13./Velence. Megint egy új város és nem is akár milyen ! Az álmosságtól alig láttunk, elcsigázottak voltunk . Ennek ellenére kezdeni kellett a napot szállás kereséssel és megszervezni az itt tartózkodásunk néhány napját, Mire ide értünk utunk utolsó olasz városába már nagy rutinra tettem szert szállás keresés terén. Minden vasút állomáson van egy telefontábla a hotel és panzió címekkel, telefon számokkal. Rendszerint olaszul és németül kiírva mi a pillanatnyi helyzet . Itt a mai napon minden hely foglalt volt . Nem volt más hátra mint hosszas értelmetlen vita után elindulni szállást keresni . Nem nagy kedvem volt már megint nyakamba venni a várost de mennem kellett. Kettőnk közül én voltam a „ valaki „ és végül is kedvemre kóvályoghattam csomag nélkül egyedül. Ma már nem is értem, hogy lehet, hogy egy csepp félsz sem volt bennünk egész út alatt . Mindent természetesnek vettünk talán éppen ezért, remekül szórakoztunk mindenen . Nem volt gond, hogy keresni kellett a szállást, hiszen mindig tele volt rejtett élménnyel, előre nem látható apró sztorikkal. Ahogy kimentem az állomás elé a többi várostól eltérően nem nyüzsögtek a panziósok . Meg álltam a lépcsőn és elém tárult a hajnali Velence ébredése, diszkrét nyüzsgése .A grand Kanal -on méltóságteljesen pöfögve útra készen álltak a vízibuszok. Az állomástól kicsit balra kecsesen ívelt át az első híd a sok átjáró híd közül, ami a régi városrészbe vezette át a rajta átkelőt . Nem mentem át a hídon hanem elindultam a kanális mellett lévő első szárazföldi utcában . A város kihalt volt, csak néhány munkába igyekvő emberrel találkoztam . Még mindenki szundikált egy kicsit mielőtt belelendült a nyüzsgő nappali életbe, majdnem minden szerénynek látszó hotelba bementem érdeklődni, sehol sem volt hely . Egy helyen lett volna olyan áron hogy a maradék pénzünk nem lett volna elég egy éjszakára .Lelki szemeim előtt már felrémlettek az állomás kőpadjai ahol utolsó olasz éjszakánkat fogjuk tölteni . Elindultam lehangoltan visszafelé , de még így sem tudtam betelni az utca hangulatával . Fogalmam sincs mi volt az utca neve én a „ pékek utcájának „ neveztem el . Végig az utca egyik oldalán a hotelokkal szemben sorakoztak a pékségek aminek egyik oldala üzlet volt. Bekukucskálva látni lehetett, hogy sül a kalács , a béles , a sok finom vanilliás finomság, aminek illata betöltötte az egész utcát .A frissen kisült finomságokat rendezgették a kirakat melletti pultokon látszott, hogy készülődnek a reggeli nyitáshoz . Nyálmirigyeim erősen elkezdtek működni , az illat engem is átjárt és a hangulattól sem tudtam szabadulni . Nem volt még nyitva üzlet különben Hajnit megcsalva biztosan vettem volna valamit. Közben arra gondoltam, hogy az én éléskamrám az állomáson vár rám. Bőröndünk összes tartalma kőkeménnyé aszalódott házi kolbász és néhány maradék konzerv volt. Hazai kajánknak az volt a tulajdonsága, hogy az istennek sem akart elfogyni, pedig már nagyon untuk. Mire vissza értem eltelt egy óra , Hajni kényelmesen elnyúlva álomba szenderült egy szörnyű kő padon . Azt hiszem ezeken a padokon edzették a régi rómaiakat a harci élet viszontagságaihoz .Csomagjaink szépen sorban mellette pihentek. Hinni nem akartam a szememnek, egytől - egyig mind meg volt, annak ellenére, hogy kis barátnőmet erős rázással kellett életre kelteni. Lassan