Az első hónapban nem volt olyan nap, amit nem sírva kezdtem volna. Egyszerűen, nem tudtam elfogadni, hogy nem az én imádott gyáramba megyek. Nem a laborban elemzem a különböző anyagokat, hanem felülök a buszra és bemegyek a városközpontba. Az sem vigasztalt, hogy az irodaház ahol dolgozni kezdtem akkor Szolnok legmodernebb helye volt. Az egész helyzet idegesített és valódi könnyekre fakasztott, mert nem azt csináltam, amit szerettem. Ketten voltunk egy irodában , ami normális körülmények közt ideális, engem mégis sok minden zavart. Legelőször is az, hogy egyáltalán itt kell lennem és a vacak papírokkal bíbelődnöm ahelyett, hogy valami normális munkát végeznék. Megálltam az ablak előtt háttal a kilátásnak és potyogtak a könnyeim. Nem akartam elhinni, hogy a sorsom végérvényesen megpecsételődött. Akarom, nem akarom meg kell szoknom ezt a számomra lehetetlen állapotot. Szégyen szemre nem menekülhetek vissza, azt magam miatt nem tehetem. Amit elvállaltam, legjobb tudásommal csinálnom kell. Szobatársam, Marika szervezte a városban a pártoktatásokat. Létszám függvényében megrendelte a tankönyveket. Ronda meló volt, ehhez társult az örökös jövés, menés. Azzal sem tudtam betelni, hogy nincs egy foga sem. Akkor még ingyenes volt a fogorvosi ellátás. Az ottlétem hét éve alatt nem sikerült két fogsort imádkoznom a szájába. Így tartott előadásokat, beszélt az alapszervezetek vezetőivel. Egyszerűen érthetetlen volt számomra. Egyik cigarettát szívta a másik után engem tökéletesen tartósítva a füsttel. Nem találok rá jobb szót, mint azt, hogy ezt az állapotot szörnyen utáltam. Már eltelt egy hónap és én még mindig nem tudtam, hogy mi a dolgom. A konkrét feladat meghatározását senki sem vállalta és nem értették, hogy én mit nem értek! Pedig én az égvilágon semmit sem értettem. Csak később évek múlva tudtam megfogalmazni értelmi zavaraimat. Eleinte azt gondoltam velem van a baj. Rá kellett jönnöm nagy keservesen, hogy ez az egész szisztéma úgy, ahogy van felesleges. Pótcselekvés. Időhúzás és lébecolás. Egyetlen ember volt, aki észrevette, hogy szenvedek, Fenyvesi. Neki ugyan nem volt nagy véleménye, úgy általában a nőkről. Velem, azonban roppant rendes volt. Sokat köszönhettem neki, akkor és később is. A nagy eszével rájött, hogy ez az egész nem nekem való. Azt mondta, hogy ha már itt vagyok, próbáljam megtanulni, elviselhetővé tenni ezt az állapotot. Akkor talán később valami jó is kijöhet belőle számomra. Leültetett, elmondta az egész szervezet működését. A jelentések készítésének módját, a határozatok értelmezését, a beszámoltatások értelmét és módszerét. Módszert adott a kezembe az itt töltött évek túléléséhez. Örökre hálás vagyok érte neki. Összesen, hét évet töltöttem el, ezen az akkoriban erkölcsileg igencsak megbecsült helyen . Mindvégig úgy éreztem, hogy túl kell élnem azokat az éveket ahhoz, hogy később értelmesebb munkát végezhessek. Első perctől kezdve vágtam a centit és számoltam ,mikor telik le a minimum három év, amit becsületből illett eltölteni. A végén már nem tudtam honnan számolok vissza, csak azt, hogy egyszer el kell jutnom a végére és valahol máshol kell dolgoznom ahhoz, hogy hasznát vehessem az itt tanultaknak. Abban biztos voltam, hogy ez így lesz csak az időpont volt bizonytalan. Amikor az ember munkahelyet vált az a rossz, amíg az első feladatokon át nem esik Nekem is az volt a legrosszabb, amikor az első jelentésemet meg írtam. Ötször íratta át velem Borika a főnököm és még akkor sem felelt meg neki. A végén ő adta fel azzal, hogy nekem más a stílusom, ne kínlódjak vele. Szerencsére, ez igaz volt. Be kerülni ebbe a körbe olyan megtiszteltetés volt, amit nem lehetett vissza utasítani .Később már sokan megtették, de a hetvenes évek elején még volt tekintélye a pártnak .Minden előfordult, volt aki szeretett volna be jutni, volt akit rá kellett beszélni. Az egyetemet végzetteket nem tudták megfizetni, csak majd a 80. as évek vége felé. A mézes madzag az volt, hogy aki vissza megy gazdasági területre vezetői beosztást kap .Nem ismertem senkit a házban , amit addig, míg be nem kerültem egy mítosz lengett körül. Az volt a hiedelem, hogy itt okos emberek , jó döntéseket hoznak a dolgozó nép érdekében. Később rájöttem, hogy ez egy mesterséges ködburok, amit senki sem akart eloszlatni. Az ott dolgozóknak érdeke volt, hogy a kintiek félve ejtsék ki a nevüket, aminek nem volt semmi jelentősége, hiszen valós hatalom nem volt mögötte. A létra minden szintjére igaz volt. Amikor bennünket ellenőriztek lestük milyen, okosat mond valaki, akinek fogalma sem volt a valós problémáról. A városi PB titkárainak, amikor én bekerültem érettségije sem volt. A későbbieknek már egyetemi főiskolai végzettsége lett. Politikailag viszont magasan képzett, elkötelezett vezetők „fizetett forradalmárok „ voltak. Később ezt még sokat hallottam, amikor lázadoztam. A város egészét átfogó polihisztorok azonban szerintem nem léteztek. Mint, ahogy ma sem léteznek. Akik, beültették ezeket az embereket verítékkel átitatott székeikbe, elvárták, hogy azok legyenek. Úgy képzelték, hogy nincs olyan dolog, amit a PÁRT,ez a misztikum, el ne tudna intézni, amiben irányt ne tudna mutatni. Ahhoz, hogy az apparátust megismerje az ember be kellett jutnia. A bejutásnak külön koreográfiája volt, amit a saját példámon keresztül próbálok bemutatni. A kiválasztás tervszerűségét, szakszerűségét és, amit ugyan a Marxizmus tagad a véletlen játékát. Ma én is azt mondom nincsenek véletlenek, de ennek más a felhangja. Végig kellett járnom az utamat.