nem igazán könnyű hat autót, utasaival és a sofőrrel összehangolni, de azért sikerült. egy napot Zakopánéban töltöttünk. Az idő kellemes volt bár nem izzadtunk meg a hegyek közt áprilisban. Krakkóban nem volt egyszerű az eligazodás. Amikor a szállásokat megtaláltuk este lett. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk együtt vacsorázni étterembe. Az éttermek sorban zárva voltak, mire rá jöttünk nagy nehezen, hogy itt a húsvét olyan nagy ünnep, hogy a templomokon kívül semmi nincs nyitva. Szerencsére jó Magyar szokás szerint a kocsi félig kajával volt megtöltve így az nap este hideg vacsora volt. Húsvét vasárnap elindultunk várost nézni. A főtéren álló kereskedelmi centrum árkádos üzletsorát végig nézegettük és gondoltuk megnézzük a Katedrálist. Akkora tömeg volt, hogy a tömegen keresztül alig lehetett bejutni. A nagy ateista barátunk addig nyomult, amíg az első sorban találta magát ahol éppen akkor kezdtek a hívek letérdelni az áldásosztáshoz. A körbe járó papok tették az ostyát a térdeplők szájába, akkor az a sor felállt és hátrább mehetett. Nagy nehezen ki tudtunk menni a tömegen keresztül, nem mondanám, hogy nagy élmény volt. A barátunkat egész úton ugrattuk a templomi áldozás, térdepelés miatt. Az ebéd ezen a napon is elmaradt, semmilyen étterem nem volt nyitva. Másnap indultunk haza, megállapítottuk, hogy ilyen spórolós kiránduláson még soha nem vettünk részt. Akkor még nem volt Mobil telefon, így egy megbeszélt helyen nagy nehezen összejöttünk és elindultunk hazafelé. Nagyon szép helyeken jöttünk végig a Tátrában, legalább ez kárpótolt bennünket. Néhol megálltunk a gyerekek szaladgáltak egy kicsit. Alig vártuk, hogy átlépjük a Cseh határt és az első vendéglőben nagy lakomát rendeztünk, kinevetve saját tudatlanságunkat ért véget, ez a nagyszerűnek indult kirándulás. persze ettől függetlenül jól éreztük magunkat. Itthon elmesélve élményeinket nagyon tetszett mindenkinek, hogy ennyire pórul jártunk. Kedves olvasóim,most tartok egy kis szünetet addig is, amíg újra jelentkezek köszönöm, hogy olvastátok az írásaimat. Kicsit átgondolom, hogy milyen írásokat tegyek közzé. Üdvözöllek benneteket Eszter mami.

6./ Szopot és Danszk. Reggel barátságtalan hideg időre ébredtünk, a kemping elég kezdetleges volt, csak kinti vályúnál lehetett cicamosdást csinálni, egy gyors reggeli után úgy döntöttünk, hogy hideg, ide, vagy oda mi azért jöttünk, hogy lássunk valamit. Elindultunk felderíteni a tengerpartot. Rendesen felöltöztünk és a hatalmas kikötőben megcsodáltuk a rengeteg hajót. Volt itt mindenféle, hadi hajó, kereskedelmi, személyszállító óriási kavalkádban. Találtunk egy vitorlás hajót, amelyikkel rövid séta utat lehetett tenni. Mi is csatlakoztunk az éppen indulni készülő csoporthoz. Ki vitt bennünket a hajó és a szél olyan messzire, hogy alig lehetett látni a partot. A szeles idő ellenére kellemes volt a két órás út, amin kicsit megtapasztaltuk a balti szelet és azt, hogy milyen lehetett régen vitorlás hajóval szelni a vizeket ! Kikötés után még bámészkodtunk kicsit a kikötőben, utána elmentünk e halpiacra. Nagy fedett csarnok olyan halakkal, tengeri herkentyűkkel, amiről azt sem tudtuk micsoda. Ide a szag után találtunk el, vettünk mindenféle halat kipróbálásra. A füstölt halat szeretem, rengeteg féle halból, találomra választottam az volt az első, amit megvettünk, nem csalódtam benne, finom volt. A hatalmas csarnokban mindenki eladott és vett, nagy tételben. Figyeltük, ahogy alkudoztak akkor azt gondoltam ilyen az igazi bazár, nem ilyen, de annak ellenére érdekes volt. Délutánra beiktattunk még egy érdekesség meglátogatását. Elmentünk Danszkba, nem volt messze, könnyen megtaláltuk. Megkerestük a westerplattei félszigetet, ahol elkezdődött a 2. Világháború 1938 szept 1. én A Lengyel hadi tengerészeket, akik egy katonai tanzitraktárat / WST / védtek, itt támadott meg egy Német alakulat és heves csatába kezdtek. A helyőrség 20 katonája a Német túlerőnek egy hétig ellenállt. Mind hősi halált