Nyár végén visszautaztam Szegedre, akkor derült ki, vezetőink gondoskodtak róla, hogy életünk ne legyen unalmas és egyhangú. Megérkeztünk a Tömörkényi kollégiumba, de már csak rövid időt töltöttünk ott. Ez évben elkészült, a zömmel ipari technikumokban tanuló lányok részére az új kollégium. Igaz ez sem volt teljesen új, a Mérey út és a Marx téren lévő, sarok épület egy részét újították fel. Az épület földszintjén volt a tanulószoba az első emeleten a hálók és az igazgatónőnk szobája. A második emeleten, magán lakások maradtak. Szegények biztosan nehezen viselték az örökös zsivajt. A beköltözés nem jelentett különösebb gondot, a kis cókmókunkat egy délután át hurcoltuk. Sajnos itt nem volt Tisza part, fák sem, és messze volt a belváros. Csupán egy tenyérnyi belső udvar volt ahova nem fért el az itt lakók fele sem. Így is megvolt ennek a helynek is az előnye. Az iskola 5 percre volt, ami jól jött negyedikben. Előttünk ott volt a piac, rumlisan hangosan, a maga nyüzsgésével. Vásárolni nem nagyon vásároltunk továbbra sem, mivel a pénzünk nem lett több, csak az étvágyunk. Néha az árusítás vége felé valamilyen gyümölcs került a papírzacskóba, amit aztán együtt befaltunk. Ebben a kollégiumban már mi voltunk a legöregebbek a rangidősek. Új igazgatónőt nevelőket rendelt mellénk a sors. Jól ki jöttünk velük senki sem korlátozott bennünket a szabadságunkban. Hallgatólagosan oda mentünk ahová akartunk. A Marx téren jeles épületek álltak és állnak ma is. A csillag börtön magas falával, szöges drótokkal körül véve, titokzatos volt. A fantáziánkat azért is megmozgatta, mert a Cseh Mari apja börtönőr volt. Ebből arra következtettünk, hogy azok is emberek épp úgy, mint a foglyok. Ennél jobban nem érdekelt bennünket a hatalmas épület. A tér másik oldalán laktanya volt, mellette lévő utcában pedig a fiú kollégium, négy év alatt kétszer ha jártam arra. Sok volt arra a férfi és nem tartottuk biztonságosnak, állandóan megjegyzéseket tettek ránk, amiből nem kértünk. Az iskola melletti utcákban egyik oldalon a városi kórház másik oldalon a bonctani intézet volt. Az épületek ma is ott állnak, lehet hogy más funkcióval. A labor felőli oldalon pedig a már sokat emlegetett Rókusi templom, bokraival és az esedékes szerelmes párokkal. A környék szépségével, meg sem közelítette eddigi lakhelyeinket, ez már a nagyváros másik arca volt. Itt jártak a buszok, villamosok, amivel osztálytársamhoz, Olgához lehetett elmenni a Tarjáni lakótelepre. Sorházakban laktak kellemes környezetben. Néhányszor voltam náluk és onnan tudtam, hogy jó helyen járok, amikor megláttam a gátat, ahol fordult a villamos és az oda látszott az utca végéhez. Ma tiz emeletes lakóházak állnak a helyén, a villamos, most is ott fordul. Visszatérve a kollégiumhoz, már abszolút kiváltságot élveztünk, hiszen lányok a háború óta most érettségiztek legnagyobb létszámban először a Vegyipariban, és ezek mi voltunk. Kaptunk egy külön szobát ahol tanulhattunk, nem kellett lemennünk a közös tanulóterembe . Csöpp kis szobánk olyan zsúfolt volt, hogy ha elejtettünk egy papírt be kellett húzni a hasunkat, hogy feltudjuk venni. Három, emeletes és egy földszintes ágy volt benne. Itt a kicsik is vegyipariba jártak vagy gépészek, építészek voltak. Jobban magunk közé valónak éreztük őket, mint korábbi társainkat. Három év alatt sokat változott a világ, már nem volt különleges lányoknak tanulni. Életünk az iskolában,1952 /53 évben sem lett igazán a felvilágosodás kora, még javában mentek a politikai hülyeségek. Nem szögeztünk ugyan már jelmondatokat a falra, de Rákisi, Lenin, Sztálin egy -- egy képe vagy