Ica néni az emlékezetes fogolyszöktetés után nem jött vissza tanítani Gesztre. Pápán maradt a szülei közelében, egy idő után pedig Révfülöpön telepedett le. Nem volt tanító, aki a kicsiket tanítsa. Átalakították a csendőr laktanyát iskolának az lett a mi iskolánk. Tanítónak pedig beállt az akkor tanítóképzőben tanuló két fiú, Szilágyi Sanyi és Bónác Ernő. Egészen addig ők voltak a tanítóink, amíg visszajött Ökrös tanító úr, akkor is tovább tanították az alsósokat, tanulni majd egy – két év múlva mentek vissza. Az évek teltek, és én is „nagy iskolás „ lettem. Az iskola nem messze a templomtól a tanító lakása mögötti nagy teremben volt. Itt tanultunk harmadik osztálytól hatodikig, osztatlan csoportban. Tanítónk Ökrös István fiatalember, akinek velem egykorú gyerekei voltak . Szigorú ember volt, ami kellett is ,mert néha elszaladt velünk a ló . A rendetlenkedést, és a nem tanulást, sokszor rendezte le mogyoró vesszővel, amit nekünk kellett kiválasztani. Az én fenekem sem maradt ki a vesszőzésből. Már akkor is egyenjogúnak tartottam magam a fiukkal és annak megfelelően viselkedtem. Nem éltem meg tragédiának, otthon meg sem mondtam, azzal csak további büntetést zúdítottam volna magamra. Tanítóm minden szelességem ellenére szeretett. Amikor a háború után családja nélkül visszajött megkereste apámat és felajánlotta , hogy polgáriból tanít engem, nem sok költséggel. A tanítást természetben fizették ki, hetente egyszer nálunk ebédelt, amíg a családja vissza nem jött. Ugyanígy volt más gyerekekkel is, amiből kijött az egész heti kosztolása és a szülőkkel is megvolt a kontaktus .A magántanulás mellett jártam elemibe továbbra is és csak ő tudta ,hogy tulajdon képen mit is tanulunk . A mai napig nem tudom, mit tanultam az alatt a két év alatt. Bizonyítványomban az áll, hogy „ sikeres felvételi vizsgát tettem „ Nem tudom miből és hová. A vizsgánk Sarkadon a polgári iskolában volt, ahová lovas kocsival vittek el bennünket, Sanyival és a többi gyerekkel együtt. Két szekeret megtöltöttünk viháncolással. Útközben a rántott csirkecomb csontjaival dobáltuk egymást és nagyokat nevettünk. Élmény volt min-dig ez a nap még akkor is, ha izgultunk, hogy sikerül a vizsga. Itt vizsgáztam először Német nyelvből. Még évek múlva is emlékeztem néhány szóra, pedig nem voltam kiváló belőle . 1948 ban országos szinten létre hozták az általános iskolákat . Geszten mi továbbra is elemibe jártunk , nem voltak meg a feltételek . Általános iskolából vizsgázni a szomszéd faluba Mezőgyánba jártunk . Ilyen gubancos volt akkor az iskola rendszer .Mi jártunk rendületlenül a nagy iskolába és elég volt ,hogy a tanító úr tudja, mit kell tanulnunk . Az iskola nagy udvarán rohangáltunk szünetekben. Tanítónk hogy, valamiképpen lefoglaljon bennünket kiakasztott az iskola falára egy nagy Magyarország a térképét. Nem sok örömük volt benne a fiúknak, amikor engem bízott meg az oktatással . Aki nem tudta hol van Világos ,vagy Nagyvárad annak a fejét bele vertem a falba simán. Ilyenkor óra után feltettem a nyúlcipőt ,hogy a sértett utol ne érjen . Nem féltem a fiuktól , kénytelenek voltak azt csinálni , amit én mondtam . Eltudtam fogadtatni vezető szerepemet. Általam megvert fiútól kaptam életem első és egyetlen éjjeli zenéjét pár évvel később. Egyetlen, május elsejére feldíszített virágos kapumat pedig Sanyi barátomtól. Nem sokat tanultam , a leckét mégis tudtam amit az iskolában hallottam. Szerettem játszani, ide tartozott az esti libalegeltetés is . Ilyenkor csapatba verődtünk kifigyeltük hol vannak jó tarlók és odamentünk legtöbbször a kertek alá. A libák néha meg-dézsmálták a búzakereszteket , amíg mi játszottunk . Sokszor elzavart a gazda bennünket olyankor aztán futó lépésben hajtottuk haza a sok libát . A lényeg az volt , hogy tele legyen a begye a libáknak azt pedig