kezdett az olaszokról jó véleményem kialakulni, ha már ilyen tiszta helyzetben sem lopnak lehet, hogy nem igaz az a sok mendemonda .Az a néhány torzom - borz figura, akik az állomáson lábatlankodtak biztos nagyon fáradt volt vagy mi lehettünk gyenge fogás a szemükben . Sikertelen körutamnak nem igazán örült Hajni, amit egy szokásos „ fene egye meg „és erős ajk biggyesztéssel jutalmazott . Előadtam szépen átdolgozott tervemet, miszerint berakjuk a csomagokat megőrzőbe mi pedig, nappal lévén bemegyünk a városba este pedig felülünk a Bécsi vonatra. A terv nekem sem tetszett túlságosan , csupán szükség megoldásnak szántam , Hajni pedig egyenesen utálkozva fogadta. Megesett rajtunk a szívem és elindultam a szép hídon nagyobb siker reményében .Otthoni ismerősöm elmesélte hogy ő hol lakott , le is rajzolta. Na de Velencében mesés rajz után eligazodni utópia . Választásom nem sok volt, vagy vállalom, hogy ügyetlen vagyok, vagy bebizonyítom, hogy milyen ügyesen találok szállást. Az első szűk utcába befordultam, és rám mosolygott a szerencse. Egy eldugott kapu aljban meg láttam a kiírást, hogy „ Zimmer „ .Ilyen szerencsét csak az érthet meg, aki két hete úton van és reménye sincs egy kiadós pihenésre . Kijött a néni, aki jól beszélt Németül, megértette az én gőtei kifejezésemet, üres szobája ugyan nem volt de készségesen szólt a közelben lakó barátnőjének telefonon, aki befogadott bennünket. Hajni nagyon megörült az eredménynek és vidáman cipeltük a csomagjainkat ismét. A szobából amit kaptunk egy magyar házaspár készült haza . Éppen a maradék káposzta konzervűket ették . Később kiderült , hogy a néni azt gondolta ez a nemzeti eledelünk, nem tudunk meglenni nélküle. Még nekünk is volt egy dobozzal, amit megakartunk enni. Nem tudhatta, hogy itthon nagyon meg lettünk volna sértődve ha az üzemi konyhán egy hétig ezt kellett volna ennünk . Talán még a szakszervezetből is ki léptünk volna, mert nem képviseli érdekeinket. A nénivel elég méltányos árban állapodtunk meg . Úgy adta a szobát, ha legalább két éjszakát maradunk , ez három nap Velencét jelentett. Persze , hogy maradtunk, még az álom is kiment Hajni szeméből az örömhírre. A kezdeti sikertelenségeket mindig nehezen viseltük, de a legkisebb siker, amikor nehéz bőröndjeinket és elcsigázott testünket kényelembe helyeztük azonnal felvidított . A magyarok még pakolásztak, a néni tanácsára kicsit rendbe szedve magunkat elindultunk felfedezni Velencét. Korán volt még, délelőtt 10 óra lehetett . A térképet átböngészve a leghosszabb utat választottuk, hogy lássunk is valamit. A sétának az lett az eredménye, hogy legalább két órát gyalogoltunk mire a szent Márk térre értünk .A csupa csipke paloták, amik körül veszik a teret, egészen valószínűtlenné tették a látványt. Egész olasz országban rengeteg a galamb, most azt tapasztaltuk ,hogy az összes itt adott randevút egymásnak, menni nem lehetett tőlük. A tenger itt haragosabb volt, mint Rómánál a Lídón. Akkora hullámokat dobott partra ,hogy néha elkellett ugrani előle. A kisebb hajókat úgy dobálta, hogy azt vártuk mikor veti partra valamelyiket. Bebolyongtuk Velencének azt a részét, ahol száraz lábbal lehetett közlekedni nem tudtunk betelni vele. Kis kanális, nagy kanális, amin rengeteg vízibusz, motorcsónak, gondola , és hajó látványa annyi élményt jelentett, hogy bele fáradtunk .