Bevonulás az elcsatolt területekre./9 . Visszatérek Gesztre a háború előtti évekre. Jártam otthon óvodába a többi gyerekkel, egészen hat éves koromig. Viszonylagos nyugalomban zajlott az életünk. Apám németországi munkájából a következő évben semmi sem lett, 1940 ben elkezdődtek a visszacsatolások. Hitler jutalmazta a Horthy kormányt, amiért melléállt így aztán a sok fiatal férfi állandóan katona volt. Apám sem úszta meg a behívásokat. Egyik kiképzést alig fejezték be, otthon volt pár hónapig és újra jött a behívó. Az aratás is nehezen ment sokszor félbe kellett hagyni a katonaság miatt. Nekünk az még nem volt háború, az átlag ember örült, hogy visszakapjuk Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket az, hogy ez mivel járt csak az tudta, akinek vitték a férjét, fiát apját katonának. Sokszor veszélyes volt a katonai bevonulás, különösen Szerbiában. Ezeken a bevonulásokon, már apám is részt vett. Határvadászoknál szolgált Nagyszalontán és minden határ menti akcióban részt vett. 1940 ben, amikor Erdélybe vonultak be a katonák, a behívót úgy kapták a Geszti férfiak,, hogy Gesztre kellett bevonulniuk katonának. Az egy soron volt egy nagy parasztház, amiben akkor ki tudja miért, nem lakott senki. Ezt a házat nevezték ki laktanyának, itt helyeztek el egy szakaszt 40-50 katonát. Örültem, hogy láthatom, minden nap elmentünk hozzá. Tetszett nekem a bakaruhában csak az nem, hogy olyan egyforma volt a többiekkel, alig tudtam megkülönböztetni tőlük. Egyik nap aztán jött a parancs, hogy átlépik a határt, és utána Nagyszalontánál biztosítják a határ szakaszt. Délelőtt már az egész falu apraja, nagyja azt várta, hogy mikor jönnek. A kapuk előtt ácsorgott mindenki, amíg egyszer csak elindultak és nemsokára a főutcán meneteltek. Házunk előtt haladtak, oszlopban , díszlépésben. Mindenki aki az utcán állt integetett. Apám nem integetett, arra sem nézett pedig én a többi gyerekkel ott szaladtam mellettük, amíg valaki vissza nem zavart bennünket. Az egész falu apraja nagyja, követte őket a Nagyhíd felé, egészen a Román határig, a „ Pikétig „ az átkelő helyig. Innen már csak a katonák mentek tovább a falu lakóinak vissza kellett fordulni. Egy hónapon belül megnyitották a határt. Ettől kezdve az, jelentette a hétvégi programot, hogy mentünk Szalontára Apámhoz. Szerencsére egészen a háborúig ott maradt, néha ő is haza tudott jönni. A város szélén, hatalmas gesztenyefákkal övezett útmentén a régi huszárlaktanyában szállásolták el őket. Vittük a hazai kosztot ő pedig cserébe nekem adta a „komiszt „ ami nekem sokkal jobban ízlett. A 10 kilométeres utat Geszt és Nagyszalonta közt gyalog tettük meg anyámmal. Semmi pénzért nem maradtam volna otthon. Anyám fél útnál felvett a hátára, mert nagyon elfáradtam és annyira nyűglődtem, hogy nem lehetett elviselni. Megállás nélkül mondtam „ jaj de fáradt vagyok , jaj de szomjas vagyok „ A Balog tanyánál ,/ Bagdi pusztánál/ végre megálltunk pihenni és inni. Sok birkát tartottak ezen a vidéken, a juhászok kedves emberek voltak elviccelődtek velünk. Néha akadt egy szelet kenyérdarab sajttal. A felnőttek megvitatták a világ sorát, mi gyerekek nagy fáradtságunkban futottunk egy két kört. Hamar felfrissültünk a gémeskútból húzott víztől. Az út hátralévő részét nyugodtabban tettük meg . A helyzet lassan megnyugodott az Erdélyi részeken, így hát elvezényelték apámat és társit a délvidékre, elfoglalni a Szabadka környéki területeket. Nem tudom meddig volt oda csak azt , hogy amikor visszajöttek Szalontára azt mesélte , ott nem ment minden simán. A magyar katonákat nem virággal fogadták, hanem golyózáporral minden irányból. A házakban, amikor bementek ott volt a konyha asztalon a kávé, kenyér látszott, hogy a gyereket kapták fel és siettek el velük. Minden meleg volt az edényekben és ez nagyon rossz érzés volt számára, hogy menekültek előlük. Sohasem érezték magukat biztonságban. Szájtátva hallgattam , ez volt az első olyan élményem, ami a háborúról szólt. Akkor már úgy, mesélte apám, hogy azt éreztem talán velem is megtörténhet ugyanez. Újra visszakerült a határvadász laktanyába Szalontára és örültünk, hogy ép bőrrel megúszta . Voltak , akik itt befejezték a háborút. Megváltozott az életünk, soha többet nem volt olyan, mint a korábbi években, elszállt a nyugalom. Sokat voltunk kettesben anyámmal . Minden munka rá hárult, eljárt kapálni, szénát gyűjteni másoknak, így volt aki nekünk is segített valamilyen formában. Néha magával vitt a Fancsikai határba szénát forgatni, amikor megszáradt akkor pedig kis boglyákba gyűjteni. Nem szerettem idemenni vele, mert a zsombékos, vizes részen, ahol ugrálva mentünk át a rétre sok volt a pióca. Sokszor 3, 4 is bekapaszkodott a lábamba ahonnan nem lehetett leszedni, csak amikor megszívta magát akkor esett le magától. Természetesen most is Sára nénémtől kértem tanácsot, mit csináljak ilyenkor. Azt mondta legyen nálunk só, és a sótól hamar leesik. Utána már bátrabb lettem , de utáltam ezután is a piócákat. Egyik reggel egyedül maradtam otthon, korán elment anyám rám zárva az ajtót. Korán felébredtem és tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok, és nem tudok kimenni pánikba estem. Azt tudtam, hogy az ajtón nem tudok kijutni, de bent sem akartam maradni. Szokásom szerint ordítottam, mint akit nyúznak. A kertre néző csöpp kis ablakot választottam, menekülési útvonalnak, úgy gondoltam, hogy azon kimászok. Az ablakkeret éppen csak be volt állítva a vályogfalba, azt hiszem csak a szentlélek tartotta. Felmásztam a kanapéra és elkezdtem magam kipréselni az ablakon. Alig fértem ki, fejjel kifelé índúltam, aminek az lett a következménye , hogy az ablak kiszakadt a falból és velem együtt leesett a földre úgy, hogy az összes drága üveg összetört. Nagyon nem ütöttem meg magam az egész nem volt másfél méternél magasabb. Az ijedtség viszont újabb hangokat hozott ki belőlem. Ekkor lépett be Anyám az utcaajtón. Meglátta mit műveltem már megint, utána nemcsak az ijedtségtől ,hanem a fenekemre kapott fenyítéstől folytathattam tovább a hangzavart . Nem hallottam soha gyereket úgy visítani, ahogy én tudtam. Nem tudom mi volt az oka, de mindentől féltem, a bezártságtól, ha elvágtam vagy meg szúrtam az újamat ha elestem. Nehezen ült el a vihar nem volt, aki megvigasztaljon , anyám pedig jogosan fenekelt el. Az volt jó, amikor mehettem óvodába, anyámnak is az volt a jó, mert akkor mehetett a dolgára nem okoztam neki gondot, néha persze ott is volt szünet.