haltak. Az ellenállás szimbólumaként emeltek itt emlékművet, ami 2003 szept 1. óta Lengyelország Nemzeti Történelmi műemléke! Innen, már csak a kempingbe mentünk és másnap reggel korán elindultunk, hazafelé. Mivel az idő nem javult igyekeztünk közelebb kerülni legalább a cseh határhoz. Poznanon csak átfutottuk, úgy hogy el is tévedtünk. Keresztülkocsiztunk egy hatalmas erdőn legalább 50 km. keresztül, mire kiértünk arra az útra ahol valójában utaznunk kellett. Jól megszívtuk ezt a kitérőt. Este 9. óra körül vertünk sátrat Wroclaw- tól 100 km. re Lipnó mellett. Szerencsére szalma is volt a közelben így éjjel nem fáztunk. Magyarokkal találkoztunk és velük maradtunk reggelig. Ők még az útjuk elején jártak. Elláttuk őket tanáccsal, hol mit érdemes megnézni és hol tudnak kempingezni / nem sok helyen /. Valószínű ők is vadkempingben táboroztak. Másnap délelőtt keresztülutaztunk Wraclawon, elköltöttük a maradék pénzünket és meg sem álltunk a Cseh határig. Igaz este lett, de mégis át mentünk a határon és Podebradi. ban egy nagyon kellemes kempingben szálltunk meg. Ragyogó napsütésre ébredtünk és a délelőttöt pihenéssel, napozással töltöttük. Prágától 50km. re voltunk rövid sétát tettünk a belvárosban, megebédeltünk pihentünk és a Magyar határt átlépve este jó későn haza érkeztünk. A rossz idő végig kísért bennünket, de nem hagytuk magunkat és remek, maradandó élményekkel tértünk haza.

5./ Torunban. A remek ágyban alvás után frissen ébredtünk. Jöttek értünk Gabi, Kati és a Kazsu barátja. Szabadságon voltak ezen a napon és bennünket gardíroztak. Megmutattak mindent amit Torunban érdemes megnézni. A város a Visztula partján fekszik, régi szép város, még az évszázados városfalak is épek, amik körbefogják a várost. Néhol egy, egy kapu ad kijárást a Visztula partra. A híres ferde torony impozáns képe a városnak, csak úgy, mint a régi templomok, a városháza és a Kopernikusz ház a Kopernikusz szoborral az utca sarkán. Itt van egy nagyon modern újságíró klub ahova bementünk, sokan ültek olvastak vagy csendben beszélgettek. A világ minden tájáról vannak újságok, folyóiatok. Mi is megnéztük mi újság otthon, nem sok változást találtunk! A városközpont főtere nagyon szép, csupa virág, sziklakertek virágzó kaktuszokkal. Kazsu javaslatára elmentünk még egyszer Pivockiékhoz, bár otthon találtuk eléggé feszélyezve éreztük magunkat. Szép lakásban élnek hellyel kínáltak, megittunk egy kávét és elmentünk. Mintha nem ugyanazok az emberek lettek volna, mint Szolnokon a gyárban. Délelőtt meglátogattuk a cukrászdában ahol felszolgálók, az előző esti két lányt. Csinos kis hely a lányok, népviseletben dolgoznak, kedvesek voltak. Ittunk itt is egy kávét, ami a mi zaccból főzött kávénknál is rosszabb volt. Fényképeket csináltunk, alig tudtunk eljönni. Annak ellenére, hogy egész délelőtt ettünk, Kazsu erővel elvitt bennünket ebédelni, a hétnek ez a napja hústalan nap volt. Leves helyett aludttejet hoztak, főtt krumplit tükörtojással. Amikor az aludttejet megláttuk annyira elkezdtünk nevetni Katival, hogy nem bírtuk vissza tartani és enni sem. A végén mindenkire ráragadt, mi pedig restelltük magunkat, nagyon. Jól éreztük magunkat Kazsuval, kényeztetett bennünket, de csak el kellett indulnunk délután négy óra körül. Úti célunk Szopot volt ahová még világosban szerettünk volna megérkezni. A város szélén nagy nehezen megtaláltuk a kempinget, addigra már az egész környéket bebolyongtuk. Végre előnyös volt, hogy magyarok vagyunk, mert a kemping gondnok jött velünk és keresett helyet a sátrainknak a zsúfolt táborban. Csak másnap reggel jelentkeztünk be és intéztük a fizetést. Az idő nem akart javulni, hideg szél fújt a balti tengerről, amitől csak egy homokos part választott el bennünket. Emlegettük a Fekete tengeri utunkat, ahol bezzeg hét ágra sütött a nap. Este csak éppen ettünk valamit, fáradtak voltunk behúzódtunk a sátorba ahol legalább a szél nem fujt. Igyekeztünk kipihenni az egész napi fáradalmakat, ami nem sikerült tökéletesen.

