A Szolnoki Cukorgyárat 1912 - ben alapították, Kapacitását, akkor 1200 t / évre tervezték és apró korszerűsítésekkel, bővítéssel 50 év alatt kapacitása 2200 t / évre emelkedett. 1964 ben Magyarország eddigi legnagyobb cukoripari rekonstrukciója kezdődött el Szolnokon. Gyakorlatilag valamennyi technológiai berendezés, kisegítő és melléküzem, répa fogadó állomás, erőmű , mészkemencék, szárítók, átépítésre kerültek . A napi kapacitás 1986 ra 5400 t/ nap lett. Ez a rekonstrukció még akkor is tartott, amikor 1982 ben oda kerültem. A hagyományos iparszerű cukorgyártás sok, és nagyon nehéz fizikai munkát igényel. Magas páratartalmú 40—50—C környezetben. A 80 as évek közepére korszerű, távvezérelt, hőfok és folyamatszabályozó rendszert kezeltek a dolgozók. Az alapanyagot az ország keleti részében 45—50 korszerűen gazdálkodó termelő szövetkezetben és állami gazdaságban termelték a legkorszerűbb feltételek mellett . A répatermelésért felelős dolgozók, figyelemmel kísérték a répa fejlődését a földeken és a beszállítást tárolást is ők ellenőrizték. Amikor a gyárba kerültem sokszor megfordultam egy, egy TSZ ben és Állami gazdaságban ahol világ színvonalon termelték a répát az öntöző rendszerekkel felszerelt területeken , a meliorációt is magas szinten megvalósítva. Az ország belföldi fogyasztásának 12—13 % át fedezte a Szolnoki Cukorgyár. Minden melléktermék hasznosításra került. A répaszeletet takarmányozásra a mésziszapot talajjavításra használták fel a gazdaságok . A saját erőmű pedig a hőenergiát felhasználva fűtötte az irodákat és a lakótelep lakásait. Saját termálvizes kutunkból a lakótelep 200 lakását és egy városszerte kedvelt strandfürdőt látott el a gyár. Mint már említettem , akkoriban minden gyárnak , a Cukorgyárnak is volt orvosi rendelője, óvodája, iskolája és sport pályája kis üzlete. .Évente 350—400 dolgozó részesült kedvezményes üdülésben . A környező országokkal kialakított jó kapcsolatok révén kedvenc üdülési hely lett a Magas Tátra ahol a Diószegi cukorgyár üdülője volt, ők pedig a gyár melletti strandon lubickoltak szívesen és laktak a fa házakban. Az NDK Lipcse környéki tavait és Berlin üdülő negyedét a Lipcse melletti kazángyárral kötött szerződés alapján, kölcsönös üdültetéssel értük el. Azt az első perctől tapasztaltam, hogy az emberek nagyon összetartóak, segítőkészek. Kezdtem, magamra találni a gyárban ahol jól éreztem magam. Az itteni légkör nagyon hasonlított az én Vegyi Műveknél eltöltött életemhez, ami azért nem volt ugyanaz. Itt mégis csak „ jött, ment „ voltam, nem itt születtem, mint sokan mások. Legközelebb a műszaki vezetőkhöz kerültem. Sok gondot okozott számomra a Szak-szervezeti titkárunk. Az, hogy sokszor nem volt a helyzet magaslatán egy dolog, de a legnagyobb probléma az volt, hogy nagyon ivott, amit én nem tudtam elviselni. Ahol tehettem próbáltam tenni ellene , kevés sikerrel. Erzsikével közös titkárnőnkkel , ha már más lehetőség nem volt eldugtuk a „repit „. Annyit mégis elértem, hogy a korábbi haverok nem jártak fel hozzá reggelenként a megszokott kupicára, ami mások szerint nagy eredmény volt. Mindig és mindenkivel kötözködött azzal leplezte a tájékozatlanságát, na amikor ez még részegséggel is párosul, nekem sok volt. Legtöbbször a villámhárító szerepét is be kellet töltenem, közte és a vezetők között. Amikor már mindenből elegem lett kimentem a gyárba a műszakiakhoz ott mindig lecsillapodtam. Amikor a gyárba kerültem az igazgatóval elég jól megvoltunk, amíg ki nem ismertük egymást. Az volt a baj, hogy amikor nem értettem egyet valamivel akkor nem megbeszéltük az adott problémát, hanem betartott. Állandósultak a hatalmi harcok, amit nem szerettem. Előfordult, hogy értekezlet előtt megbeszéltünk valamit, amit aztán homlokegyenest másképp adott elő. Ilyenkor vérnyomásom 200 körül járt. A rendszer az volt, hogy a pártszervezetnek folyamatosan be kellett számoltatni egy - egy gazdasági terület vezetőjét az ott végzett munkáról ,a dolgozók munkakörülményeiről. Akkor hülyeségnek tartottuk a kettős irányítást, most viszont azt mondom ,hogy nem volt hiába való. Odafigyeltek, hogy mit csinálnak a vezetők, ami különösen fontos volt a területen dolgozó emberek szempontjából. Ma senki sincs, aki törődne azokkal, akik valójában dolgoznak, nincs gazdája az embereknek, nem tudnak panasszal élni, mert azonnal elküldik, aki kinyitja a száját. Na de ezen túl van a társadalom, kellett a kapitalizmus és most minden bejön, amit Marx „ anno„ a nagykönyvben leírt.Nyár közepe felé lecsillapodtak a kedélyek megszoktak engem és én is az itt dolgozókat. Hátam mögött Anyánknak hívtak, amit én megtisztelőnek tartottam . A nők közül összebarátkoztam Erzsikével, Évikével, Icával , másokkal csak jóban voltam. A férfiakkal közvetlen munka kapcsolatom volt, igazi barátság nem alakult ki senkivel. Azt ma is elismerésként veszem, hogy bárki jöhetett hozzám és jött is, problémájával, ha tudtam segítettem, ha nem azt már az elején megmondtam. Ez a kapcsolat az emberekkel mégis egészen más volt, mint a Vegyiben, hiszen ide már felnőttként„ kívülről „ vezetőnek kerültem.