mindig megoldottuk . Esténként a libák gágogásától zengett a falu , minden kis kamasz azokat hajtotta hazafelé . A földosztás okozott izgalmat 1945 végén. Előbb arról volt szó, hogy csak személyesen lehet feliratkozni, de aztán mégis sikerült elintézni, hogy az anyám jelentkezését elfogadták. Feliratkozott anyám amíg, apám a kórházban volt sebesülten, és kapott három holdat a Tisza birtokból, aminek jelentős részét államosították, az lett az állami gazdaság. Nagyon jó helyen a vadkertben, homokos könnyű művelésű földet kaptunk. Soha nem volt még ennyi saját földje apámnak. A tábla egyik végén vezetett a dűlő út másik végén nyárfaerdő volt. Az erdő közepén csordogált egy kis patak, ami belefolyt a számtalan csatorna egyikébe. Ezek a csatornák behálózták a Tisza birtokot, okosan művelték a földeket. A homoki szőlőskertben is kaptunk egy darab üres homokos földet. Ezt beültette Apám szőlővel és gyümölcsfával. Ezek voltak a paraszt ember álmai, amik most megvalósultak. Mintaszerűn művelte meg mind két területet. A telepített homoki szőlő, három év múlva termett és szüretelni lehetett. Boldog volt, hogy szorgalmas munkájának eredménye van. Szőlőnk, közel volt a lerombolt uradalmi présházhoz. Mellette húzódott a Biharugrai halastó, kicsit feljebb baglyos irányában a Román határ, amit ekkorra már lezártak. Ennek ellenére lehetett seftelni, a katonákkal, csőszökkel. Apám dohányt termelt egyik évben, titokban a kukorica közt. Ősszel a szellős padláson megszáradt és télen finom vékonyra összevágta, egy erre a célra kaszából készült késsel. Tavasszal Anyám bekötötte két vászonzacskóba és elindultunk elcserélni sóra. A katonákat kiakartuk iktatni a buliból, de észrevettek bennünket. Azonnal tudták mit akarunk, el akartak kapni bennünket. Futva mentünk Baglyoson keresztül a falu irányába és az egy soron lévő házak egyikébe szaladtunk be. A dohányt oda dobtuk az öreg Csikai tatának, a gulyásnak, akitől másnap elhoztuk. Ilyen apró epizódok tarkították segítették életünket. Első évben, amikor már művelni tudta apám a saját földjét, épített a terület közepe táján két nádkunyhót. Egyiket a tyúkoknak, amiket nyárra kivitt had kapirgáljanak az erdő szélén, másikat saját használatra abban aludt, ha kint voltam én is. Körbe ültette kukoricával, amit négyzetesre vetett, szellősen, gyönyörű zöld volt még nyár közepén is. Itt aludt mindig valaki vagy apám, vagy én. Igaz én csak hajnal felé maradtam egyedül, amikor ő elment árpát aratni a harmaton. A tyúkokra is vigyázni kellett nehogy szétszéledjenek. A kunyhóban nem volt semmi más csak sok szalma rajta szürke lópokróc és szőttes takaró, vagyis rongy pokróc, amivel lehetett éjjel takarózni. Annyi szúnyog fészkelte be magát a nád közzé, hogy állandóan csapkodni kellett, ahhoz hogy meg lehessen maradni. Nem számított, hogy sok a szúnyog, szerettem itt lenni. Este tüzet raktunk szalonnát sütöttünk és beszélgettünk a tűznél. Apám mesélte a katona kalandjait, azok még nagyon frissen voltak emlékezetében. Elmesélte, hogy egy nagyon kedves Román asszony segített elbújni neki és a barátjának, amikor lemaradtak a csapatuktól, nem akartak tovább harcolni. Akkor a háború vége felé már sokan lemaradtak, katona szökevények lettek. Akit megtaláltak a magyarok vagy a németek ott helyben kivégezték, az oroszok pedig fogságba vitték. Mégis megkockáztatták a haza jutást ami nagyon is kétesélyes volt, vagy sikerül, vagy nem. Nagy szénapajtában, bújtak el ami köré az Oroszok a lovaikat kötötték. Csak úgy tudtak megmenekülni és haza jutni, hogy a fiatalasszonytól kaptak civil ruhát és enni valót. Tanulság is volt „ látod, kis lányom mindenhol vannak jó emberek akkor is, ha azt gondoljuk hogy a Román nem lehet jó !” Szerettem hallgatni ezeket a történeteket, mert az ő szájából minden igaz volt és értelmet nyert.