4 / Varsó. Az esti táborozás mindig azzal kezdődött, hogy nem találtunk igazán jó helyet és vitatkoztunk. Mindenki mondta a magáét, egyik helyet sem találtuk elég jónak. Akkor még csak az egészen nagy városok mellett volt kemping, így aztán tetszett vagy nem minden este vad kempingeztünk. Most is találtunk egy csordogáló patakot szép tisztás mellett, közel az úthoz, amin haladtunk. A patak fontos volt, mert az esti, reggeli tisztálkodást a fiuk borotválkozását ott tudtuk megoldani. Kicsit távolabb erdőket láthattunk és amikor a sátrak álltak, sokadszorra megállapítottuk, eddig ez a legjobb hely. Ezen az estén szalonnát sütöttünk és éppen leültünk vacsorázni, amikor megjelent egy 12 éves nagyon helyes fiú. nem tudtunk vele beszélni, mégis sok mindent megértettünk. Az anyja meghalt és az apjával él a közelben, leült mellénk, jól érezte magát mi is örültünk a társaságnak. Este volt amikor haza ment, másnap reggel már 6 óra körül ott volt és amikor elindultunk eljött velünk egy kereszteződésig. Volt egy otthonról hozott labdánk azt neki adtuk mást nem fogadott el , annak viszont nagyon örült. Teljesen elérzékenyült, ahogy elvált tőlünk, erre aztán mi is. Majdnem dél volt mire Varsóba értünk, nem is tudom, mit írjak róla. Olyan amilyennek otthon mondták. Szép rendezett látszik az újjáépítés mindenhol. A varsói lázadás alatt teljesen lerombolták. A Ó városból alig maradt valami a szép régi utcák csak mutatóban álltak, hogy” látjátok ilyen voltam „!A város központban áll a 23 emeletes Kultúra Palotája. Vasárnap volt rengeteg turista akarta látni, sorba álltunk a liftnél és egy félóra várakozás után csak sikerült felmenni. Innen jól lehetett látni, hogy milyen kevés maradt meg az Ó városból. Ahogy lejöttünk a toronyból mindenki éhes lett , eldöntöttük, hogy az első talponállóban eszünk valamit. Nem volt jó ötlet, mert valami hurkaféle ételt kaptunk, ami majdnem ehetetlen volt. Ott létünk alatt ilyen ételt nem rendeltünk, ennek ellenére voltak még tapasztalataink a kaját illetően. Azokban az években nagyon nehéz körülmények közt éltek az országban. Este 6-7 óra körül érkeztünk Torunba , megkerestük Pivóckiékat az egyik nálunk dolgozó mérnököt, de nem volt otthon. Indultunk Kazsuhoz, akivel szerencsénk volt. Nem volt kiküldetésben otthon volt. Megörült nekünk, mi talán még jobban. Azonnal elment megkeresni a barátját, akivel aztán elvittek bennünket vacsorázni. Az étteremben bedobta Kazsu, hogy Magyar delegáció vagyunk és azonnal lett helyünk a zsúfolt teremben. Kazsuval mi voltunk a tolmácsok, németül jól megértettük egymást, most kedvemre gyakorolhattam. Éjjel 2 kor értünk haza, az este elején előkerült két lány is akik csatlakoztak hozzánk. Kitalálták férjeink, hogy kocsit cserélünk és a lányok velük utaznak, mi pedig a lengyel fiúkkal. Ebből azért nem lett semmi, mert Kati utolsó pillanatban beugrott a kocsiba ötödiknek. Maradtam egyedül a két Lengyel fiúval, akik nagyon rendesek voltak, végig énekeltük az utat. A két lány gondolom nem örült annyira Kati akciójának, de végül jól alakultak a dolgok. Flóri és én Kazsunál aludtunk, a mama már elkészítette a helyünket, Kati és Gabi pedig a barátnál. Egy hét táborozás után nagyon jól esett fürödni és ágyban aludni.

