2./Lengyelországban. Elég korán a határhoz érkeztünk, nem lehetett több 10 óránál. A Tátra nagyon szép szakaszán haladtunk és érkeztünk meg Javorinába a határállomásra. Alig láttunk házakat úgy tűnt csak a határátkelő van ezen a szép helyen. Az átkelőhelyen nagy volt a huzavona. Rengeteg autó állt sorba és még két busz is elébünk került. Vártunk sorunkra miközben az eső esett, nem hagyva el bennünket. Nem volt nálunk semmi elvámolni való egy üveg pálinkán kívül azt, pedig ha szóvá teszik, úgy döntöttünk leülünk és megisszuk. Nem került rá sor mehettünk tovább, kedvesek voltak velünk a vámosok. A Tátrában haladtunk tovább talán még szebb volt, mint ahol eddig jöttünk. Délkörül érkeztünk Zakopánéba ahol végre sütött a nap. A sí lefutó pálya mellett sok turista üldögélt és napozott. Mi is kihasználtuk a jó időt elfoglalt mindenki egyet az ott lévő nyugágyakból és élveztük napsütést. Igyekeztünk feltöltekezni, mert a kilátások nem kecsegtettek jó idővel. Szívesen maradtunk volna, de olyan sok mindent szerettünk volna megnézni a szűkre szabott szabadság alatt, hogy felkerekedtünk és elindultunk. Délután volt, amikor betértünk egy helyes kis vendéglőbe ebédelni, ahol megkérdeztük melyik irányba induljunk, hogy megtaláljuk Auschwitzot, mindenképpen meg akartuk nézni a múzeumot. Állandó táborhelykeresésünk most is sikeresnek bizonyult, nem messze az úttól kis patak mellett, hatalmas zöld mezőn elkezdtünk sátrat verni. Örültünk, hogy milyen jó helyet találtunk. Ott ólálkodott két öregasszony, akikkel nem foglakoztunk. Oda jöttek és megpróbáltak velünk szóba elegyedni, ami sikertelen lett, egy szót sem értettünk. Azt azért kitaláltuk, hogy valami nem tetszik nekik. El is mentek egy idő után, miközben a fiúk elmentek sört venni. Ketten voltunk Katival, megfőztük a vacsora lecsót előkerültek a férjeink is. Kényelmesen éppen befejeztük a vacsorát, amikor megjelent a két öregasszony a fél falu férfitagjaival. Nem volt mese meg kellett értenünk, hogy azt akarják szedjük a sátorfánkat és tűnjünk el az egyik süket öregember földjéről. Mi nem mozdultunk, felajánlottuk, hogy fizetünk az éjszakáért, csak hagyjanak bennünket békén. Megszületett az egyezség, 20 zlotyt adtunk és megakaruk kínálni a férfiakat pálinkával, aminek akkor már csak a hűlt helye volt meg. Az ott ólálkodó gyerekek suttyomban elemelték. Meg volt a véleményünk a Lengyel--Magyar barátságról, így az első napi fogadtatáskor. Az öreg még ott maradt egy darabig egy férfival, aki beszélt Németül / egyébként nem szívesen szólaltak meg később sem Németül / Az öreg nem csak süket volt, hanem lökött is és ráadásul tubákozott ! Felszívta a markából a tubákot, nagyokat tüsszögött, nagyokat köpött a mi drágapénzen vett földünkre, a sátortól nem túl messze. A vele lévő férfi megmutatta a karján a szám tetoválást elmesélte, hogy ő Auschwitz ben a lágerben volt négy évig és másnap eljön velünk és megmutatja a múzeumot. Mondtuk, hogy mi 8 órakor indulunk akár itt lesz akár nem. Nagy nehezen elszállingózott mindenki, mi pedig lefeküdtünk. Biztos, ami biztos a kisbaltát a sátor bejáratához tettük. Jól aludtunk, semmi probléma nem volt. Ahogy a hegyekből lejöttünk, itt már nem volt hideg a közelünkben csörgedező patak viszont elég hideg volt így az esteli mosakodás kimaradt.