Útközben az NDK ban. Ahogy elhagytuk Brnót és közeledtünk a határhoz, örömmel tapasztaltuk, hogy jó a fék. Gondolatunkban továbbra is központi kérdés maradt. Útlevél és vámvizsgálat után folytathattuk most már az NDK ban az utat, minden simán ment, semmi „ elvámolni valót” nem vittünk.. Rátértünk az akkor még szokatlan sztrádára, amit még Hitler építtetett. A beton lapokon pattogtunk vidáman, nem tudom, azóta húztak e rá egy sor aszfaltot, mert az már akkor is későn lett volna. Nagy 20. századi felszabadulásunk óta nem jártam az országban. Unokáim pedig röpködnek, nem öreg Skodával róják az utat. Visszatérve az útra a tervezett időre eljutottunk Berlinhez, ahol a sztrádán másik irányba kellett haladnunk tovább, mint ahova érkeztünk. Arról fogalmunk sem volt, hogy valahol van lejáró és feljáró itt láttunk először sztrádát. Egyszerűen kiálltam az út közepére, és amikor jeleztem, hogy nem jön semmi, férjem szépen átvágott a másik oldalra én beültem a kocsiba és meg sem álltunk a már közel lévő Berlinig. Bejutottunk valahogy a városközpontba, megnéztük a Brandenburgi kaput a strázsákkal és indultunk tovább. Kereszteztük azt a tranzit utat, ami nyugat Berlint kötötte össze az NSZK val. Így jutottunk el Potsdamig ahova, ha már itt vagyunk bementünk. Megnéztük a múzeumot ahol aláírták a nagyhatalmak a 2. Világ Háború után, a potsdami egyezményt. Az ovális asztal mellett a székekre minden tárgyaló félnek ki volt írva a neve. Más volt az összetétel, mint a Jaltai konferencián. Roosevelt helyett Truman, Churchill helyett Clement Attlee, és Sztálin aki akkor még maradt, foglaltak helyet és írták alá az egyezményt. Az egész nézelődést behatárolta, hogy estig meg kellett érkeznünk Karowba, ahol már vártak bennünket. Nem mondanám, hogy sétaút volt, mobil telefon nélkül csak térképre támaszkodva, de nagyon ügyesek voltunk, megérkeztünk sötétedés előtt. A faluban, amit ők városnak neveznek kicsit tekeregtünk mire eljutottunk a hosszú, három család által lakott jellegzetes Német házhoz, amit sok szép nagy fa vett körül. Kedvesen fogadtak bennünket, ismerőseink Edit, Willi és a két kislány, volt snapsz és „ Bruderschaft” így az alvás nem esett nehezünkre. A két kis lány örült az ajándékoknak, amit vittünk. Másnap a férfiak ellátogattak a helyi vendéglőnek nevezett kocsmába és az egész falu megcsodálhatta a Magyar pasast, akinek kérdéseket lehetett feltenni, a Szocializmus építésének Magyar módjáról. Az eredmény az lett, hogy mire a sok „ trink, trink, Bruderlei trink” után haza értek már nem voltak se éhesek, se szomjasok. Edit és én egész nap beszélgettünk, gyakorolva a nyelvet, ami nem volt egyszerű eleinte, később bele jöttem. Edit szüleivel a háború után Lengyelországból települt át, ennek megfelelő nyelvjárással. Willi „ echte Német” Brandenburgi nyelvjárással. Érdekes módon Willit jobban megértettem, mint Editet, de ez részletkérdés volt, nem igazán számított. Egyébként is kedves férjem azt mondta, hogy ő két snapsz után akár Japánul is beszél. Így aztán az ott töltött egy hét alatt nem voltak nyelvi nehézségeink, jól éreztük magunkat. Most pedig vártuk a következő napi programot, amit a mi Skodánkkal bonyolítottunk le, mert nekik akkor még csak Trabant kiutalásuk volt.
