. A labor elég messze volt a gyárhoz, ahonnan a mintavevők hozták óránként a sav mintákat. Ormótlan gumiruhába voltak felöltözve, amiben alig tudtak mozogni. Olyanok voltak, mint egy űrhajós, amit akkor még nem láttam, mégis így képzeltem el. A mellettünk lévő helységben Ilike dolgozott és a beérkező pirit mintákat elemezte. A munka mennyiségétől nem lehetett megszakadni. Elvileg a laboratóriumok jól felszereltek voltak. Ahol Ilike dolgozott, elszívó fülke és ólommal borított asztalok védték az egészségét. A fülkékből egy szál gázt sem szívtak a tetőn elhelyezett szivattyúk a szabadba. Később ide kerültem állandó nappalosként én is. Az ólommal fedett asztaloktól a fehér köpenyünk fekete lett egy nap alatt. A kezünket állandóan mosni kellett a rá ragadt ólomtól. Évekig ezt ettük meg, nem tudva mennyire ártalmas. Az üzemben dolgozó ólmozókat havonta vizsgálták, de a laborban dolgozókra senki nem figyelt. Emeletünkön volt egy kis kézi raktár. Itt tároltuk a legszükségesebb vegyszereket és üveg edényeket. Munkába állásom után megkaptam ennek a felügyeletét. Évekig meg maradt az én feladatom , hogy mindig legyen amire szükség van. Még egy külön helységünk volt, ami szerencsére mindvégig megmaradt a mérleg szoba. Itt voltak az analitikai mérlegek, amik akkor egymagukban, az összes finom műszert képviselték munkahelyemen. Az első nyár úgy telt el, hogy a veszprémi egyetem első végzés előtti évfolyamáról jöttek hozzánk üzem gyakorlatra hárman. Szántó Zsuzsa, Zsengellér István és Szimonidesz Lajos. Hoztak egy kis életet az amúgy elég unalmas hétköznapokba. Zsuzsa a laborba került a két fiú pedig az üzemben próbált betekinteni a kénsav gyártás rejtelmeibe . Ez a felállás megmaradt a következő évben is, amikor véglegesen a gyárba kerültek. A lakótelepen és a gyárban töltött életünket nem lehetett elválasztani egymástól már a kezdet kezdetén sem. A gyár, és a lakótelep messze van a várostól, buszok ritkán jártak, igyekeztünk a szűkre szabott szórakozásainkat helyben megoldani. A kétszobás lakásban ahol hárman laktunk az előző évekhez képest kényelmesen berendezkedtünk . A nyári hónapok fő elfoglaltsága az volt, hogy lejártunk a Tiszára fürödni. Amikor esett az eső a kultúrházban ping - pongoztunk, kártyáztunk, vagy csak egyszerűen kiültünk a padokra és beszélgettünk. Flóri is megtalálta a saját társaságát és elég sokszor beültek az egyetlen barakk épület kocsma részébe sörözni. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy hónap végén már csak nálam tudott zsíros kenyeret enni. Az volt a szerencsénk, hogy a gyárnak volt jól működő üzemi konyhája, ami helyileg a lakótelepen, a kultúrház épületében volt. Szakácsnőnk, Mariska néni ízletes házi koszttal hizlalt bennünket, annak ellenére, hogy az élelmiszer ellátás eléggé siralmas volt. A konyhán keletkezett moslék sem ment veszendőbe, mert volt egy sertés farm, néhány hízóval és egy kacsa farm, sok, sok kacsával. Ezeknek a felügyelete és ellátása egy kedves, nagydarab lányra, Pehelykére hárult. A kevesek által ismert „ sztori „ az ő nevéhez fűződik. Feladata volt hogy a kis kacsákat reggel az út túl oldalán lévő vízbe átterelje este pedig vissza. Elkerülte a figyelmét, hogy a két időpont között elkezdték javítani az utat. A kacsaterelő útszakasz egyik felét híg szurokkal öntötték fel. Pehelyke hazafelé jövet már csak azt látta, hogy a kis kacsák egymás után ragadnak bele a masszába. Először megdöbbenve nézte majd, elkezdte egyenként kikapkodni őket könnyhullatások közepette. A feketére színeződött apró állatokat egyenként próbálta megmenteni. A reménytelennek tűnő akció, végül az autókból kiszálló sofőrök segítségével sikeresen fejeződött be. A már említett barakk épület másik fele vegyes kereskedésként működött , ahol mindent lehetett kapni az akkori ellátás