1953 július 1 én kezdődött kapcsolatom a munkával és a gyárral, nem mondanám, hogy szerelem volt első látásra, de meg szoktuk egymást. Június elején túl voltam az érettségi vizsgámon a Szegedi Vegyipari Technikumban, amit 1949 ben kezdtem el 4 évvel a 2. Világháború befejezése után. Korosztályom volt az első, akiket az iparban szándékoztak foglalkoztatni. Nők között pedig, abszolút elsők voltunk, akik nem tanító nénik lettünk faluról elkerülve, hanem laboratóriumban, vagy az iparban kezdtük el a „nagybetűs„ életünket. A végzős diákokat központilag, az Ipari Minisztériumból helyezték el a különböző munkahelyekre. Mi, Szegedről hárman jöttünk ide dolgozni, Ollé Tóni, Flóri, és én. Három, megszeppent gyerek, akik tele voltak nagy reményekkel, nagy tervekkel. Amikor a gyárból válaszoltak a jelentkezésemre olyan szépen festették le a környezetet és a körülményeket, hogy az én képzeletemben a munkásszállásnak kikiáltott négy épület rózsaszín leányszobaként jelent meg. Nahát, abból nem sok lett a valóságban. Úgy indultam el otthonról, Gesztről, hogy a falu éppen karanténban volt, száj és körömfájás miatt, mint ahogy írtam. Csak, nagyon indokolt esetben és agyon fertőtlenítve lehetett elhagyni a falut. Sem, élelmet, sem ruha félét nem lehetett kihozni. Ennek megfelelően, egy hónapig, amíg haza nem tudtam menni, hogy valamit elhozzak, egy kis tarka fodros ruhában jártam mindenhová. Nem mintha egyébként sok holmim lett volna, de még kimosni is úgy tudtam, hogy közben valaki megszánt és rám adott egy ruhát a sajátjából. Ilyen előzmények után, jutottam el Szolnokra és nagy nehezen a Vegyiművekhez, hogy el kezdődjön az a hosszan tartó kapcsolat, amiről írni szeretnék. A szolnoki vasútállomás még magán viselte a háború nyomait, ütött - kopott épület volt, amiről nem tudtam megállapítani, hogy a csúnya fekete színt mitől kapta. Akkor még nem tudtam, hogy a várost és a vasút állomást milyen sok bombatámadás érte. Az állomáson nem várt senki Flóri ugyan megígérte, de csak másnap érkezett, olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy kis szárnya szegett veréb. Fojtogatott a sírás, azt sem tudtam merre induljak. Valakitől megkérdeztem, hogy merre van a Vegyiművek, aki egy nagy „ hűűű, haaa, kislány„ indítással elmondta, hogy először menjek be gyalog a város központba, majd onnan óránként jár egy busz azzal kitudok menni az általam keresett gyárhoz. Na, ez a „ ki tudok menni” már nem nagyon tetszett. Mondta az illető, hogy túl a kórházon túl a cukorgyáron oda visz a busz. Meg találtam a bűvös indulási helyet, jött is egy kis „ kávédaráló „ busz, amivel elindultam a célom felé. Már elhagytam a kórházat, a Cukorgyárat, amikor még mindig mentünk a kukoricatáblák között. Azt gondoltam, rossz helyre megyek, de amikor a semmi közepén megállt a busz és szólt a kalauz, hogy ez a lakótelep, leszállhatok feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek én itt? Egyet biztosan tudtam, hogy nem futamodhatok meg! Sok tortúra után végre eljutottam a Vegyiművek lakótelepére. Itt vártak rám a további megpróbáltatások, amit az ismeretlenség hozott elő belőlem. Flórival és barátjával csak másnap találkoztam, ami akkor már nem számított, mert volt fedél a fejem felett. Az építkezések, miatt felállított felvonulási épületek látványa nem vidított fel. Bele törődtem gyorsan, hogy ez a hely lesz az otthonom beláthatatlan ideig . Nem voltam elkényeztetve