3./ Auschwitz. Ébredés után gyorsan szétbontottuk a sátrakat, hogy amíg pakolunk, megszáradjon valamennyire. A felajánlkozott Lengyel idegenvezetőnk, nem jött 8 órára, amit nem bántunk, elég nehezen fért volna el a kocsiban. A lágerben pedig volt idegenvezetés, de ha nem lett volna, akkor is ott mindent megértett az ember szavak nélkül is. Ahogy beértünk a városba és megálltunk egy parkolóban, találkoztunk az első Lengyel—Magyar barátságot kimutató parkoló őrrel, aki nem fogadott el pénzt. Jó belépő volt később is, mindenhol ha megmondtuk, hogy Magyarok vagyunk. Adtunk neki két citromot, aminek annyira örült, hogy körbe ölelgetett bennünket. Megreggeliztünk egy talponállóban, ahol ismeretlen eredetű lepényt ettünk és teát ittunk utána. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy tényleg olyan szörnyű a tábor, mint amiket hallottunk róla? A kapu fölött ott díszelgett a sokszor látott felírat az „ Arbeit macht frei „ / A munka szabaddá tesz / Akik itt éltek évekig azokat nem tette szabaddá, kevesen élték túl. A tábort majdnem eredetiben hagyták meg. Ahogy áthaladtunk a dupla szögesdrótkerítésen, borsódzott a hátam, pedig nem állt a kapuban fegyveres SS katona. A barakkok múzeumnak vannak berendezve, ennyi szörnyűséget egy helyen szerencsére, ritkán lát az ember. Hozzá csapódtunk egy csoporthoz ahol Németül beszélt a vezető, így értettünk valamit. A nyomor és kínzás legembertelenebb módjait ismerheti meg, aki ide eljön. Egy épület lenyírt emberi hajjal van tele, másik a sok elhasznált cipővel, műlábbal, bőröndökkel, amiknek a gazdái itt pusztultak el. Láttunk emberi szőrből készült vásznat, emberi bőrből készült lámpaburát, láttuk az elgázosító termet a hírhedt Ciklon B kristályos dobozokkal. Mellette a krematóriumot ahol most a sínek a kegyelet virágaival voltak beborítva. A folyosón azoknak az embereknek a fényképei vannak kiállítva, akik itt éltek és haltak meg. Láttuk a földalatti börtönöket az egy négyzetméteres magánzárkákat, ahol sem leülni sem állni, csak összeesni lehetett. Láttuk a kivégző falat, ahol még látszottak a sötét foltok, amiket azoknak a vére hagyott, akiket itt lőttek agyon. Miután a lágert bejártuk, megnéztünk egy filmet az eredeti dokumentumokból összeállítva. A fejünk kóválygott, amikor a szabadlevegőre jutottunk. Aki, nem gyűlöli a Nácikat azoknak ajánlom, menjen el nézze meg ezt a helyet. Lehangolt bennünket, amit láttunk, szinte szó nélkül ültünk a kocsiban Krakkóig, ahová délkörül érkeztünk. Az esegető eső ellenére, amit lehetett megnéztünk. Először a várat kerestük meg ahol az Anju királyok és a Báthori család van eltemetve. Felmentünk a vártoronyba ahonnan az egész várost be lehet látni. Krakkó nagyon szép város és a háború sem rombolta le a szép régi épületeket. Kényelmesen nézelődtünk a várban, amíg be nem rontott egy nagy csoport hangos turista. Úgy közrefogtak Katit és engem, hogy ki sem tudtunk szabadulni, amíg férjeink értünk nem jöttek. Sikeresen oldották meg a helyzetet, egy „ sorozatot „ beengedtek a tömegbe, rögtön lett hely, mi pedig nevetve elhagytuk az illatfelhőt. Megcsodáltuk a Zsigmond tornyot, aminek az aranyozásához, Báthory Zsigmond felesége adott 60 kg. aranyat. Gyönyörűen csillog, amikor rá süt a nap. Ahogy jöttünk ki a várkapun, láthattuk azokat a táblákat, amelyeken azok neve van felírva, akik a világon minden honnan adományaikkal segítették a vár restaurálását. Délután indultunk tovább és Radomhoz közel Walsnow nál táboroztunk le.

