Szeptemberben megkezdődött az iskola , de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt . Fel bolydult a falu, most már tudom az egész világ. Háború volt, amit én nem tudtam felfogni. Nekem azt jelentette, nincs otthon apám, mindig katona. Haragudtam a postásra ,amikor hozta a behívót , azt hittem ő az oka, hogy megint elmegy. 1940 től—45 ig kis megszakításokkal, állandóan katona volt. Anyámmal sokszor feleseltem, engedetlen voltam sok nyaklevest kaptam. Ebben az évben Péter bátyám kiadta az ő ház részét bérlőnek. Nagyszalontáról költözött a ház felsőrészébe egy férfiszabó a családjával. Szürke " cájg " férfiruhákat készített és azokat vásárokon adta el. Mindig nagy volt a feszültség az idegenek miatt. Velem egyidős lányukat, Irénkét irigyeltem, mert esténként az anyja olyan szép meséket mondott neki amilyet én még sohasem hallottam. Ha tehettem bementem meghallgatni „ a fehér ló fiát „ vagy „az égig érő fát „ . A szabónak volt egy telepes rádiója, aminek az antennáját jó magasra felkötötték a hátsó udvaron egy fára. Jöttek hozzá férfiak a faluból hallgatni a híreket. Akkor mondta fel a szolgálatot a rádió, amikor bele csapott a villám az antennába. Azt rebesgették, hogy kommunista azért kellett eljönni neki Nagyszalontáról. Valami lehetett benne, mert havonta jelentkezni kellett neki a rendőrségen Újfaluban. A háború alatt a sok ruhát széthordták, a család már a háború előtt visszaköltözött Szalontára, nem láttam őket többet. .Már benne voltunk az iskolai tanulásban mire meggyógyultam. Apámat munkára vezényelték a Kárpátokba erődöt építeni. Szívesen vállalták, mert azt gondolják így megúszhatják a háborút. Kőrös mezőn voltak többen is Gesztről, akiket a civil lakosságnál a Ruszinoknál szállásoltak el. Azt mesélte, hogy nem sokáig tudtak meglenni náluk, mert a házban együtt laktak a kecskékkel, birkákkal. Az asszony, amikor fejte a kecskét csak felkapta a vászon alsó szoknyát és azon szűrte a tejet. A hegytetőn üresen álló házba az ott lakók nem mertek bemenni azt tartották, hogy boszorkányok lakják. Amikor a magyarok felmentek megnézni mi lehet ott, rájöttek, hogy csak a szél verdesi az ajtókat azt hallották esténként a csendben. A tavaszi munkákban anyám egyedül vett részt, járt másoknak kapálni, hogy nekünk is legyen, aki segít főleg lovas munkákkal,és szekérrel. Nem lehetett a végére jutni a munkatartozásnak. Nyáron hazaengedték apámat aratási szabadságra, mert baleset érte. A sziklák robbantásakor a lábára esett egy nagy kő és összezúzta a lába fejét, nem tudott bakancsot húzni rá. Sokáig kezeltük valamilyen érdekes szagú barna kenőccsel amitől szépen gyógyult. Örült, mert arathatott. A falu szélén a csatorna túloldalán, Pánton, a Fábián tanyán fogott fel több hold búzát aratni a fájós lábával. A felnőttek hallani vélték a Romániából, Arad környékéről hallatszó ágyúdörgést. Olyan volt, mint amikor messziről morog a vihar. Mentem velük én is a többi gyerekkel együtt mi „ szedegettünk ,, csokorba szedtük az elszóródott búzaszálakat és vittük haza este a tyúkoknak , libáknak. Akkor próbáltam először főzni, öreg tarhonya lett az ebéd, de mert nem ismertem az arányokat úgy megszaporodott, hogy vacsorára sem fogyott el. Már tíz éves voltam, nekem hamarabb haza kellett mennem, megetetni az aprójószágokat. Ahogy vittem a sok búzát beleléptem egy gödörbe és megrándult a bokám. Elindultam, a többiekkel sántikálva. Ahogy a csatornapartról leszaladtam a gyalogútra, elestem és nem tudtam fel állni. Egy férfi volt csak a csapatban Ötvös Janó, akinek a fiával együtt jártunk iskolába, ő vett fel a hátára és vitt haza. Mint mindig most is Sára nénémhez szaladt valaki a hírrel. Jött is azonnal. Leültetett a ház előtt egy gyalogszékre, velem szemben leült a másikra. Elkezdte finoman kenegetni disznózsírral a bokámat. Már attól a tudattól, hogy hozzáér üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. Könyörögtem, hogy finoman simogassa. Na, gondoltam ezt meg úszom nagyobb megpróbál-tatás nélkül, amikor rántott egyet rajta és rögtön helyére került a bokám. Ahogy megrántotta a bokámat bele rúgtam és mind a ketten a földön voltunk abban a pillanatban. Szerencsére Sára néném csak nevetett rajtam, és azon a napon már nem kínozott tovább. Vizes ruhával borogattuk a bokámat, még két nap eljött hozzám, utána már én sántikáltam el hozzá. Nagyon hamar meg gyógyultam. Apámat még ezen a nyáron kivezényelték Diószegről, a frontra.Azt jelentette, hogy a Romániában elindult invázió ellen kellett harcolniuk. Nem is tudom, hogy úszhatta meg azt, hogy hamarabb elvigyék a frontra, a Donhoz. Talán az lehetett az ok, hogy határvadász volt és a hátországban volt rájuk szükség. Anyám elment a búcsúztatóra, gyalog. Amikor hazajött, délután meleg volt, ő pedig fáradt, lefeküdt aludni. Hozott egy üveg bort, amit mi Sanyi barátommal megkóstoltunk. Addig iszogattuk, míg elfogyott a fele, mindketten jó kedvre derültünk. Annyira nevettünk, hogy arra ébredt fel anyám. Volt aztán hadd, el hadd. Nem volt nálunk soha bor nem ismertem a hatását. Sokáig jó kedvünk volt a szidás ellenére. Szeptemberben elkezdtük az iskolát, de már nem fejeztük be. Egyre közelebbről hallottuk az ágyúzásokat. Az okosabb felnőttek tudni vélték, hogy már a front Aradnál, Kolozsvárnál van nemsokára oda ér hozzánk. Nem sokat tévedtek.