Rettegett tanárunk Tibi bácsi, aki akkoriban 35-36 éves lehetett matekot tanított. Félévi teljesítményemet látva, kihívott felelni a táblához persze ilyenkor a magasságom erősen lecsökkent. Mivel, nem tudtam meg oldani a példát ő javaslatot tett „ Bagdi kisasszony, jobb lenne, ha haza menne libát legeltetni, maga ezt soha nem tudja megtanulni„. Igaza volt, nem lettem kiváló matekból, ha nehezen is valami csak meg maradt a fejemben. Az elmúlt 50 évben elég gyakran voltak rém álmaim olyan, amikor felelek, a táblánál nem tudok semmit, szakad rólam a víz és Tibi bácsi dörmögi a szentenciáit. A libalegeltetést mégis meghagytam másnak, maradtam. Az volt a szerencsém, hogy a Népi kollégiumok időszakát éltük, amikor egy éves gyors talpalóval is lehetett érettségit tenni és utána egyetemre menni. Kiadták az igazgatóknak, hogy akit lehet, tovább kell engedni, mert mégis többet lehet négy év alatt tanulni, mint besűrítve az anyagot egy évbe. Egyébként pedig kellettek a káderek az újra indított iparba. Másik rettegett tanárunk Kovács Endre egyetemi tanár, aki nem ismerte csak az egyest és az ötöst na, ebből természetesen több lett az egyes! Az osztály, jelentős része, ebbe a kategóriába tartozott. Modora olyan volt, mint aki megszólalni is utál ilyen kis paraszt senkik előtt. Mélységesen lenézett bennünket, most azt mondanám Havas reinkarnáció. Szerves kémiát, technológiát és labort tanított. Volt vele egy máig húsba vágó beszélgetésem, amikor nem tudtam megszólalni. Laborban dolgoztunk valamit kérdeztem tőle meglátta a feketén virító körmeimet, ami elismerem nem volt szép látvány. Elmagyarázta olyan, le van szarva a világ stílusban, hogy addig nem lesz belőlem vegyész, amíg meg nem tanulom, hogy nemcsak a lombik és a főzőpohár legyen tiszta, hanem a kezem is! Akkor ott szerettem volna elsűlyedni szégyenemben, de amit mondott egy életre megtanultam. Nála sohasem tudtam kettesnél jobb lenn. Sok sztorink lett még vele négy év alatt. Amikor megkaptuk a félévi bizonyítványt haza utazhattunk egy hét tavaszi szünetre. Meg nem buktam semmiből, de nem is a geszti bizonyítványom másolata lett. Nem vittem haza, mondtam, hogy nem vihettük el a kollégiumból, ott írta alá az igazgató nő. Aminek ez a része igaz volt, de haza lehetett volna vinni. Nem akartam, szégynlettem, hogy nem vagyok kitűnő, aztán ezt megszoktam. A húsvétot nem ünnepeltük, a klerikális csökevényekkel nem azonosulhattunk ezekben az években. Szeptember óta ez volt az első alkalom, hogy hazautaztam. Ilusnak volt még ott néhány apró holmija, amit összeszedtem és azt is haza vittem. Otthon elmondtam mindent, ami történt, bár írtam már róla, de élő szóban mégis más. Nem mentem el hozzájuk, hanem üzentem, hogy jöjjön el érte. Szüleim tudták, hogy ha találkozunk, összeveszek velük. Apám, nem helyeselte, anyám nekem szorított, hogy csak mondjam meg a véleményem. Azt hiszem Ilus sejtette mi vár rá nem jött el, az anyját küldte, aki nem járt jobban, mint a lánya! Amikor észrevettük, hogy jön, mondtam Anyámnak, menjen ki, egyedül akarok beszélni vele. Éppen leves tésztát nyújtottam olyan vehemenciával, hogy mire beért kész is lettem vele. Anyám kiment, de hallgatózott az ajtó előtt. Ahogy belépett nekiestem, hogy „nem szégyelli magát, hogy mert eljönni hozzánk nagyon vastag a bőr a képén azok után, amiket irt az igazgatónak! Képzelje, elmondta nekem mi állt a levélben! Hogy merészelt rosszat mondani az Apámról, aki százszor különb mit az ö férje! Mit szólna hozzá, ha elmondanám Geszten, hogy a lánya nem beteg, hanem, hülye tanulni! Majd én meg mutatom, hogy leszek olyan hasznos tagja a társadalomnak, amiről ők nem is álmodnak! Hirtelen tele lettem öntudattal és önbizalommal, pedig nem sok okom volt rá. Nem tudott megszólalni, mert erre nem számított! Oda hajigáltam neki a csomagot és elvi-harzott. Ettől kezdve, amikor véletlenül találkoztunk, rá sem néztünk egymásra a faluban nem mondtuk el az incidenst megígértem, be is tartottam. Ilus otthon maradt, én a szünet után visszautaztam és igyekeztem legalább annyit tanulni, hogy ott maradhassak az iskolában. Az igazgatónő soha többet nem hozta szóba a történteket. Maradtam és nagyon jól éreztem magam. Felnőtt koromban fogtam fel, hogy mit köszönhetek neki. Az egész későbbi életem azon múlt, hogy ő mit tesz. Ha egy vonalas káder, aki a rendszer abszolút híve simán elküldhetett volna, akkor teljesen más irányt vett volna az életem. Emberséges volt, és amiket rám acsarkodtak a levélben az nála pozitív értelmezést nyert. Nincsenek véletlenek! Egész életemben, amikor szükségem volt rá mellém állt valaki és egyengette a sorsomat. Amikor már tehettem igyekeztem én is segíteni. Az ember sohasem tudja annak megköszönni a segítséget, akitől kapja, különösen, ha később tudatosul benne, de másokon segíthet, ha módja van rá. Lassan tavaszodott és kezdtük igazán jól érezni magunkat .Tizenöt évünk magaslatán állva mi voltunk „A” középiskolások, a nagy lányok túl nagy szabadságot nem kaptunk, de amit lehetett azt kihasználtuk . Azt, hogy naponta kétszer gyalog tettük meg az utat az iskoláig és vissza, szerencsének fogtuk fel, ezzel is nőtt a kimenőnk, a képzősök, csak át mentek az udvaron az utcára sem kellett kimenniük. A vissza út egész véletlenül mindig hosszabbra sikerült. Amikor csak tehettük végig gyalogoltunk a belvároson, ahol nagy volt a nyüzsgés. Az utat végig vihogtuk, sokszor azt sem tudtuk min nevetünk, de a nevetés és a huncutság lételemünk lett. Mindig éhesek voltunk pénzünk sohasem volt, ha nagy ritkán kapott valaki otthonról egy tízest az volt a csúcs! Ilyenkor vettünk egy fél vekni puha kenyeret és azt ettük végig az utcán. Finomabb volt a legjobb süteménynél, amihez csak akkor jutottunk hozzá amikor valamelyikünk csomagot kapott otthonról. Az ilyen jeles napon körbe kaptuk az illetőt és jó, ha tudott enni valamit a saját csomagjából. Egyszer, az egyik lánynak a fehér tornacipő pucolásához küldött „cinkveis „nevű fehér por rászóródott a süteményére mi azt hittük porcukor, csak amikor meg ettük derült ki mi volt valójában. Velem is elő fordult, hogy egy hétig hordtam a vadonatúj tornacipőm, amikor az orrában rátaláltam a megviselt tíz forintosra! Természetesen így is sikerült elkölteni. Köztünk a gazdagság netovábbja az volt, ha valakinek nem egy, hanem két ruhája volt.