Az erdélyi területek visszacsatolása után, Mariska néném családja elköltözött Szatmárnémetibe. Ott hagyták Geszten a jó kis házat, amiben mögöttünk laktak, eladták Torzsa bácsinak, aki bognár volt. Nem örült a család, senki sem helyeselte költözésüket. Nem tehettünk semmit, mert sógorom onnan származott, az anyja ott élt haza akart menni reménykedett, hogy ott jobb életük lesz. Egyébként így döntött a család akár tetszett akár nem. Az új élet nehezen kezdődött a határon túl. A közeledő háborúval járó bizonytalanság rányomta mindenre bélyegét. Katica a lányuk oda ment férjhez, azt gondolták jó lesz, ha együtt lesz a család. Sógorom nem tudott vagy nem akart borbélyként dolgozni. Elhelyezkedett a város szélén lévő fatelepen portásnak. A tulajdonos épített a dolgozóinak házakat a fatelep szélén, ott kaptak ők is lakást. A tisztviselőknek szép kőházakat, a munkásoknak barakkokat. Egyszobás sorházak voltak a barakklakások ahol nyüzsögtek a gyerekek. Ahogy berendezkedtek sógorom dolgozni kezdett, következő nyárra meghívtak hozzájuk szünidőre. Tejesen be voltam sózva, amikor meg-tudtam, hogy utazhatok az iskolaév befejezése után. Mariska néném értem jött, hogy magával vigyen vonattal, 1943 nyara volt a második elemit végeztem el. Addig a legnagyobb távolság ahova elmentem, Komádiba és Nagyszalontára gyalog. Vonattal utaztunk Nagyszalontáról ahová valaki elvitt bennünket lovas kocsival és Érmihályfalván átszálltunk a szatmári vonatra. Álltam az ablakban, ahonnan nem akartam elmenni olyan érdekes volt látni, ahogy szaladtak a fák. Minden megállóban ott nyüzsögtek a vízárusok kannájukkal, poharukkal vagy a kannafedővel és kiabálták, hogy„ itt a jó friss vizem igyanak „. Természetesen én is szomjas lettem azonnal, soha olyan jó vizet nem ittam. Az állomások nevét megjegyeztem, hogy itthon be tudjak számolni merre jártam. Minden érdekes és különleges volt, a sok ember az állomásokon, a hordárok a számmal jelölt sapkájukban, a nagy batyukkal felszálló hangos utasok. Délután érkeztünk meg a Szatmári állomásra, ahol sógorom várt bennünket. Fogadott egy konflist azzal mentünk haza a város másik végébe lévő fatelepre. A kocsis felhúzta a tetőt a kedvemért. A felnőtt üléssel szemben lévő „kis ülésen „ utaztam és olyan boldog voltam ,hogy a számat nem tudtam befogni. Egyfolytában kérdeztem, hogy mi az, amit éppen láttunk a számomra óriási városban. A kocsis a bakon nógatta a lovakat, csattogott patájuk a kockaköveken. Sajnáltam, amikor megérkeztünk. A főépületnél lévő kőépületben voltak az irodák és a porta , ahol sógorom dolgozott. A barakkok sora, ahol ők is laktak egy ér parton húzódott hosszan. Kerítés választotta el a házakat a kétes tisztaságú pocsolya szagú víztől, amiben csíkok tanyáztak. Néha valamelyik bátor fiú fogott belőle és a vállalkozó anyukája megsütötte, amiből közösen lakmároztunk. Az első napokban kicsit visszahúzódtam, figyeltem a játszó gyerekeket. Hamar elmúlt, tartózkodásom és bekapcsolódtam a gyerekek hadának játékába. Nem tudom hol fért el az a rengeteg gyerek az egy szobás fából épült barakkokban, minden családban volt legalább 2-3 néhol több „pulya” is. A porta, a kijárat felé nem mehettünk játszani nehogy kiszökjön valaki a kapun kívülre. Nem is akartunk, mert a kötésbe rakott, fenyőillatú palló deszkák közt sokkal jobb volt a játék. Mienk volt az egész fatelep, ami be volt kerítve, így a szülők, nyugodtak voltak, hogy ott vagyunk valahol. Hangos ricsajunkról azt is tudni lehetett merre játszunk. A magasra rakott deszkák közt bújócskáztunk, miközben a lecsurgó aranyszínű gyantától olyan ragacsosak lettünk estére, hogy