Sok minden megváltozott, amikor Zelman András igazgató, elment nyugdíjba. Helyette az addigi főmérnök Malatinszki, mindenki Gyurija lett az igazgató és egy új főmérnököt hoztunk Mezőhegyesről Veres Sándort. Időközben Szatmárit is sikerült nyugdíjba küldeni és helyette Szabó József lett az SZB titkár, akivel igazi jó barátok lettünk. Mindent megtudtunk beszélni egymással, közösen tudtuk az álláspontokat kialakítani és tovább vinni . Ideális volt a munka kapcsolatunk, ahogy a nagykönyvben le van írva ! Ma, nem ezt látom, ha pedig nincs összefogás annak a levét a dolgozó emberek isszák meg. Még mindig azt hittem tudom irányítani a folyamatokat, pedig már réges, régen beindult valami, ami önálló életre kelt. A várostól kaptam a feladatokat, mégis bizonyos mértékig önállóan csinálhattam az üzem dolgait. Egyre jobban lehetett érezni a változások szükségességét és azt is , hogy ha akarjuk, ha nem nagy változások vannak kialakulóban. Minden Városi pártbizottsági ülésen, vagy titkári értekezleten volt valaki, aki bírálta a vezetési stílust a hiába való intézkedéseket, a kettős vezetés hiábavalóságát. Nagy vi-ták alakultak ki néha. Bajunk, nem lett belőle, viszont felesleges szócséplésnek vették a hozzászólásainkat. Akkor már fiatalabb gárda volt a városi vezetésben , akiknek a megfelelő szakértelme is meg volt. Aki tehette húzott kifelé valamilyen gazdasági vonalra. A gyárban is nagy volt a zűrzavar, betegeskedő igazgatónk Malatinszki meghalt és az akkori főmérnök lett helyette igazgató. Vele sohasem volt felhőtlen a kapcsolatom ,kemény ember, akinek nem szerettem a stílusát és sok egyebet. A Malatinszki temetése körül kialakult egy kisebb vitám a Városi pártvezetéssel. Tudtam, hogy a hatvani lelkész a család jó barátja és ő fogja búcsúztatni, amivel nem értettek egyet. Be mentem Kingával, a feleséggel és el mondtam, hogy akkor is elfogom búcsúztatni, ha fegyelmit kapok érte. Végül kompromisszum született, Szolnokon én búcsúztattam Hatvanban pedig a lelkész barát! Nagyon megviselt a halála, jó humorú jó ember volt szerettem vele dolgozni. Már nem sok időm volt a nyugdíjig reméltem, hogy ki tudom várni. Közben a politikai változások felgyorsultak. Nem volt olyan összejövetel ahol ne lettek volna kérdéseink, amire senki sem tudta a választ. Emlékszem egy olyan kerekasztal megbeszélésre ahol a megyei titkárok közül volt ott valaki, talán Fábián Péter és az akkor alakuló MDF től néhányan. A vita jó volt, mondták azok a kollégák, akik részt vettek a találkozón. Nem gondoltuk komolyan a látszat ellenére sem, hogy rövid idő után minden a feje tetejére áll. Eljutottunk odáig, hogy 1987 végén 88 elején kezdtek a tagok kilépni a pártból. Nem tartóztattam senkit, aki menni akart az mehetett. Az emberek azt hitték, hogy azzal, ha kimondjuk, hogy kapitalizmus van az országban, akkor másnap már úgy él mindenki, mint a Lajtától nyugatra. Sajnos ez az állapot még húsz év után sem alakult ki. Nem éreztem már jól magam a gyárban sem, és a bőrömben sem, a funkcióm pedig kezdett terhes lenni. Bántott a tehetetlenség. Mániákusan baloldali, munkások pártján álló, nekik jót akaró voltam mindig ez pedig egyre nehezebb lett. Az, ami az évek alatt kialakult arra rémálmomban sem gondoltam, de ekkor még az elején voltunk a változásoknak. Amikor 1988 elején bejelentettem, hogy elakarok menni nyugdíjba megindult a harc a semmit nem érő funkcióért. Amikor már a küszöbön volt a rendszerváltás, eljött Szolnokra fórumot tartani Csurka István és Fűr Lajos. Gondoltam, hogy na, ezeket nekem meg kell hallgatnom, első kézből akartam tapasztalni, amiről csak itt, ott hallottam. A pártbizottságon még ekkor sem kaptunk tájékoztatást, azt hiszem ezen a szinten más sem tudta mi történik. Nekem, kísértetiesen hasonlított 56 hoz, nem volt jó érzésem. Az említett fórum Hazafias Népfront székházában volt. Az akkori gyári kultúrosunk Rigó Jóska, akivel sokat beszélgettünk, jól megértettük egymást bár semmi köze nem volt a párthoz, hozott nekem meghívót a rendezvényre. Egyedül mentem, a hátam mögött összesúgtak az emberek, hogy a „ párttól is itt vannak„ . Sunyítottam rossz érzéseim voltak. Beültem az ismeretlen emberek közé. Néha ugyan rácsodálkoztam egy - egy ismerősre, hogy jé, ez is itt van, gondolom ők sem tudtak hova tenni engem. Ahogy elkezdtek beszélni azt hittem a Holdon vagyok ahová az Ufók raboltak el! Az én Marxizmuson edződött lelkem nehezen tudta felfogni a mondottakat. Alig vártam, hogy vége legyen. Hiába voltam elég tájékozott fogalmam sem volt, hogy