színvonalán. Kenyeret, zsírt, étolajat, amit hordóban tároltak, avas szalonnát, lecsó kolbászt, sót, cukrot. Azt hiszem ez volt minden, ami az élelmiszereket illeti. Ezenkívül volt még persze, mosószappan a mosáshoz, baba szappan a mosdáshoz. A városban sem volt nagyobb a választék abban a néhány boltban, ami a háború után kinyitott. Lakótelepen a házak mögött, a gát oldalig kiosztotta a gondnok a földet kerteknek. Ezekben a kis kertekben minden lakó megtermelhette a számára szükséges zöldségeket. Örült, aki kapott valamivel nagyobb területet, mert akkor már krumpli is került az asztalra. Az volt a szerencsénk, hogy a Tószegről, Rákóczifalváról bejáró dolgozók elláttak bennünket azzal az élelemmel, amihez nehezen lehetett hozzá jutni. Tyúk és tojás legtöbbször tőlük került az ünnepi asztalra sokszor szalonna és kolbász is. A következő években bővült az önellátás, mert az élelmes dolgozók tyúkólakat építettek a gátoldalba és csirkét neveltünk. Akadt egy istálló is két tehénnel Pálinkás nevű savkeverőnk nem tudta maga mögött hagyni a falusi életet, tőle hordtuk a tejet, már akinek jutott. Sokáig, így keveredett a mezőgazdaság, az iparral egészen látványosan. A munkásosztály hozta a hátán a falusi életet. Ezeket az építményeket akkor bontották el, amikor az út másik oldalán is elkezdték építeni a következő négy lakóházat. A kertek helyére pedig óvoda bölcsőde került szép parkkal körül véve. Ehhez azonban még évek kellettek. Mind e közben Flórival sülve, főve együtt voltunk, ami nem azt jelentette, hogy csak mi ketten, hanem együtt a többi fiatallal. Az is program lett az életemben, hogy elmentünk Kocsérra megismerkedni a családdal. Flórinak hét testvére volt, ő volt a negyedik és az első fiú. A nagy létszámú család szokatlan volt számomra, még is jól éreztem magamat köztük. A harminc kilométerre lévő faluba utaztunk egy napig. Vonattal vagy busszal ma is ennyi ideig tart,pedig közben a holdra is leszállt az ember. Sokszor megtettük az utat Cegléd felé vonattal és onnan busszal Kocsérig . Minden megállónál várni kell a csatlakozásra, ami kis gyerekkel nem volt egyszerű. Váróterem az útszéli kocsma volt, amolyan igazi füstös késdobáló. Amikor mi ketten elhatároztuk, hogy előbb - utóbb összeházasodunk Gesztre is elmentünk az én falumba. Ez sem volt egyszerűbb, mint a Kocséri utunk. Nagy nehezen eljutottunk a Sarkadkeresztúri állomásig, ahol kiderült, hogy az akkor már menetrend szerűen közlekedő busz meghibásodott és azon a napon nem jön. Elindultunk gyalog a 18 kilométerre lévő falumba. Este 8 óra körül indultunk és hajnal 3 órára értünk haza. Flórit jobban sajnáltam, mint magamat, mert én tudtam mire vállalkozok ő pedig nem. Minden háznál megkérdezte, az út mellett, hogy ez már Geszt? Nagy nehezen megérkeztünk egy napot töltöttünk és jöttünk vissza, akkor már busszal. Megtörtént a bemutatkozás, ami elég jól sikerült. Szüleimmel az esküvőnkig nem nagyon találkozott Flóri, csak az én elmondásomból tudták mi van körülöttünk. Nyár végén kitalálta három fiú, hogy elmennek pilótának a honvédséghez. Elmentek felvételizni ahol kiderült, hogy előtte behívják őket sorkatonának és csak aztán lehet hosszú tanulás után repülni. Na, ezt egyik fiú sem vállalta. Miközben dúlt a szerelem köztünk a katonaságot mégsem úszta meg Flóri. Amikor már szépen kezdtünk beilleszkedni és kerestünk valamennyi pénzt / havi 850 forintot / 1953 őszén behívták katonának. Ha már pilótának nem ment, egy másik szép terület szippantotta magához. Harckocsizó lett, ami egyben azt jelentette, hogy három év sorkatonai szolgálat. Fel sem tudtam fogni, hogy ez mit jelent. Flóri bevonult Rétságra én pedig maradtam egyedül a lányokkal. Első alkalommal két hónap után engedték haza szabadságra. Közben leveleztünk sűrűn, vagyis hetenként egyszer jött és ment a levél.