alig tudtak bennünket tisztára vakarni. Fiúk lányok együtt játszottunk a bandákban. Csak annak volt helye köztünk, aki feltudott mászni a desz-ka tetejére és ne adj, Isten átugrani egyikről a másikra. Itt nem pátyolgatott senki senkit. A fahalmok közt sok volt a gomba, megtanították a nagyobbak melyik ehető, sokszor szedtünk és valaki anyja megfőzte a „ pulyáknak „. A hivatalnokok bekerített kőházakban laktak, amiket rendezett virágoskertek vettek körül. Amikor arra jártunk megálltunk és sóvárogva néztünk be, mint Geszten a kastélyba. Gyerekeiket csak ritkán engedték közénk abban sem volt köszönet. Igyekeztünk megtorolni, hogy mi a jóból kirekesztettek vagyunk. Bizonyítottuk, hogy kívül jobb a világ! Ilyenkor ők lettek a cél pontok és mert puhányok voltak, minden kitolós játékot rajtuk próbáltunk ki. A játékok közti szünetben meglátogattuk Katicát és férjét, akik az anyósánál laktak. Ron-da szipirtyó volt az öregasszony, hatalmas golyvás nyakával örökké rikácsolt. Katicát nem találtuk otthon nem maradtunk sokáig, nem marasztalt bennünket senki. Amikor jöttünk el tőle szedtünk a virágaiból és nagyot nevettünk rajta. Mariska nénémmel jókat lehetett nevetni és sok olyan dolgot csinálni, amit mással nem. Rendszeresen kijártunk az ócska piacra, ahol Mariska néném sok mindent megvett és kevés haszonnal tovább adta. Tetszett nekem, ahogy turkáltunk a mindenféle holmik között. Ezeken a seft utakon mindig kaptam valamit. Szalagot a hajamba, fodros kötényt, rongy babát, egyszer megtetszett egy kicsi takaros fából kifaragott dagasztó teknő, amit megvett nekem. Ma is megvan, mindenhová jött velem a hosszú évek viszontagságai közepette épp úgy, mint a Sanyi festménye. Ezen a nyáron kezdték a zsidó boltokat bezárni. Mariska néném ezt is kihasználta. Egyik nap mondta nekem gyere, elmegyünk Weisz úrhoz, veszünk neked valamit. Kicsit féltem a zsidóktól, furcsák voltak a hosszú pajeszukkal sötét ruhájukban, kemény kalapjukban. Nálunk a faluban nem élt egy sem, nem tudtam mihez tartsam magam. Weisz úr boltja be volt zárva, de amikor Mariska néném megkopogtatta a faredőnyt kinyílt az ajtó. Kidugta fejét a pajeszos kereskedő, gyorsan körbenézett nem látja e valaki és beengedett bennünket. Engem tuszkolt be előre az eléggé félelmetes, félhomályos helységbe, de mentem, mert mind emellett izgalmas volt. A sok,vállfára aggatott festő és karton ruha átható illata betöltötte a sötét szellőzetlen boltot . Válogatott, keresgélt Mariska néném, nézte mit tudna olcsón megvenni. Helyzeti előnyben volt a kereskedővel szemben, aki minél több mindent akart eladni a bezárt boltból, ő pedig erősen alkudott. Végül mindent megkapott jutányos áron. Mire megkötötték az üzletet én is találtam egy tarka virágos ráncos szoknyát magamnak, amit megkaptam „csak úgy „ ajándékba. Mindketten elégedetten távoztunk az üzletből és a zsidó kereskedő is elégedett volt örült , hogy valamit eladott. Az én zsidó képemben sokáig ez a jelenet maradt meg. Kicsit féltem tőlük , kicsit sajnáltam őket , nem értettem miért bujkálnak és zárják be az üzleteiket. Az utcán is lesütött szemmel mentek el mellettünk. A miértet Mariska néném nem magyarázta el, lehet ő sem értette, csak annyit mondott ne féljek tőlük, mert nem rossz emberek. Hamar elszaladt a nyár, kezdtem ráhangolódni, hogy haza kell mennem. Nekem még a nyár végén be volt tervezve a mandula műtétem Nagyszalontán. Egész nyáron eszembe sem jutott semmi bajom nem volt, hogy nem voltam otthon. Nyár végére felgyorsultak az események. Megjelentek az égen az első apró, ezüstszínű repülőgépek csíkot húzva maguk után. Versenyeztünk, hogy