akkor most mi lesz? Mi várható a társadalomban? Néhány ismerőssel, baráttal megbeszéltük, de ahol igazán kellett volna, mondjuk egy Pártbizottsági ülésen szó sem esett róla. Össze voltam zavarodva, annak ellenére, hogy én is éreztem, sok mindenen változtatni kell. Sodortak az események ugyanúgy, mint sok más embert. Még egyszer részt vettem ilyen összejövetelen ahová elhívtam egy gyári munka társamat Káldi Imrét. Ketten már meg tudtuk vitatni a hallottakat miközben azt latolgattuk , hogy mi fog ebből kialakulni? Ezután már azt akarták a meghívók, hogy színt valljak, meghívtak az MDF környezetvédelmi bizottságába, ami tetszett volna nekem. Azt azonban nem akartam, hogy kétarcú legyek az nem az én stílusom. Szint vallottam azzal, hogy többet nem mentem . Beadtam a nyugdíjazási kérelmemet, akkor még 55 évesen elmehettek nyugdíjba a nők, részemről ezzel befejeződött a rendszerváltás .Kiakartam maradni a dolgok sűrűjéből, amiből sikerült, de az apróságok lépten, nyomon utolértek. Nem volt már hozzá sem erőm sem akaratom hogy bármilyen formában belefolyjak a történésekbe. Fejjel pedig nem akartam a falnak menni. Nyáron, lehetőség volt, egy embert elküldenünk Finn országi jutalom útra Szolnok városi csoport tagjaként. Mindig meg voltak a kritériumok, hogy nő / férfi legyen, sapkával vagy anélkül, hányas láb mérettel. Sok ember utazását támogattam, most azt mondtam, hogy nekem már nem lesz alkalmam ilyen úton, delegációval vagy, anélkül részt vennem, így én akarok menni! Először meglepődött az igazgató, de rá bólintott, hogy rendben akkor menjél te! Jól tettem, hogy nem voltam szívbajos, mert valóban ez lett az utolsó alkalom, amikor gondtalanul, részt vehettem egy fantasztikus utazáson. Az egész országból állt össze az utazók köre és az akkori belügyminiszter Horvát István volt a delegáció vezetője. Külön géppel mentünk Helsinkibe, és onnan minden városi csoport a saját testvérvárosába utazott. Mi, Szolnokiak tízen Riihimakibe. A fogadtatás és a programok nagyszerűek voltak, a fehér éjszakákat is „ megrendelték” számunkra így nem sokat aludtunk. Utaztunk hajóval a millió tavak egyikén, Óceán járóval a Finn öbölben, minden nap szaunáztunk valamelyik nyírfaerdő szélén ahol a 15 C os tó vizébe ugrottunk. A búcsúestünk pedig eddig csak filmen látott igazi„ Gardán parti „ volt. Szavam nem lehet, mert munkában töltött éveim olyan lezárása volt ez az út, amit el sem tudtam volna képzelni. Szerencsém volt, megúsztam a rendszer váltás gubancait, bár arról is lehetne beszélni de, nem teszem. Nekem elég volt a politikából. További éveimben, ahogy már megszoktam, megint merőben mással kezdtem foglalkozni. A „ hatalmas „ nyugdíjamból nem tudtam volna befejezni a házam felépítését elkezdtem hát gondolkozni. A rendszerváltás szinte hozta magával a lehetőséget. Elindultam, mint sokan mások, akkor még ugyan útlevéllel és vízummal , seftelni. Úti cél Isztambul, Fiume, München, voltak. Nem volt könnyű, de megérte a ház felépült úgy adtam el. Vettem az árán egy „panelt „ közel a gyerekeimhez, ahol jól érzem magam. Nem sikerült annyit összeszednem a párttitkárságommal, hogy palotába költözzek, így hát „ panel proli lettem „ amire büszke vagyok. Az MDF kormány felülvizsgálta azoknak a nyugdíját, akik a párttól mentek el nyugdíjba, azt gondolták jól összeszedtük magunkat. Három hónapig nem kaptam nyugdíjat, majd újra kellett indítanom az egész tortúrát, aminek az eredményeként, 500 Forinttal többet kaptam. Akkor ez elég jó pénz volt. Az idegeskedést leszámítva jót tettek velem. Utolsó munkahelyemen még a kötelező felmondási időt sem fizették ki számomra. Gondolom, még egy fricska a többi mellé a párttitkárnak, pedig tőlem nem kaptak, az én feladatom lett volna beilleszkedni, ami „ jöttment „ ként ezek szerint, nem igazán sikerült. Na de ezen is túlléptem, csak nem felejtem el. Azóta jól alszok, minden reggel, nevetve nézek szembe magammal a tükörben és ez nem semmi! Na, de a seftelés, ami ezután következett, egy újabb történet, sok cipekedéssel, tapasztalattal és sok jó sztorival jártam Európát öt éven át. Így sikerült befejezni a ház építést nagy keservesen. Mint már említettem, nem sikerült úgy megszedni magam párttitkárként , hogy lógathassam a lábamat. Azt azonban megtapasztaltam, mire vagyok képes. Az ember elég sokat kibír, ha muszáj, és nem adja fel, hanem tovább lép. Ezt tettem én is, mert ezt nagyon megtanultam életem során, szerencsére. Seftes útjaimról egy újabb fejezetben írok, mert még az is a huszadik században történt.