Az állampolgár bizalma a Párt és az apparátusban dolgozók iránt a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején még megvolt. Ezt azzal lehetett lemérni, hogy mindenféle apró - személyes üggyel, vagy valóban komolyabb kivizsgálást igénylő panasszal hozzánk fordultak. Azt gondolta, aki hozzánk fordult, hogy mi mindent eltudunk intézni és úgy ahogy az a nagykönyvben le van írva. Sajnos közel sem volt ilyen egyszerű! Amit városon belül ismeretségi alapon eltudtunk intézni azt elintéztük. Ezek általában olyan esetek voltak, amik maguktól is elintéződtek. Mindenkire sor került havonta egy alkalommal a panaszosok meghallgatása. Ilyenkor egész nap bent voltunk és csak ezzel foglalkoztunk. Ahogy az lenni szokott nem mindenki ült be az irodájába egész napra. Igyekezett átadni valakinek a nem könnyű feladatot, a meghallgatást, annál is inkább ,mert utána a meghallgatónak kellett intézni az ügyet. Fontos munkájára hivatkozott vagy egyszerűen lelépett néhány munkatárs. Aki bent maradt az állta a sarat és nem hagyta, hogy teljesen rossz kép alakuljon ki rólunk. A kisemberek jogos panaszaikkal zömében nem protekciót kértek, hanem kétségbe esésükben fordultak hozzánk. Az sem volt ritka hogy hónapokra, évekre adtak munkát egy -- egy szövevényes ügy kivizsgálásával. Előfordult, hogy nem bízva bennünk a központi bizottsághoz fordultak, ahonnan rövid úton vissza került az ügy hozzánk. Kezdődött minden elölről ez volt a huszonkettes csapdája. Akkoriban még a médiának nem volt olyan szerepe, mint most, így a nyilvánosság ereje szóba sem jöhetett. Na persze most is hiába ugrál valaki még hamarabb a kisujjára lépnek, mint akkoriban .A panaszok kivizsgálása kapcsán lehetett találkozni leginkább az igazi nagy szélmalom harcokkal. Szerencsére nehezen fáradtam bele . Ha valaki azt a választ kapta beadványára hogy maradjon nyugodt az elvtárs 30 napon belül kivizsgáljuk az ügyét biztos lehetett benne, hogy az égvilágon semmi nem fog történni. Volt egy visszatérő panaszosom, egy asszony már nem nagyon emlékszem az ügyre, valami családi dolog volt. Szinte havonta megjelent, amikor tudta, hogy én vagyok a fogadó. Mondtam neki, hogy ne haragudjon de nem tudom elintézni az ügyét, mert a magánéletébe nem tudok rendet tenni. Azt mondta, hogy tudja és csak azt kéri, hogy néha had jöhessen be, mert olyan jó hogy meghallgatom és azért mindig kap valami-lyen tanácsot. Az ilyen szavak erősítettek abban, hogy helyes amit csinálok. Volt a Sütő ipari vállalatnál is egy évekig tartó feljelentgetős ügy, aminek sohasem lett vége. Két pék - kiemelt káder - rivalizált egymással . Hol az egyik hol a másik volt a párttitkár. Az éppen aktuális igazgatóval örökké bajuk volt. Amikor nyugdíjba ment az igazgató , aki elég jól bírta a strapát és tudta kezelni őket megint fellángoltak a harcok. Az egyik megyei állami gazdaságból hozták be az igazgatót a sütőipari vállalat igazgatói székébe. Szegény nem tudta mit vállal. Amikor nem bírta idegekkel nekem telefonált és én mentem, megpróbáltam segíteni. Ma húsz év után, amikor találkozok vele mindig köszöni, hogy milyen türelmes voltam vele, balzsam a lelkemnek! Másik, ilyen pártfogoltam volt a megyei tervező vállalat - iroda - igazgatója. Fiatal okos ember volt, jó elképzelésekkel. Az egyik nagyokos, kiakarta csinálni ő akart helyette lenni a vezető. Ekkor már szinte évente felmondott minden előző vezető. Mondtam a fiatal embernek ne adja, fel segítek neki. Nem volt könnyű, közben engem is teszteltek. Meghívtak egy termelési tanácskozásra ahol nem az volt a téma, hogy mit kellene másképp csinálni, hanem magasröptű politikai vitákat folytattak volna velem. A jelentgető bombázott engem Lenin idézetekkel, hogy Lenin melyik kötetének hányadik oldalán, van amire ő hivatkozik. Azt hittem rosszul leszek ennyi demagógiától. Tette ezt egészen addig, amíg meg nem mondtam neki, hogy ne tegye, mert nem érdekel, hogy mit mondott Lenin csak az, hogy ő mit mond éppen most a témával kapcsolatban. A túl okos emberek legalább olyan szörnyűek voltak, mint a buták. A józan paraszt eszemet és az egyik városi titkárunkat hívtam segítségül. Vele egyetértettünk abban, hogy ha kiemeljük a leghangosabbat rend lesz. A vége az lett hogy felmondott elment a vállalattól miután nem győzött kettőnk harcában. Nagy menet volt, ezek engem eléggé megedzettek. Nem szerettem a pártfegyelmi ügyeket, amik ugyan a fegyelmi bizottsághoz kerültek, de ha a területünkön történt a vétség bennünket is meghallgattak. Az estek nagy részében italozás , picsa ügyek, vallási kihágások voltak, mert ugye a párttag nem jár templomba. Na ezeket nagyon utáltam, ha tehettem nem avatkoztam bele a dolgokba. Sok mindenről tudtam, de hagytam a dolgokat haladni a maga útján. Leültem ugyan az érintettel beszélgetni, de azt is meg mondtam, hogy nem csinálok semmit. Ebből később még az is kialakult, hogy a szerelmi problémájukkal hozzám jöttek vigaszért Cukor gyári párttitkár koromban. Ismertem, olyan párttitkárt, aki megkeresztelte a gyerekét és ott lógott a kiságy felett a Mária kép. Ha ő hitt benne minek avatkoztam volna bele az életébe? Senkinek sem lett volna jó, ha megszégyenítem. Az ilyen és ehhez hasonló esetek rengeteg idegességet okoztak és elvették az időt a fontosabb dolgoktól. Ezekben az években rengeteg embert ismertem meg és otthonom lett a város. Kezdtem magam Szolnokinak érezni végre. A gondokat és a sikereket egyaránt magaménak éreztem Azt hiszem ez az érzés elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember egy közösség igazi tagja legyen. A politikai munkát lassan megszerettem. Az a véleményem miszerint egy gyárban, közel a mindennapi élethez jobban érezném magamat nem változott.1979 ben már hét éve dolgoztam az apparátusban és ez az idő nekem, mindenhez elég volt. Megmondtam, főnökeimnek, hogy 1980 ban más munkakörben akarom kezdeni az évet. Hozzájárultak és én kezdtem ráhangolódni valami másra. Nem tudom mi az, ami engem időnként változásra kényszerít, de úgy érzem, hogy elindul bennem valami, ami nem hagy nyugodni olyankor mennem kell. Azt hiszem, túlságosan feladat orientált vagyok . Ha nincs feladatom rosszul érzem magam, mindig kell valami új az életemben. Szívesen jártam munkám kapcsán, a cukorgyárba, kezdtem megismerni az embereket, a vezetőket. Úgy gondoltam, ha sikerül elfogadtatnom velük magamat, akár jól is érezhetem magam köztük. Ebbe az irányba kezdtem gondolkozni.