7 /.Vonattal Moszkvába. Eltelt majdnem 5 év, amikor újra kijutottam Moszkvába. A fehér házba kerültem dolgozni, 1973 ban én lettem a városi nőfelelős. Ebben az évben indult egy különvonat csupa nőkkel Nőnap alkalmából. Szolnok megye minden nagyobb városából, falujából az aktivisták utazhattak. Elkezdődött a szervezés, egy –egy csoportban 40 en voltak. A szolnoki csoportot én vezettem, sokan jöttek a régi koleganők közül, nagyon vártam, hogy együtt lehessek velük. Összesen lettünk 250-300 an, megtöltöttük az egész vonatot, igazi Szolnok megyei boszorkányröptetés volt. Csak azt tudtuk, hogy Moszkvába megyünk, de a helyet és a programokat nem ismertük. Az egész csapatot a megyei nőfelelős Irénke vezette. Ismerve szervező készségét kíváncsi voltam, hogy mi fog ebből kisülni. Egy csoport megtöltött egy vagont, amikor a határt átléptük és átállították a szerelvényt széles nyomtávúra, onnantól kezdve hálókocsikban utaztunk, két napig. Egy fülkében négyen voltunk emeletes ágyakon. Minden kocsi elején ott volt a szamovár, állandóan tudtunk teát inni és ebédet is kaptunk. Amikor Kijevbe értünk egy teljes napot ott töltöttünk, megnéztük a város nevezetességeit, templomait és csak este indultunk tovább a vonattal. Amikor közeledtünk Moszkvához az idegenvezetőnk, aki fiatal volt és magyar összehívott bennünket csoportvezetőket megbeszélni, hogy mi a teendő megérkezésünk után. Akkor derült ki, hogy a moszkvai vasútállomáson / a Kijev nevű pályaudvaron / delegáció vár bennünket, ahol beszédet kell mondani a vezetőnknek. Irénke teljesen kiakadt, hogy ő ugyan nem beszél, ő nem készült, ő nem tud rögtönözni. Kevés huzavona után mondtam, hogy majd én mondok valamit. Megbeszéltük a tolmáccsal, hogy én mondom magyarul, ő pedig úgy fordítja, hogy jó legyen. Mikor befutott a vonatunk és kezdtünk leszállni a vonatról, láttuk, hogy a moszkvai nők fele ott van a pályaudvaron és bennünket vár. Kihúzva vörös szőnyeg a végében pulpitus és mikrofon. Hajaj, kicsit összerándult az én gyomron is erre nem számítottam. Végig vonultunk, akik a csoportokat vezettük a vörös szőnyegen. Körbe álltuk az Orosz fogadóbizottsággal vegyesen a mikrofont, meghallgattuk az üdvözlő beszédet, utána következtem én. Jó volt így, mert a beszédből kiderült, hogy mi legyen a válasz és meddig tartson. Benne volt a megbonthatatlan Szovjet Magyar barátság / ugye, hogy az lett? / Ukrajna kék ege, a ringó búzamezők, az asszonyok szerepe a béke megőrzésében. Kaptam nagy tapsot a mieinktől legalább annyit, mint a fogadóktól. Volt még egy kis „drúzsba” ölelgetés kézfogás csak utána mentünk több busszal a szállásunkra. Ezt a sztorit már sokszor elmeséltem, büszkén az unokáimnak, hogy én előttem kihúzták a vörös szőnyeget Moszkvában! Ha, ha, ha!