Csínytevéseink ugyan ritkultak, de 18 évünk ellenére sem szűntek meg. Mindig éhesek voltunk ,arra nem volt pénzünk, hogy nyalánkságokat vegyünk . Régi szokásunkat meg tartottuk , vettünk egy fél veknit és azt martuk végig az utcán, ha nagyon éhesek voltunk .Nagy ritkán vettünk egy ropogós sós kiflit. Tanulás közben egyik este ránk tört az éhség. Elhatároztuk csillapítani fogjuk, mégpedig úgy hogy megdézsmáljuk a konyhai készletet. Lelopakodtunk csendben a kis belső udvarra terepszemlét tartani. A konyhai kis, raktár ablaka oda nyílt. Az ablak be volt csukva úgy, hogy a felső fekvő részt nyitva hagyták had járjon a levegő. Ez a tény nekünk kedvezett. Létra kellett volna az persze nem volt. Szereztünk egy hosszú deszka pallót, ami ott hevert a fal mellett, az ablak mellé a falhoz támasztottuk. A legügyesebb felment rajta és kinyitotta teljesen a felső ablakot. Először Bacsa Ica és én mentünk be, és mert akkor már ki tudtuk nyitni az ablakot akadály nélkül jöttek be a többiek is. Az akcióban mindenki részt vett. Leettük a nagy lábas tejről a fölit, megettük a másnap-ra szánt gyümölcs íz egy részét, kevés rántott húst és egy tepsi rétes felét. Ami ehető volt abból mindenből ettünk és annyit elvittünk, amit aznap meg tudtunk enni, hogy ne maradjon bizonyíték. A fő kolompos most is Julcsi volt ő volt a legnagyobb, mindig kitudott mosni bennünket a pácból. Annyira nevettünk alig tudtunk kimászni az ablakon, rendet raktunk, bepisiltünk a röhögéstől és a két kicsi Ica és én kimászott utoljára a felső ablakon miközben tartották a deszka pallót a lányok. Az ablakokat eredeti állapotába csuktuk vissza a deszkát helyre tettük a fal mellé és lebukás nélkül felmentünk a szobánkba. Másnap reggel nagy volt a riadalom a szakácsnők közt, amikor kiderült, hogy megdézsmálta, valaki a kaját. Nem mertünk egyszerre menni, reggelizni, nehogy a nevetésünkkel eláruljuk magunkat. Ártatlan képpel sopánkodtunk, hogy„ mit meg nem engednek maguknak a kis pisisek bezzeg a mi időnkben ez nem fordult elő„ Annyira kevés nyomot hagytunk magunk után, hogy a végén nem is a gyerekekre, hanem egymásra gyanakodtak a szakácsnők. Pár nap alatt napirendre tért mindenki a dolog felett legfeljebb a gyerekek irigykedtek azokra, akik megették a finomságokat. Mi pedig, sokáig nevettünk a jól sikerült akciónkon. Sohasem derült ki hogy kik voltak a tettesek. Közel volt az év vége és már a tanulással voltunk elfoglalva, ha éppen nem volt randevúnk . Engedélyünk volt rá , hogy a szobánkban tanulhatunk, az emeletes ágyak mellett a csöpp szobában nem tudom, hogy fért el az asztal és néhány szék. Akkora rumli volt állandóan alig lehetett be menni. A földszinti tanuló szobát arra használtuk, hogy ha valaki kapuzárás után jött haza beengedtük az ablakon. Nem volt hét hogy legalább egyszer ne ezt az utat választottam volna meghosszabbítva vele a kimenőt Flóri nagyon ügyesen felemelt én pedig pillanat alatt beugrottam az előre kinyitott ablakon. Szolidárisak voltunk egymáshoz, bárki használhatta ezt az utat. Az volt a feltétel, hogy előre szólt az illető és valaki ott szobrozott, míg haza nem jött. Igazgatónőnk 35 -40 éves vagány nő volt, akihez mindig járt valaki, ez idő tájt éppen a Flóri kollégiumi igazgatója . A mellettünk lévő szobában lakott . Amikor észrevettük, hogy ott van, már pedig mindig észrevettük, mindent elkövettünk, hogy kilessük, vagy ki hallgassuk őket. Nem a beszélgetésre, hanem a szerelmi neszekre voltunk kíváncsiak. Julcsi vezényletével próbáltunk a falon lyukat fúrni kevés sikerrel. Maradt a poharas módszer, ami abból állt , hogy a poharat a falra téve fülünket rá tapasztva próbáltunk eligazodni az apró neszek közt. Nehéz volt, mert aki éppen nem hallgatózott az nevetett. Ez a módszer nem volt igazán sikeres. Tovább próbálkoztunk. Szobáink az első emeleten voltak , az ablak alatt széles perem futott körbe. A kukucskálást úgy próbáltuk tökélyre vinni, hogy egy lány kimászott a mi ablakunkon a peremre és a szomszéd ablakig araszolva közvetítette mit lát. Az égvilágon semmit nem lehetett látni, pedig mit meg nem adtunk volna érte,a kukucskáló azzal volt elfoglalva,hogy le ne essen . Annyit azért mindig tudtunk mikor érkezik, és mikor megy el Aranka lovagja. Ezen aztán lehetett csámcsogni mire lehetett elég az a rövid idő, mert soha sem maradt egész éjszakára. A kilógások módszerei változtak finomodtak. A jó nagyméretű, békebeli kapukulcsról, min-tát vettünk szappanban és a gépész fiúk kulcsot csináltak nekünk. Egyszerűvé és biztonságossá tették közlekedésünket. Aranka tisztába volt turpisságunkkal , de soha nem tette szóvá. Akkor jöttünk rá, hogy tudja kulcsunk van a házhoz, amikor egy este későn jött haza és otthon felejtette a kapu kulcsot. A mi ablakunkat dobálta meg , kaviccsal és kérte, hogy engedjük be a mi kulcsunkkal. Később azt hallottuk, hogy a mi tanárunk Nünüke vette feleségül nem az akkori barátja. Ahogy közeledett az érettségi, elhatalmasodott rajtunk az a biztos tudat, hogy vége életünk legszebb, leggondtalanabb négy évének. Egyre jobban sajnáltuk, hogy el kell mennünk Szegedről.Rohamosan közeledett az érettségi.