eddig sem az életkörülményeimet illetően . Azt rögtön felmértem ,hogy eztán sem leszek. Reménykedtem, hogy nem lesz ez a hely olyan rossz, mint amilyennek látszik , nem is lett. Amikor bevackoltam, új otthonomban, nem mondanám ,hogy nagyon jól éreztem magam. Kezdett az egész nagybetűs élet kilátástalannak látszani. Megérkezésem utáni napon, amikor kipihentem magam valamivel jobb lett a helyzet . A lakótelep összesen négy darab két, emeletes házból állt. Kiegészült a kultúra házával, amiben akkor még nem láttam azt a lehetőséget, amivel később feltöltődött .Szobatársam Ica névre hallgatott, nagydarab szeplős lány, amit tudott megmutatott. A következő napok feladata lett számomra, hogy nagy vonalakban megismerjem a környezetemet. Túl sok időt nem kaptam a nézelődésre. Mindenki úgy volt vele, hogy menet közben jön minden magától. Az időközben megérkezett két fiúval mentem reggel az igazgatóhoz felvételi beszélgetésre. A zabszem próba biztosan pozitív lett volna, ha elvégzi valaki. Addig még sohasem láttam élő igazgatót, nemhogy beszéltem volna, eggyel is. Az irodaház, ahol el lehetett intézni a papír dolgokat, egymagában állt a gyártól jó messzire. Az igazgatói iroda, ahová bebocsátást nyertünk egyenként, nagy volt és tekintélyes. Az ajtóval szemben, elhelyezkedő íróasztaltól felállt egy hatalmas hústorony. Ruzsányi igazgató 40 – 45 éves lehetett, kövér volt alig fért a ruhájában. Az egész ember amolyan „ disznó fejű nagyúr „ benyomását keltette bennem . A szegedi Sanyi bácsira emlékeztetett és ezzel nem nyerte meg a tetszésemet. Megpróbálta kideríteni mennyit tudok kénsavgyártásból. Megkérdezte, mi az intenzív kénsavgyártás. Annyi jutott eszembe, hogy a könyvünk jobb oldalán alul, öt sorban írtak róla valamit. Azt tudtam, hogy valami fejlesztéssel összefüggő dologról van szó. Szerencsémre akkor ez elegendőnek bizonyult. Szegeden négy évig szerves kémiát és technológiát tanultam. Ehhez, képest természetesnek látszott, hogy a szöges ellentétével foglalkozok a következő években. Előre vetítette azt a tényt, meg kell tanulnom a szervetlen technológiát és a hozzá kapcsolódó labor vizsgálatokat. Első nekifutásra nem voltam feldobva. Ahogy túl voltunk a formaságokon beírták nevemet a személyzeti osztályon, mehettem a labort felderíteni. Észre sem vettem és már a gyár dolgozója lettem. A portától és iroda háztól legalább 10 percet kellett gyalogolni, míg megérkeztem a kétszintes épülethez, aminek a földszintjén öltözők és a mintahordók helyiségei voltak. Az emeleten a laboratóriumok . Az egész emeleten egy helyen folyt a munka. A többi helység még arra várt, hogy beinduljon a gyár továbbépítése, fejlesztése. A labort vezető Karácsonyi Bogdán fiatal frissen végzett vegyészmérnök, helyettese Rózsahegyi Ilike volt. A következő magasan kvalifikált munkaerő én lettem a technikusi végzettségemmel. Ezen kívül a „futottak még „ kategóriában dolgozott négy betanított laboráns váltott műszakban. Ezek a lányok tanítottak be engem. Első neki futásra megtanultam a kénsavelemzéseket, ami nem volt túl bonyolult. Mindössze egy titrálásból és a számolásból állt. Kis üveggömbökben felszívattuk a savat és mérés után összetörtük, főzőpohárban és megtitráltuk. A gömböket nekünk kellett csinálni. Az egyetlen üveg technikus megtanított bennünket erre a különösen érdekes tevékenységre. Sokáig nappal dolgoztam a kénsav laborban majd pár hónap után műszakba kerültem én is.