2./Lengyelországban. Elég korán a határhoz érkeztünk, nem lehetett több 10 óránál. A Tátra nagyon szép szakaszán haladtunk és érkeztünk meg Javorinába a határállomásra. Alig láttunk házakat úgy tűnt csak a határátkelő van ezen a szép helyen. Az átkelőhelyen nagy volt a huzavona. Rengeteg autó állt sorba és még két busz is elébünk került. Vártunk sorunkra miközben az eső esett, nem hagyva el bennünket. Nem volt nálunk semmi elvámolni való egy üveg pálinkán kívül azt, pedig ha szóvá teszik, úgy döntöttünk leülünk és megisszuk. Nem került rá sor mehettünk tovább, kedvesek voltak velünk a vámosok. A Tátrában haladtunk tovább talán még szebb volt, mint ahol eddig jöttünk. Délkörül érkeztünk Zakopánéba ahol végre sütött a nap. A sí lefutó pálya mellett sok turista üldögélt és napozott. Mi is kihasználtuk a jó időt elfoglalt mindenki egyet az ott lévő nyugágyakból és élveztük napsütést. Igyekeztünk feltöltekezni, mert a kilátások nem kecsegtettek jó idővel. Szívesen maradtunk volna, de olyan sok mindent szerettünk volna megnézni a szűkre szabott szabadság alatt, hogy felkerekedtünk és elindultunk. Délután volt, amikor betértünk egy helyes kis vendéglőbe ebédelni, ahol megkérdeztük melyik irányba induljunk, hogy megtaláljuk Auschwitzot, mindenképpen meg akartuk nézni a múzeumot. Állandó táborhelykeresésünk most is sikeresnek bizonyult, nem messze az úttól kis patak mellett, hatalmas zöld mezőn elkezdtünk sátrat verni. Örültünk, hogy milyen jó helyet találtunk. Ott ólálkodott két öregasszony, akikkel nem foglakoztunk. Oda jöttek és megpróbáltak velünk szóba elegyedni, ami sikertelen lett, egy szót sem értettünk. Azt azért kitaláltuk, hogy valami nem tetszik nekik. El is mentek egy idő után, miközben a fiúk elmentek sört venni. Ketten voltunk Katival, megfőztük a vacsora lecsót előkerültek a férjeink is. Kényelmesen éppen befejeztük a vacsorát, amikor megjelent a két öregasszony a fél falu férfitagjaival. Nem volt mese meg kellett értenünk, hogy azt akarják szedjük a sátorfánkat és tűnjünk el az egyik süket öregember földjéről. Mi nem mozdultunk, felajánlottuk, hogy fizetünk az éjszakáért, csak hagyjanak bennünket békén. Megszületett az egyezség, 20 zlotyt adtunk és megakaruk kínálni a férfiakat pálinkával, aminek akkor már csak a hűlt helye volt meg. Az ott ólálkodó gyerekek suttyomban elemelték. Meg volt a véleményünk a Lengyel--Magyar barátságról, így az első napi fogadtatáskor. Az öreg még ott maradt egy darabig egy férfival, aki beszélt Németül / egyébként nem szívesen szólaltak meg később sem Németül / Az öreg nem csak süket volt, hanem lökött is és ráadásul tubákozott ! Felszívta a markából a tubákot, nagyokat tüsszögött, nagyokat köpött a mi drágapénzen vett földünkre, a sátortól nem túl messze. A vele lévő férfi megmutatta a karján a szám tetoválást elmesélte, hogy ő Auschwitz ben a lágerben volt négy évig és másnap eljön velünk és megmutatja a múzeumot. Mondtuk, hogy mi 8 órakor indulunk akár itt lesz akár nem. Nagy nehezen elszállingózott mindenki, mi pedig lefeküdtünk. Biztos, ami biztos a kisbaltát a sátor bejáratához tettük. Jól aludtunk, semmi probléma nem volt. Ahogy a hegyekből lejöttünk, itt már nem volt hideg a közelünkben csörgedező patak viszont elég hideg volt így az esteli mosakodás kimaradt.

