Különösen fontosak voltak nekem egész életemben. Ő volt apámnak az a nővére, akivel legjobban hasonlítottak egymásra. Csendes mosolygós, kedves asszony, aki ugyancsak Bagdi nevű férfihez ment feleségül. Nem voltak rokonok, csak a sok közös nevű közül egy neki tetsző fiú. Sógorom suszter volt, méghozzá nagyon ügyes iparos ember. Négy gyerekük született, az általam már sokszor emlegetett Sándor, Ilus, Zsuzsa és a nálam fiatalabb Kati. Szerettem hozzájuk menni, csak az volt a baj hogy a falu másik végén laktak Kis Geszten. A gyakran elkopó cipőmmel mindig sógoromnál kötöttem ki. Mivel, csak ez az egy cipőm volt, meg kellett várni, amíg elkészült. Legtöbbször csak egy flekk kellett a sarkára, vagy a patkó kopott le. Ilyenkor hamar végzet. Az volt az igazi, amikor talpalta a cipőmet. A teraszon az ablak alatt volt a műhely, ami egy asztalból állt. Az asztalon különféle csuda dolgok. Madzag a varráshoz, ár a szegeléshez, faszeg a bőrtalpaláshoz, vasszeg a patkóhoz, viasz a madzaghoz. Ezenkívül, még sok érdekes dolog, minden a helyén, rendben, hogy azonnal tudja hová kell nyúlni. A legérdekesebb mégis az volt, ahogy dolgozott. Megálltam a háta mögött, ahogy ült a homorú, háromlábú suszterszéken és néztem, hogy boszorkányos gyorsasággal kapkodja ki a szájából a sorba rakott faszegeket. A faszegek mellett, jókat tudott nevetni olyankor látszott az összes fényes foga, ami nekem nagyon tetszett, azt hiszem kicsit nekem mutatta be olyankor a tudományát. A kalapács úgy járt a kezében, hogy nem lehetett követni. Mindig akadt ilyenkor valami finomság, amit Zsuzsa nénémtől kaptam. Sógorom spórolós ember hírében állt, de amire szüksége volt a családjának azt előteremtette. A javításokért, sohasem kért semmit, pedig elég sűrűn megjelentem. Ő volt sokáig a geszti templom kántora is. Ez a feladat azzal járt, hogy minden vasárnap ott volt a templomban és előénekelte a zsoltárokat. A zimankós téli napokon a fél falu járdáját elsöpörte, hogy el tudjanak menni a templomba száraz lábbal. Zsuzsa néném aranyos, kedves szeretni való asszony volt. Azt már írtam ,hogy Apám és ő hasonlítottak legjobban egymásra. Sok dolga volt a négy gyerekkel, mégsem láttam soha, hogy kijött volna a sodrából és kiabált volna. Mikor megöregedett horgolgatott az ablak mellett egy széken. Mikor haza utaz-tam később, őt és Sára nénémet mindig meg látogattam. Szerettem őket. A lányokkal kevesebb kapcsolatom volt, mint Sanyi bátyámmal. Róla mindig tudtam, mikor kinek udvarolt és milyen huncutságokat csináltak Farkas Géza barátjával. Felnéztem rá és még húsz éves koromban is magáztam. Akkor mondta, hogy már gyereked van, ne magázz engem. Ahogy jött a háború elvitték katonának és Ukrajnából sebesülten jött haza. Még most is szájtátva hallgatom történeteit, pedig már 90 éves és én sem vagyok gyerek. A háború után erdész lett Vátyonban, ahol aztán sokáig dolgozott, itt ismerkedett meg Terussal, akivel aztán az egész család mentorai lettek. Amikor elköltöztek Dobozra, akkor is megtettük azt a kis kitérőt, ami hozzájuk vezetett útközben Geszt felé. Mindketten olyanok nekem a mai napig, mint igazi jó testvéreim. Hozzájuk megyek haza már régóta. A gyerekeimet és az unokáimat is sikerült megfertőznöm a geszti nyaralásokkal. Sok élményt gyűjtöttek be szüleimmel és velük. Nem egészen ide tartozik, de most mondom el egy későbbi emlékemet. Azon a télen, amikor még át lehetett menni a határon a háború után, Nagyszalontáról hozott feleséget Szabó János bátyám. Az ő anyja volt a bábaasszony, aki engem a világra segített. Sokat jártunk hozzájuk, kölcsönösen segítettünk dolgozni egymásnak. Nagy lakodalomra, akkoriban nem telt, nem volt miből, de azért az ismerősök összejöttek egy vacsorára. János bátyám sántított az egyik lábára és érdekesség számba ment, hogy szép lányt és ráadásul varrónőt hoz a házhoz, akinek Irénke volt a neve. Szegény nehezen szokta meg a geszti életet, hallottam, hogy ha nem zárták volna le a határt visszament volna Szalontára. Na, de akkor még gyűltek a vendégek. Sokan jöttek, Nagyszalontáról. Nekem rosszulesett, hogy nem mehettem a menyasszonyért szekérrel. Egész nap ott lábatlankodtam a lakodalmas háznál. Este a vacsoránál az idegen asszonyok körül, ólálkodtam, ott lehetett érdekeseket hallani. Kihallgattam, ahogy két asszony arról beszélt, hogy az Oroszok mit csináltak velük. Nem voltak különösebben elkenődve, inkább azzal dicsekedtek ,hogy melyikük mit kapott a katonától a szerelem fejében. Mondta az egyik, hogy „tudod drágám mindent odahozott nekem a város másik széléről el sem akart menni”. Azt is elmondta hogyan mosakodott ki az együttlét után nehogy teherbe essen. Marha érdekesnek találtam, hogy ezek után nem félt hátha mégis gyereke lesz. Egyszer az-tán észrevették, hogy hallgatózok és elzavartak. Ezen a lakodalmon nem volt táncolás, csak vacsora és beszélgetés. Igy is jól érezték magukat az emberek, én minden képen sokat lehetett enni, mindig éhes voltam, most végre senki sem figyelt rám, hogy mennyit eszek. Ebből a lakodalomból nekem ez az epizód maradt meg. Két gyereke született Irénkének, akik Geszten nőttek fel.