Enyhítendő, szűnni nem akaró ellenérzéseimért kaptam lehetőséget arra, hogy a nőnapra Moszkvába induló különvonattal én is útra keljek. Szerveztem a szolnoki csoportot a különböző munkahelyeken. Összeállt egy nagyon jó 30 fős csapat, akik valamennyien üzemi nőfelelősek voltak. A különvonat az egész megyéből delegált nőket vitte, nagyjából minden csoportnak volt egy kocsija, ami természetesen háló kocsival közlekedett. A teljes szerelvény minket vitt. A vagonokat a határon cserélték ki széles nyomtávúra, és innen már Orosz volt a személyzet is. Forró víz mindig volt az óriás szamovárban, amit ki is használtunk folyamatosan ittuk a teát. Vándoroltunk a kocsik közt, ismerkedtünk és jókat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Két nap után, amikor közeledtünk Moszkvához összeültünk a csoportok vezetői, hogy megbeszéljük a megérkezés utáni teendőket. Akkor kiderült, hogy nagy felhajtással várnak bennünket a „ Kijevi névre hallgató „ pályaudvaron Moszkvában , ahol a mi vonatunk vezetőjének beszédet kell mondani. Vezetőnk a Megyei párt nőfelelőse kijelentette, hogy ő nem készült, ő nem tud és nem is akar beszédet mondani. Egy darabig próbáltuk meggyőzni a fiatal tolmácsnővel, de nem sikerült. Mondtam, akkor én elvállalom, ha úgy fordít, hogy kiegészít engem. Amikor megérkezett vonatunk a pályaudvarra ott volt egy vörös szőnyeg kihúzva az emelvényig ahol mikrofon állt. Aj aj ,gondoltam itt nem sülhetek bele a mondandómba ! Körben vagy 300 nő vette körül a leszállókat, minket. Leszállva a vonatról odasétáltunk hozzájuk, előbb minket üdvözöltek így legalább nagyjából tudtam, hogy mennyit beszéljek. Aztán következtem én és papír nélkül, a tolmácsnővel jó kis beszédet hoztunk össze. Volt abban minden, Szovjet -- Magyar barátság , az asszonyok összetartozása , a gyerekeink jövője Ukrajna kék ege, és az aranyló búzamezők. Hegyek völgyek de, leginkább a megbonthatatlan „drúzsba „. Egyszóval nagyon jól sikerült. Egy bökkenő lett, hogy ettől kezdve engem tartottak a csoport vezetőjének, ami ellen nem lehetett mit tenni. A fogadásokon fő helyen ültem, ajándékokat kaptam , ami Irénkének nem tetszett. Engem nem zavart, úgy gondoltam kezdhette volna nyugodtan ő a szereplést. Egyik fogadáson kaptunk, egy bekeretezett Lenin képet, amit én vettem át a színpadon ülve. Nem látszottam ki mögüle kicsit el is bújtam a lányokra, akik a terem soraiban ültek nem mertem ránézni mindenkinek fülig ért a szája. Színpadon ültünk, mint díszvendégek onnan kellett a lányok vigyori képét néznem. A szállodában aztán kitört a nevetés és azzal cukkoltak, hogy, hogyan viszem haza ezt a fantasztikus ajándékot. A problémát nagyon egyszerűen megoldottam „véletlenül „ ott felejtettem a fal és az ágy közzé csúszva. A jól sikerült egyhetes út után érkeztünk haza remek hangulatban nagyon sok élménnyel gazdagodva . A visszautat már végig énekeltük és csak este találtuk meg a saját vagonunkat. Bemelegítőnek nem volt rossz ez az egy hét és mesélhetem az unokáimnak, hogy előttem Moszkvában kihúzták a vörös szőnyeget! Bár nem lettem celeb, de őszintén szólva nagyon élveztem. Hamar visszazökkentem a még meg nem szokott kerékvágásba, minden esetre kicsit lazábban indultam tovább. Ahogy telt az idő kezdtem megtanulni ki - kicsoda és hogyan kell az egyes elvtársakhoz viszonyulni. A megyei elvtársak rangban felettünk, emeletben alattunk helyezkedtek el. A felsőbb-rendűséget és rangkórságot mindig a megyei első titkár hozzá állása határozta meg . Ha ő, közvetlen barátkozó hangvételt honosított meg akkor a beosztottjai is ezt követték . Ha viszont a következő nagyképű volt és rangkórságban szenvedett akkor mindenki ezt a stílust vette fel .Ilyenkor megkívánták a hajbókolást és a három lépés távolságot szigorúan betartották. Nehéz volt megállnom, hogy ne látványosan fütyüljek az egészre. Csak a jó ízlés határáig engedtem el magam, nekem ugyanis nem volt veszíteni valóm. Ha vissza zavarnak a gyárba tiszteletlenség miatt duplán jót tettek volna velem. Egyrészt ismét azt csinálom, amit szeretek, másrészt nőtt volna az ázsióm , mert „ nahát ezt is meg merte csinálni„ lett volna a reakció. Akkoriban , erősen járt a szóbeszéd az előző nagy elvtársak nyugdíjazásáról. Ahogy a mélyen tisztelt házba kerültem , nem sokkal előtte kártyázták el a Mezőtúri Magyar - Mongol barátság TSZ vezetői a közös vagyon jelentős részét. A TSZ vezetők ugyan elvitték a balhét, mégis bele bukott a megyei első titkár. Na, de mi volt ez a mai elvtársak földbirtokai és rangkórsága mellett ! A részletekről szinte semmit nem tudtunk, mutyiban intézték a dolgokat. Nem volt divat párton belül sem kiteregetni a szennyest, a részletek nem tartoztak ránk. Ezt nagyon jól megtanulták a „ fiúk „ akik másolják azokat az éveket. A tisztogatási akció végig söpört az egész megyei apparátuson fejétől a farkáig. Azt hiszem csak a szakácsnő maradt a helyén. Mondanám, hogy nincsen ez másképp ma sem, jól megtanulta a leckét az utánunk jövő generáció, de nem igen hallani, hogy valakit alkalmatlanság miatt felmentenek. Szolnok megye, ekkor kapott, egy igazán agilis a megye és a város érdekeit képviselő vezetőt Gergely István személyében.