Portyázásaink. Lengyelországi kirándulásunk 1965. A hatvanas évek közepén kezdték el a szolnoki Tiszamenti Vegyiműveknél a kénsav gyárak fejlesztését. Részben Szovjet, részben Lengyel, kénalapú komplett új gyárakkal. A különbség az volt, hogy az egyikhez szilárdként, a másikhoz folyékonyként használtak. Tervezett kirándulásunknak ehhez csak annyi köze volt, hogy akkor éppen Lengyel mérnökök dolgoztak a gyárban és hívtak bennünket, hogy látogassuk meg őket miután itt a munkát befejezték. Kati barátnőmmel és Gáborral terveztük az utat. Velük már végig jártuk Erdélyt és eljutottunk a romániai Fekete tengerpartig volt tapasztalatunk az útról és az egyhetes együtt élésről is. Mindent beszereztünk összepakoltunk, amire szükségünk lehetett. Rendes sátrat kölcsönöztünk, kis párna, gumimatrac, takaró, kemping gázfőző, lábas, tányér egyszóval vittük a fél lakást. Úgy terveztük, hogy Tornyosnémetinél lépjük át a határt és először Kassán nézzük meg a látnivalókat. Már az indulás sem volt zökkenőmentes, mert akkoriban csak térképre és az ügyességünkre hagyatkozhattunk. Füzesabonynál letértünk az utunkról, amire csak akkor jöttünk rá, amikor a faluból kocsival kihajtottuk a teheneket szép lassú tempóban a legelőre. Legalább otthon elmesélhették, mert ilyen módjuk úgy sem lesz egyhamar. Ezt követően megfordultunk és már meg sem álltunk Miskolcig. Az eső közben egész nap esegetett, nem nagyon csak annyira, hogy a kedvünket mindentől elvegye. Megkerestük a piacot, bevásároltunk zöldséget, gyümölcsöt remélve, hogy majd pótolni tudjuk. Ahogy a parkolóból kiálltunk Gabi észrevette, hogy a „ difből „ elfolyt az olaj. Az első benzinkútig eljutottunk, ott vettünk olajt a fiúk kis segítséggel elhárították a hibát és meg sem álltunk a határig. Tornyosnémetinél nem szórakoztak velünk sokáig a vámosok és határőrök, nem volt semmi elvámolni való árú, nálunk igazi turisták voltunk. Majdnem dél volt mikor megálltunk Kassa belvárosában. Beváltottuk a csekkeket, amit az IBUSZ nál kaptunk, hogy legyen pénzünk, megebédeltünk és elindultunk megnézni a várost. Útbaigazítás nélkül megtaláltuk a Dómot ahol egykori fejedelmünk 2. Rákóczy Ferenc hamvai vannak elhelyezve. Rengeteg turista látogatja, most is elborították a virágok és a magyar szalagok. A városból ezenkívül, nem láttunk mást, mert haladnunk kellett. A további útvonalunk Poprád és Késmárk volt, erről az útról végül letértünk és így Tátralomnic irányában egy gyönyörű erdő mellett, ahol egy kis patak csordogált, álltunk meg vertünk sátrat. Alig helyezkedtünk el körbe vettek a közeli falu lakói bennünket, úgy négyen- öten. Barátságosak voltak nem kellett kézzel, lábbal mutogatni, mert az egyik férfi tudott magyarul. Szalonnát sütöttünk megvitattuk a világ sorát miközben a fiúk bepálinkáztak. Barátságos ismerősünk elhívott hozzájuk, Katiék maradtak, csak mi mentünk Flórival, nem laktak messze. Asztalos volt a férfi Késmárkon, szép házban éltek, felesége megkínált bennünket minden féle finomsággal, már esteledett, amikor búcsúzkodtunk. Elkísért egy darabon bennünket, hogy vissza találjunk a sötétben. Mindenki jól aludt a kellemes környezetben, reggel akkora harmat szállt le, mintha eső esett volna. A mellettünk csörgedező patak vize nagyon hideg volt így aztán „ macskamosdás „ után, amikor a sátrak megszáradtak útnak indultunk. Előző nap átszaladtunk Késmárkon, úgy döntöttünk, hogy pár km t visszamegyünk, de csak megnézzük a várat ahol Thököly élt, ha már erre járunk. Megreggeliztünk egy tejivóban, hamar megtaláltuk a várat. Nem tudtunk bemenni, mert éppen felújítás volt a várban. Rá is fért, elég lepusztult állapotban volt, kívülről mindenképpen. Lehangolt bennünket ráadásul az eső is elkezdett esni. Elindultunk, nemsokára elhaladtunk esti táborhelyünknél, és tegnap szerzett ismerősünk házánál. Nem álltunk meg igyekeztünk átjutni a Cseh – Lengyel határon.

