. A régi szép időkben, vagy „ bezzeg az én időmben”, kinek, hogy tetszik jobban, a szakszervezettől kaphattunk külföldi útra beutalót. Az eset akkor történt 1964 ben, amikor a vasfüggöny mögött minden rossz volt. Az emberek kapitalisták, a társadalom halódó, amit az is mutatott, hogy nem arra vitt az utunk, hanem általában kelet felé. Egy szóval, úgy gondoltam, hogy nekem látnom kell a kapitalizmus haldoklását! Most ugye láthatjuk TV ben, Videón a Világhálón, egyik jobb, mint a másik! Na de a személyes tapasztalatot nem helyettesíti semmi! Sikerült szereznem beutalót Budapestről Melkig induló egyhetes hajóútra. Nagy volt az izgalom, még talán az is megfogalmazódott bennem, hogy ott nem két füle van az embereknek, annyira másak. Működött a propaganda. A Vigadó téri hajóállomásról indultunk, szigorú vám és útlevélvizsgálat után. Pénzt, minimálist kaptunk, csak arra jutott belőle, hogy egy kávét, vagy az automatából rágót vegyünk. Itthon még ilyen szerkentyű nem volt. Valamit mégis csak hozni kell az átkozott nyugatról. Akkor volt az orkánkabát mizéria, szerencsés volt, aki hozzá jutott, lehetett vele villogni itthon. Vittem szalámit, hátha kell, vagy el tudom adni, Orosz pezsgőt azzal a felkiáltással, hogy azt, majd megisszuk, vagy eladom, magyar Ft ot, hátha.. mégis.. sikerül a tilalom ellenére. Ezeket sikerült megmenteni és eladni a személyzet nagylelkű segítségével. Szállásunk természetesen nem egyforma volt, aki otthon közelebb ült a tűzhöz, vagy a Szakszervezethez annak jutott jó kabin az első, vagy másod osztályon. Mi, nagyjából tízen a hajófenéken, emeletes ágyon aludtunk, ami függönnyel volt egymástól elválasztva. Elég szűkös volt a hely még leülni sem lehetett, táskánk az ágy alatt landolt, igaz egész úton csak aludni jöttünk ide, arra pedig megfelelt. Az alattam lévő ágyon Pesti villamos kalauznő Irénke aludt, akivel jól összebarátkoztunk. Mindenhova együtt mentünk. A fedélzeti étteremben ebédeltünk együtt, mi Irénkével elkéstünk az első vacsoráról addig csinosítottuk magunkat. Tanácstalanul álldogáltunk az ajtóban, amikor én észrevettem egy egész jó helyen lévő asztalt ahol csak egy férfi ült. Gyorsan oda mentem és megkérdeztem, hogy ide le lehet e ülni? Természetesen, mondta mi pedig leültünk és rövid idő alatt jöttek még öten, így lettünk nyolcan. Kezdett a helyzet gyanússá válni. A teremben kellemes zene szólt, kilehetett látni a partra ahol már Ausztriát láthattuk a szépséges házaival. A vacsora megkezdése előtt felállt az egyik rangidős férfi és üdvözölte a társaságot, ekkor derült ki, hogy a kapitány asztalához ültünk ahol egyébként a személyzet foglalt helyet, az egy hét alatt ott is maradtunk. Ennek a kis malőrnek nagy hasznát vettük.