kihallja, ki látja meg először a búgásukat és a csíkot. Ezekben a napokban kipróbálták a fatelep sziréna rendszerét is. Gyakorolni kellett milyen gyorsan jutunk le az irodaház alá épített óvóhelyre. Amikor még nem volt vészhelyzet sógorom levitt bennünket a mindennel felszerelt, zegzugos helyre és megmutatta , mi található ott, ami az emberek kényelmét szolgálhatja , amikor szükség lesz rá. Aztán eljött az a nap, amikor valóban élesben kellet szaladnunk éjjel. Féltem, kíváncsi is voltam így mindent megnéztem. A tábori ágyakat, asztalokat, padokat, víztároló helyeket birtokba vettük. Megmutatták hol van a homok a tűz oltáshoz, merre lehet kimenekülni az ablakon. Jöttek a kérdő jelek, hát itt sem vagyunk, biztonságban akkor minek kell idejönni? Borzongva bújtam Mariska néném ölébe, ahol úgy hittem semmi baj nem érhet. Egyre sűrűbben bőgtek fel a légvédelmi szirénák. Már a felnőttek sem mondták, hogy „ ne féljetek csak a bivalyokat húzzák ki a Szamosból azok bőgnek„. Féltem, különösen, amikor éjjel kellett szaladni az óvóhelyre. Eldöntötték hamarosan haza visznek, jobb lesz már otthon nekem. Fájó szívvel hagytam ott a pajtásokat, akik közül Jancsival 20 év után találkoztam, amikor már mindketten dolgoztunk. Beszélgetés közben, véletlenül derült ki, hogy azon a nyáron mindketten a fatelepen voltunk és együtt játszottunk. Apám jött értem , szabadságot kapott és már elintézte a kórházi felvételemet is. A visszafelé vezető út nem volt olyan izgalmas, mint a megérkezésem. Mikor hazamentünk apámmal elvitt megmutatni az orvosnak, aki aztán a mandulámat kivette. Hogy vidámabb legyek elmentünk apámmal moziba. Ez volt az első alkalom, hogy moziban voltam. A film szerelmi történet volt, aminek a végén a menyasszony és vőlegény elmentek egy szigetre csónakkal . Nagyon szép volt mind kettő és a táj is, teljesen elvarázsolt a mozi a szép zene és hallottam, hogy mit beszélnek. A kellemes nyaralás emlékét az sem tudta elhomályosítani, hogy a következő héten mentem a kórházba. A kórház kicsi volt, néhány kórteremmel, kedves orvosokkal és nővérekkel. A műtőben lekötöztek egy székbe, és aki csak bent volt mindenki engem fogott le. Nagy nehezen bead-ták az érzéstelenítőt egy hosszú tűvel és az én sakál ordításom közepette kivette Balog doktor két fiatal orvos segédletével a mandulámat. Utána már nagyon bátor voltam, mákos tésztát akartam enni, amit persze nem kaptam. Egy hét után haza engedtek, teljesen jól voltam. Mikor haza mentem nem akartam enni, hogy bizony nekem nagyon fáj a torkom. Képzelődés volt, mint sok minden egyéb. Szerettem volna felhívni anyám figyelmét magamra. Úgy éreztem nem szeret. Ezen a télen még volt egy újabb betegségem. Elkaptam a skarlátot, ami járvány volt a faluban. Magas lázzal félrebeszéltem. Az ágy ahol feküdtem az ajtó mögött állt. Félig öntudatlan állapotban láttam, hogy ott állnak körülöttem az asszonyok és hallottam, ahogy latolgatják, megmaradok vagy sem. Az egyik azt mondta, most van a krízis, ha ezt az éjszakát kibírom, akkor megmaradok. Szerettem volna védelmet találni valakinél, de anyám az asszonyok mögött állt. Biztosan nagyon félt, mert már két gyereket elveszített. Akkor én arra nem gondoltam csak magamra. Sára néném jött oda hozzám, fogta meg a kezemet, megsimogatott és vigasztalt, hogy minden rendben lesz. Nem törődött vele értem, vagy sem amit mond. Nagyon jól esett, megnyugodtam, elaludtam és másnap reggelre jobban lettem. Ezután már hamar meg gyógyultam. Később is, ha valami bajom volt Sára néném volt a mentsváram hozzá szaladtam testi-lelki bajaimmal, de még akkor is, ha nem lett jó a palacsinta.