mindegyik , ott volt a legszembetűnőbb helyen. Az iskolai ünnepségeken felállva ütemesen tapsoltunk, amikor elhangzott valamelyik neve a beszéd alatt . Az volt a jó ha éppen álltunk nem kellett ugrálni .A reggeli sajtó félórákat végig nevetgéltünk az osztályban. A felolvasást rendszerint a hátsó oldalon kezdtük a sporttal és a politikai hírekkel folytattuk . Nem sok ment a fejünkbe ezekből a hírekből . Kinevettük a túlbuzgókat, akik alig voltak köztünk. Az összes mozgalmi tevékenységünk az volt, hogy a DISZ égisze alatt szerveztük a színjátszó kört. Nekünk a nézőknek legalább olyan jó buli volt, mint a közülünk kikerült művészeknek. Legnagyobb sikerüket a Revizorral érték el, amit aztán egész évben többször is elő adtak, remekül alakítva az egyes karaktereket. Az előadás fő szervezője , rendezője fiatal lelkes tanárnőnk a fiúk osztály főnöke Lehóczki Lídia „ Lidike „ volt .A diákok közül pedig Polgár Iván , -aki mindig szőrös volt és térdig érő bricsesz nadrágot hordott nagy bakanccsal. Alacsony fiú, aki nagyokat lépett muris volt, és nagyon okos, lelkes és jó haver. A jelmezeket Budapesti kölcsönzőkből ő szerezte be, ami nem volt könnyű, de ő addig ment, amíg elintézte. A bemutató előtt nem csak a szereplők voltak besózva, hanem mindenki. .Fontos volt számunkra, hogy sikere legyen az iskolának. Az előadást az MSZBT székház színház termében tartottuk. Tömve volt a terem óriási sikert arattak a szereplők. Emese volt a fő pénztáros, Sánta Marival nagyon szép bevétel jött össze az iskola javára. Nekem bár mikor láttam azóta máshol is színházban a Revizort, ez az iskolai volt a legjobb! Egyik előadás sem közelítette meg azt, amit az iskolatársaim produkáltak. Kerestem és sohasem találtam azt a rendezést! Utána bált rendeztünk és kitárgyaltuk a darabot „emlékszel!hű , de jó volt !” Cseh Marin az abroncsos szoknya remekül állt olyan volt benne, mint egy igazi dáma. Szóval ezen a téren is hozta a csapat a formáját. A politika megint belopta magát a napjainkba .1953 március 8 án, bármennyire is éltettük , hallottuk a hírt. hogy meghalt Sztálin a világ népeinek jótevője, az Oroszok apja, felszabadítónk , vezérünk , példaképünk , stb , stb , stb. A zászlókat fél árbocra engedték minket, pedig összehívtak a legnagyobb laborba. Együtt hallgattuk, Nünükének becézett tanárunk megemlékezését, amit elcsukló hangon adott elő. Nünüke alacsony sok dioptriás szemüveget viselő, kancsal ember volt. Gyanítottuk, hogy direkt osztották rá a feladatot. A magas labor asztaloknak most hasznát vettük. Elsírta magát előadása közepén, úgy mondta „ hogy nem igaz, nem igaz , nem lehet igaz , hogy gondviselőnk a nagy orosz vezér meghalt ! Mi lesz velünk, a világ népeivel, akik szabadságban akarnak élni! „ Amikor idáig ért mi már a nagy asztalok mögé bújva nevettünk és csak az mentett meg bennünket a botránytól, hogy a templom kertben valaki elkezdte hívni a csirkéit pi-pi-pi- így már nyugodtan kirobbanhatott belőlünk a nevetés szentség törés nélkül. Hát túléltük a nagy tanító elvesztését és annak politikai hátterét fel sem fogtuk. Mindenki arról beszélt, hogy most aztán Titó lerohanja az országot, újabb háború robban ki! Egyedül ennek a lehetőségétől tartottunk, de félelem nem volt bennünk, ahhoz túl fiatalok és bizakodók voltunk. Szegeden a városban nyugalom volt, mi is úgy folytattuk az életünket, mint addig. Minden ment a maga útján. Gesztről Anyuék küldték az érdeklődő leveleket mi van velünk? Őket is megnyugtattam, hogy mi itt nem tapasztalunk semmit. Készültünk az érettségire, miközben az egész tél úgy ment el, hogy minden hét végén táncolni mentünk.
