13./ 2.A csatornák felett. Végül el jutottunk a híres -- nevezetes Rialtó hídhoz, ez a híd Velence egyik piaca . A hídon végig bazársor, ami a hét egy bizonyos napján kirakodó vásárrá duzzad . Mindent lehet kapni a velencei kristályoktól a leg utolsó bóvliig , mindent . halat, rákot, gyümölcsöt, méterárut, pulóvert. Ami a legjobban tetszett, hogy lehet alkudni, sőt talán kötelező is. Itt vettem Flórinak egy szövet anyagot, amiből öltöny lett , a nadrágot nem győztem vasalni. Nem angol szövet volt, az eladó kötött jó üzletet én nem annyira. Ennek ellenére itt már mi is el engedtük magunkat , hiszen a sok spórolás eredménye ként még meg volt a fele pénzünk . Meg vettük az ajándékokat ami nem volt olyan sok hogy a vámnál trükköznünk kellett volna .Engem itt is a hasam érdekelt , vettünk végre olyan csodálatos fürt szőlőt amilyet eddig csak meg csodálhattam a lugasokon út közben . Utunk során sehol nem esett az eső , itt viszont el kezdett szemelni . Vettünk egy - egy automata esernyőt amit aztán amikor özönvíz szerűen el kezdett esni , nem tudtunk kinyitni .Bőrig ázva értünk vissza szállásunkra Ettünk valamit és lefeküdtünk pihenni egy kicsit. Az én lábam annyira bedagadt a szokatlan teljesen lapos saruban hogy nem látszottak a bokáim. Két vizes törölközőbe bugyoláltam be és feltettem pihenni az ágy végére. Estefelé keltett bennünket a néni ,hogy Mama Mia csak nem vagyunk betegek?? Itt vagyunk Velencében és alszunk ! Nem akartunk teljesen szégyenben maradni , megadtam magam sorsomnak felvettem egyik utált cipőmet ,legszívesebben mezítláb mentem volna és elindultunk újra. Hosszabb úthoz egyikünknek sem volt kedve így a nem messze lévő Grand - Kanál hídjáról néztük a tarka forgatagot az esti fényekben . A nénit ismét meg botránkoztattuk, mert már este 9 kor ágyban voltunk. Nem értette miért nem nézzük meg az esti Velencét jobban. Nem mondtuk el neki, hogy mi már a római tapasztalatainkból tudjuk, hogy két nőnek este nem tanácsos a sötét utcákat járni hacsak nincsenek üzleti szándékai. Közel három hét után mi már úgy elvoltunk csigázódva, hogy csak az első lámpáig vittek volna el bennünket. Mégsem. akartuk megreszkírozni, mert mégis csak van önérzet is a világon . Mire ezt a nénivel meg értettük volna állva elalszunk . Ahogy a lábát kitette a szobából lefeküdtünk és 5 perc múlva úgy aludtunk, mint a bunda és fel sem ébredtünk reggelig . Másnap vasárnap volt így az egész napot a látnivalóknak szenteltük, kizárva a vásárlást . Kevesebb volt a turista, mi is frissebben érkeztünk a szt Márk térre ami így szebb volt mint emberekkel telve. A téren lévő csoda szép templomot is úgy tudtuk megnézni, hogy nem kellett a turisták közt kukucskálni. Meghallgattuk a harang játékot és céltalanul járkáltunk . Nem hagytuk ki az arany művesek utcáját, otthon elképzelhetetlen ez a sok igényesen megmunkált arany ékszer .Igaz a zsebünk szelelt az ürességtől, így aztán a szívünk még jobban elfacsarodott .Hajni minden képen rá akart szedni hogy menjek vele vissza Nápolyba aranyat venni .Aki itt nem tud választani az sehol sem. Ha a Dárius kincsét ajánlotta volna nekem akkor sem mentem volna vissza az ország másik végébe egy karkötőért. Mondtam menjen nyugodtan én megvárom Velencében, de végül nem ment. Vett egy szép de nem különleges karkötőt és megnyugodott, hogy sikerült elkölteni a pénzét. Az idő nem kedvezett nekünk ezen a napon . A hullámok a partot ostorozták a szél erősen fújt mi pedig lemondtunk arról, hogy valamelyik kis szigetre kiránduljunk .Csak a parton gyönyörködtünk a háborgó tengerben. A lábam annyira fájt, hogy majdnem hangosan csikorgattam a fogam. Hajni megkegyelmezett nekem és haza jött velem délután 4 óra felé. Útközben megnéztünk néhány templomot. Be kell vallanom, hogy már a második héten sem tudtam különbséget tenni a templomok közt. Most pedig úgy gondoltam elég, ha a jó Isten és az olaszok tudják, hogy melyiket kiről nevezték el. A múzeumok vasárnap zárva vannak, amit most cseppet sem sajnáltam. Átvonszoltuk magunkat az üres Rialtó hídon , kétszer eltévedtünk a kanálisok és kis utcácskák között. Végül szerencsésen haza érkeztünk olasz mamikánkhoz, aki megvendégelt bennünket rántott padlizsánnal . Végre ettünk valamit, ami sokkal finomabb volt, mint a konzerv káposzta. A természet egy óriási záporral tette lehetetlenné, hogy kimozduljunk, amit ki használtunk és három órát aludtunk délután. Este kimentünk az állomásra megérdeklődtük hány órakor indul a vonatunk Bécs felé .Útközben búcsúzkodtunk ettől a csodálatos mese várostól. Vissza érve kifizettük házi asszonyunkat, becsomagoltunk és ha fokozni lehetett a fáradtságunkat ez már majdnem a csúcs volt. Lefeküdtünk aludni és én nem tudtam eléggé áldani az olaszokat, hogy Velencét vízre építették. Ilyen jókat egész utunk alatt nem aludtam, mint itt. Ki voltak zárva az átkozott autók a városból, minden kipufogógáztól mentes volt a város. Nem éreztem pocsolya szagot, ellenben jó volt a levegő és végre csend volt. Igazi csend !Nem is tudom, miért nem vigyáznak jobban erre a gondolás mese világra, pihenő paradicsomra az olaszok . Egyik várost sem kedveltük meg ennyire, mint Velencét. Reggel búcsúzva kedves házinéninktől elindultunk végre hazafelé . Volt ebben az elindulásban öröm is és sajnálkozás is . Három hét után haza indulni ennyi élménnyel jó dolog, de mégis …Ez a sok szépség , amit magunk mögött hagyunk nagyon távol marad tőlünk. Lehet, hogy soha többet nem jutok el ezekre a helyekre még egyszer, ezért sajnáltuk, hogy a vége felé járunk az útnak . Bennem már nagyon bennem volt a családom utáni vágyakozás három hete nem tudom, mi van velük, biztos nagyon várnak már a gyerekek és remélem Flóri is. Vágytam már haza. A vonaton kényelmes helyünk volt, jól utaztunk Bécsig . Ahogy átléptük az olasz - osztrák határt és meghallottam az első német szót, kicsit otthon éreztem magam . Az ember a szomszédban már nem olyan nagyon idegen. Hosszú volt az út a síkságon. Az Alpokból csak távoli hegyláncot láthattunk, azt hiszem erőnk sem lett volna a nézelődéshez. Este érkeztünk Bécsbe a Westbahnhof -ra.