1/. Előzmények. Ezekben az években a szolnoki Cukorgyárban dolgoztam nagyon ott ült a nyakunkon a változás szele. Készültem a nyugdíjas éveimre, elküldtem a nyugdíjazási kérelmemet, mert akkor még 55 évesen a nők elkezdhették a szabadabb életüket. Szerettem volna kimaradni a rendszerváltás kaotikus történéseiből, ami nem ment könnyen. Nyáron még volt fél évem, amit a munka frontján tölthettem, ezek a hónapok tényleg hasonlítottak a frontvonalhoz. Ekkor történt, hogy megkérdezte az igazgatónk, hogy szerintem kit kellene elküldeni Finnországi jutalom útra, amit az országos Hazafias Népfront szervez, Horváth István belügyminiszter lesz a külön gép vezetője. Nem pilóta, csak a csoportot bízták rá. Annyit lehetett tudni, hogy minden nagyobb városból mehet néhány fő ahol a városnak kapcsolata van Finnországi testvérvárossal. Mindig szerettem volna eljutni valamelyik északi országba, de eddig nem sikerült. Az ajánlásnál mindig kiderült, hogy vagy nem vagyok elég melós, vagy nem vagyok elég vezető. A középmezőnyből viszont nehéz valahová eljutni, az esélyek nem voltak azonosak. Most viszont felcsillant a szemem, előszedtem minden szerénységemet és azt válaszoltam, hogy most én szeretnék elutazni. Meglepődött az igazgató, folytattam egy kis magyarázattal. Tudod, olyan sok embert elküldtem, javasoltam az elmúlt években, hogy mivel évvégén nyugdíjba megyek már esélyem sem lesz többet egy ilyen útra. Ebbe maradtunk a nevem eljutott a HNF. hoz vártam a visszajelzést, egyelőre csend volt. Közben a gyári természetjáró csoport szervezett egyhetes kirándulást Jugoszláviába a tengerpartra, úgy hogy a csoport tagjainak több, mint fele gyerek volt. Mondtam elmegyek Judit unokámmal, ha a két szervezés nem esik egybe. Ezután, telefonáltam Klárikának a Népfronthoz, hogy ugyan mondjon már valamit, mi a helyzet az úttal. Válasz az volt, hogy természetesen indulunk, itt van a neved és Zsóka is tagja a csoportnak. Azonnal hívtam Zsókát akivel a bátyja szerint „ harcostársak „ voltunk tudod e, hogy együtt utazunk? nem tudta ő sem. A két szervezés nem esett egybe, egy hét pihenővel közte mindkettőt letudtam bonyolítani. Igaz, hogy az alatt az egy hét alatt rendbe kellet vágnom a kertet, amivel aktívan pihentem. Felgyorsultak az események, összejött a szolnoki csoport megismertük egymást 10 en lettünk és jött még hozzánk négy pesti asszony, akik végig elkülönültek kicsit tőlünk. Ez azonban semmit nem változtatott azon, hogy remekül éreztük magunkat. Majdnem mindenkit ismertem. Megbeszéltük ki milyen apró ajándékot hoz nem akartunk túl költekezni. Szolnok testvérvárosa Rihiimiki ami nagyjából az ország közepén helyezkedik el. A készülődésnél már tudtuk, hogy Helsinkiből még busszal visznek bennünket. A teljes programot csak a reptéren tudtuk meg. Már előre négyes csoportra osztottuk magunkat az már kiderült, hogy az elszállásolásnál erre majd szükség lehet. Mindenki lázban égett, nyár volt június reméltük, hogy a fehér éjszakák megvárnak bennünket. Mikro busszal felvittek bennünket a repülőtérre, korán indult a gép reggel 8 kor ott kellett lenni. Hogy valami történjen, nekem előző nap „ beindult „ a lumbágóm az aktív pihenéstől és olyan veszettül fájt, hogy alig tudtam felvánszorogni a gépre. A kézi poggyászomat Zsóka hozta fel. Elhatároztam, hogy nem hagyom tönkre tenni a hetemet, élményeimet egy derékfájás miatt. Így, hát ha kicsit idétlenül is, de feljutottam és átadtam magam a várható élményeknek.
