11./Abházia, Picunda. Úgy látszik engem, 5-6 évenként engednek be az Oroszok, igaz most sokkal több idő eltelt már nem hiszem, hogy útnak indulnék. Legutóbb 1982 ben sikerült eljutnom Grúziába egy szakszervezeti csoporttal. Az utat aktivistáknak szervezték. Ezúttal is repülővel utaztunk Szocsi mellett az ádleri kis belföldi reptéren szálltunk le. Volt olyan szakszervezeti ismerősöm, aki évente utazott Szocsiba, nem értettem, hogy mit szeret benne annyira. Az egy hét alatt, amit itt töltöttünk teljesen világossá vált. Sok rossz tulajdonságuk van az oroszoknak, de remek üdülőhelyeket alakítottak ki és reprezentálni nagyon tudnak. Akkor még a kisemberek is eljutottak ezekre a helyekre, nagy örömünkre. Útirányunk Kijev- Szocsi- Picunda volt. Először Kijevben szállt le a gépünk, pár óra várakozással átszálltunk a belföldi kis gépre. A kis gép olyan amilyenről sokat hallottam és most megtapasztaltam. A 40 fős csoportunk éppen elfért benne, ha csak kettővel többen vagyunk a plusz két fő már a szárnyakon utazik. A gépen csak mi voltunk, gondolom biztonsági meggondolásokból, ha zuhan, ne legyenek rajta Oroszok. Nem voltak, így aztán kecskék sem, amire pedig előre felkészítettek bennünket. Valahogy úgy nézett ki, mint a mi 50 éves Ikarus buszaink. A leszállás úgy történt, hogy a gép berepült a Feketetenger fölé, ráfordult a kifutóra és már le is tette a pilóta. Úgy zörgött az egész berendezés, mintha azonnal szét akart volna hullani. Nem volt semmi fakszni, lassú ereszkedés „ szpasziba„az utasoknak, megérkeztünk és kész. Vegyesen voltunk férfiak, nők azt hiszem, mondanom sem kell, hogy kik voltak a bátrabbak? Jó, akkor nem mondom, csak annyit, hogy elég sok Vodka elfogyott a rövid út alatt, bátorítónak. Várt bennünket egy busz, ami ugyancsak 50 éves lehetett, de gurult és elfértünk rajta. Nagyjából egy óra utazás után megérkeztünk Picundára az üdülő központba. Több 10- 15 emeletes épület áll a tengerparton, csoportunkat a legmagasabb épületbe helyezték el. Az épület egyben a világító torony szerepét is betöltötte, messze szórta a fényt este a tetején elhelyezett lámpa. Gyönyörű volt a kilátás a tengerre, előttünk hullámzott a parti víz ami, fürdőző napozó üdülőkkel volt tele. Ismerős asszonnyal, Böbével kerültünk két ágyas szobába. Nem lehetett panaszunk kellemes, erkélyes és kényelmes volt. Az üdülőközpont teljesen zárt volt a szállodák mellett, kultúrtermek, színház, mozi, szabadtéri és zárt részekkel, bár ahol táncolni lehetett. Csak csoportosan mehettünk ki a zárt területről, mindenki kapott belépő kártyát később mégis kimentünk a faluba néhányan. Sok fa, bokor, virág volt a parkokban. Az egyik parkban ahol különleges eukaliptuszfák voltak, Abház falut építettek ahol kávézni lehetett. Kis nádfedeles építmények körül kellemesen kialakított teraszokon üldögéltünk. Néztük, ahogy a hatalmas réz homokkal teli tálcákon, főzték az „ igazi török kávét” kis réz nyeles ibrikben trükköztek vele a forró homokon, többször forralva majd lehúzva a kis szerkentyűt. Végül finom lett a kávé, az illat pedig betöltötte a környéket. Ide többször visszatértünk az egy hét alatt. Elhelyezkedtünk a szobáinkban, utána megnéztük a közvetlen környezetünket rövid kört tettünk és mehettünk az étterembe vacsorázni. Az étterem nem a mi épületünkben volt, hanem egy teljesen különálló épületben étkezett mindenki, aki itt üdült. Nem volt tumultus, mindenkinek állandó helye lett a négy személyes asztaloknál. Finom és bőséges volt az ellátásunk, így aztán az első benyomásunk igazán jól sikerült. Társaimmal az egy hetet végig nevettük, sokszor azt sem tudtuk mit nevetünk, mint a gyerekek. Jól éreztük magunkat ez volt a lényeg. Vártuk a következő napok programjait.