Útközben a Dunán. 1964. Első nap rövid időre kötött ki a hajó Bécsben, Úsztunk tovább felfelé a Dunán. Gyönyörű a Wachau ahol végig hegyes völgyes part mellett vitt az utunk. A lankás partokon szőlő táblák voltak lugasnak kialakítva. Azt csak később tudtam meg, hogy az egyik legjobb bortermő vidék. Ahol közel mentünk a parthoz láthattuk az azóta már sokszor megcsodált muskátlis ablakokat, erkélyeket. Olyan volt mintha mese városokon mentünk volna keresztül. Ahogy közeledtünk Melkhez messziről lehetett látni az apátság épületeit, tornyait. Azt sem tudtuk mit nézzünk. A hajón megebédeltünk és ebéd után amikor kikötöttünk, sétáltunk fel a hegytetőre az apátság épületéhez. Azóta már sokszor ellátogattam ide, de ez az első alkalom igazi élmény volt. Eltöltöttük majdnem az egész délutánt a múzeumi sétával, de még világosban indultunk vissza a Dunán. Kremsben kikötött a hajó, amit meglepetésnek szántak. A parton megrohamoztunk egy kellemes borozót, ahol a lugas alatt üldögéltünk. Egy idő után bementünk az étterembe ahol szólt a zene. Nálunk akkor még nem volt zenegép, itt viszont keservesen zsugorgatott Sillingjeinket elkezdtük bedobálni a gépbe, újabb, újabb olyan számokat hallgatva, amit itthon nem lehetett. Innem még elindultunk megnézni a kis várost, jött velünk egy Magyar házaspár, beültünk egy útba eső cukrászdába,ahol kávét ittunk és az itthon még nem ismert Coca Colát,amitől az „ imperialista fiatalok kábultan fetrengenek „, mondták itthon, hogy ki ne próbáljuk. Na, hát nem fetrengtünk tőle, majdnem olyan volt, mint a mi „bambink”. Kellemesen telt az idő, már beesteledett, amikor elindultunk a hajó felé. Beszállás után nem sokkal indultunk és öreg este lett mire Bécsbe értünk. A bécsi kikötőben töltöttünk még két napot, úgy hogy egyik nap szabad programunk volt egész nap, másik napon pedig csoportosan mentünk a Bécsi erdőt megnézni és Schönbrunnba. Most vettük igazán hasznát a személyzettel kialakított protekciónknak, irigyeltek is bennünket a többiek! Mindig akadt valaki, aki szívesen kalauzolt bennünket a városban. Megismertük az összes kis butikot a Duna parton ahol magyarul beszéltek. Ezeken a helyeken sikerült eladni a szalámit és a pezsgőt, megvalósítottuk a forintkiajánlás vétségét is. Lett annyi Sillingem, hogy tudtam venni orkán kabátot, dögös fehérneműt magamnak és a kislányom „édes maciját” amitől nem lehetett később elválasztani. A szabadnapunkat arra használtuk, hogy a várost próbáltuk bejárni ebből a belváros és a Burg környékét sikerült kutyafuttából megnézni. „Minden nagyon szép, mindennel megvagyok elégedve „ mondta valamikor Ferencz József császár , most mi is ezt mondogattuk. Elmentünk a lányokkal a Práterba a belvárosban lévő vidámparkba ahol természetesen felültem az óriáskerékre. Játszottunk, mint a gyerekek, remekül szórakoztunk. Délután a Duna túlpartján akkor nyíló virágkiállításra csábítottam el a lányokat. Amellett, hogy színpompás volt, maga az elrendezés, dekoráció a kis szökőkutak és tavacskák tették még szebbé az amúgy is csodálatos virágokat. Mire átvergődtünk a Ferencz József hídon olyan fáradtak voltunk, hogy alig tudtuk felmenni a hajóra. Ki ültünk a fedélzetre és gyönyörködtünk az ezer fénnyel megvilágított Duna partban. Másnap este volt a búcsúest, Megiszogattuk a kuponunkra adott italunkat táncoltunk egy kicsit, de hamar elmentünk aludni, reggel indultunk haza. Elég korán kezdődött a cirkusz a Vám és útlevél vizsgálat. Nem foglalkoztak velünk sokat az osztrákok, a Magyar Vámosok Komáromnál szálltak fel a hajóra és sokkal kíméletlenebbek voltak az Osztrákoknál. Mindent átnéztek az utolsó bugyiig, és ha több volt amit találtak 1000Ft értéknél, kíméletlenül megbüntették az illetőt. Szerencsére én jól „ álcáztam „ magam 750 Ft érték kerekedett ki a számolásnál, így aztán békén hagytak. Pesten alig volt annyi időm, hogy elköszönjek az ismerősöktől siettem a vonathoz. Megígértük, hogy írunk egymásnak. Azóta is ígéret maradt. Remek, jó hangulatú volt ez a hét, megtapasztaltuk a „Kapitalizmus haldoklását” megállapítottuk, hogy nagyon sok idő eltelik, mire elérjük ezt a szintet. Na, ez bejött most közel 45 év után messzebb vagyunk tőlük, mint akkor, amikor először ott jártam.

 . A régi szép időkben, vagy „ bezzeg az én időmben”, kinek, hogy tetszik jobban, a szakszervezettől kaphattunk külföldi útra beutalót. Az eset akkor történt 1964 ben, amikor a vasfüggöny mögött minden rossz volt. Az emberek kapitalisták, a társadalom halódó, amit az is mutatott, hogy nem arra vitt az utunk, hanem általában kelet felé. Egy szóval, úgy gondoltam, hogy nekem látnom kell a kapitalizmus haldoklását! Most ugye láthatjuk TV ben, Videón a Világhálón, egyik jobb, mint a másik! Na de a személyes tapasztalatot nem helyettesíti semmi! Sikerült szereznem beutalót Budapestről Melkig induló egyhetes hajóútra. Nagy volt az izgalom, még talán az is megfogalmazódott bennem, hogy ott nem két füle van az embereknek, annyira másak. Működött a propaganda. A Vigadó téri hajóállomásról indultunk, szigorú vám és útlevélvizsgálat után. Pénzt, minimálist kaptunk, csak arra jutott belőle, hogy egy kávét, vagy az automatából rágót vegyünk. Itthon még ilyen szerkentyű nem volt. Valamit mégis csak hozni kell az átkozott nyugatról. Akkor volt az orkánkabát mizéria, szerencsés volt, aki hozzá jutott, lehetett vele villogni itthon. Vittem szalámit, hátha kell, vagy el tudom adni, Orosz pezsgőt azzal a felkiáltással, hogy azt, majd megisszuk, vagy eladom, magyar Ft ot, hátha.. mégis.. sikerül a tilalom ellenére. Ezeket sikerült megmenteni és eladni a személyzet nagylelkű segítségével. Szállásunk természetesen nem egyforma volt, aki otthon közelebb ült a tűzhöz, vagy a Szakszervezethez annak jutott jó kabin az első, vagy másod osztályon. Mi, nagyjából tízen a hajófenéken, emeletes ágyon aludtunk, ami függönnyel volt egymástól elválasztva. Elég szűkös volt a hely még leülni sem lehetett, táskánk az ágy alatt landolt, igaz egész úton csak aludni jöttünk ide, arra pedig megfelelt. Az alattam lévő ágyon Pesti villamos kalauznő Irénke aludt, akivel jól összebarátkoztunk. Mindenhova együtt mentünk. A fedélzeti étteremben ebédeltünk együtt, mi Irénkével elkéstünk az első vacsoráról addig csinosítottuk magunkat. Tanácstalanul álldogáltunk az ajtóban, amikor én észrevettem egy egész jó helyen lévő asztalt ahol csak egy férfi ült. Gyorsan oda mentem és megkérdeztem, hogy ide le lehet e ülni? Természetesen, mondta mi pedig leültünk és rövid idő alatt jöttek még öten, így lettünk nyolcan. Kezdett a helyzet gyanússá válni. A teremben kellemes zene szólt, kilehetett látni a partra ahol már Ausztriát láthattuk a szépséges házaival. A vacsora megkezdése előtt felállt az egyik rangidős férfi és üdvözölte a társaságot, ekkor derült ki, hogy a kapitány asztalához ültünk ahol egyébként a személyzet foglalt helyet, az egy hét alatt ott is maradtunk. Ennek a kis malőrnek nagy hasznát vettük.