Otthon siralmas kép fogadott bennünket, házunk kifosztva, azt a kevés holmit, amink volt széthordták, amit elástunk az megrohadt, az maradt, ami rajtunk volt. Menekülésünk előtt, mikor még otthon voltunk már akkor elkezdődött a fosztogatás, nem vártunk mást. Anyám mikorra, mi meg érkeztünk igyekezett rendbe tenni a házat. Ki takarított és lakhatóvá tette azt a részt, ami a mienk volt. A szabónak egy darab ruhája sem maradt, most pedig jó lett volna legalább egy öltözet Apámnak. Jött a tél, nem volt, sem csizmája sem kabátja, nagyon el volt keseredve, nem tudta, hogyan vészeli át a telet. Akkor jutott eszembe, hogy amikor elmenekültünk eldugtam a bárány bőr-kabátot és egy pár bakancsot a szomszédba a jászol alá. Azonnal átszaladtam megnézni, hogy meg van e, mindent meg találtam. Ferenc bátyám Apám unoka testvére észrevette, hogy ott keresek valamit az istállóban el akarta venni tőlem, hogy az övé. Visítottam, kiabáltam, veszekedtem, míg apám oda nem jött és bizonyította, hogy azt ő hozta, amikor a Kárpátokban dolgozott elmondta, hogy néz ki. Akkor elhallgatott és nem rángatta tovább a kabátot. Nagyon boldog volt Apám, hogy kedves kis lánya megmentette kincseit, őt pedig a megfagyástól. Különös helyzetbe került a falu. Ott hajtották keresztül a szarvas marhákat, amiket a Hortobágyról indítottak útnak. Románián keresztül hajtották Ukrajnába a hátországba a szép szürke marhákat és azt a néhányat ami a Tisza birtokból, vagy a falu állományából megmaradt. A hajtáshoz embereket fogdostak útközben azzal, hogy majd visszaengedik őket. Nagy részük sohasem látta többet hazáját, szeretteit. Ezekben a napokban a férfiak, ha csak tehették nem mutatkoztak az utcán. A marhákat a kastélykertbe terelték, ami befért azt az istállóban helyezték el. A többi a százados fák alatt hevert az akkor már hideg éjszakában. Ott tapostak össze min-dent, piszkítottak a gyönyörű parkban, de az nem érdekelt senkit. Az épületbe csak azért nem vitték be őket, mert nem tudtak felmenni a lépcsőn. Ez az állapot egy hét alatt lefutott, azt gondoltuk lesz egy kis nyugalom. A „helyzet fokozódott „amikor kineveztek egy fiatal tisztet a falu parancsnokának. Na, hát akkor tudta meg a falu milyen valójában a kiskirály. Meg tehetett mindent, ő volt a legyőző, felszabadító a falu pedig a legyőzött. Minden nap más lányt rendelt a faluból takarítani, főz-ni, aki egyúttal ott maradt éjszakára is. Amikor megismerte a lányokat és nem vitték azt, akit kért nagy ribilliót csapott. Elkezdett lövöldözni, senki nem mert neki ellentmondani. Valahogy mégis a parancsnoka tudomására jutott és elvezényelték, úgy két hónap után. A falu és a katonák is fellélegeztek, amikor megszabadultak tőle. Akkor már az volt az oroszok érdeke is, hogy a front mögött minél előbb konszolidálódjon a helyzet. Következett egy másik, bár az embereket nem közvetlenül érintő szörnyűség. Legalább is nekem az volt. A katonáknak kiadták parancsba, hogy takarítsák ki a már feldúlt kastélyt a „burzsoá „maradványoktól. A kastély terasza a mennyezetig könyves polcokkal berendezett könyvtár szobából nyílt. Akkor már az összes könyv a padlón hevert amikor én először megláttam, ott ugrált rajta a falu apraja, nagyja. Sok könyvet elvittek főleg a gyerekek. Vittem belőle én is néhányat. Kidobolták, hogy vissza kell vinni valamennyit, mert aki nem viszi vissza azt meg büntetik. Nem nagyon vitte vissza senki, akkor elkezdték kihordani a rengeteg könyvet, iratokat. A könyvtár szobákat teljesen kiürítették. A terasz előtt raktak egy óriási máglyát a parkban könyvekből és alá gyújtottak . A falu összes gyereke ott volt, természetesen én is. A könyv nekem, kincset jelentett, szent volt. Azt a néhány meséskönyvet, amit apám hozott, vagy amit kaptam az iskolai eredményeimért nagy becsben tartottam. Mindent elolvastam, amin betű volt. Nem értettem, hogy lehet haragudni a könyvekre, miért kell elégetni. Meggyújtották a hatalmas máglyát ropogott a tűz, amit körülálltak a katonák és a gyerekek. Figyeltem, ahogy száll a magasba a pernye, miközben a tűz nyelve lapozza a könyveket. Nem volt szabad hozzá nyúlni a könyvekhez, közel menni a máglyához. Amit nem szabad, azt viszont muszáj meg tenni! Lopkodtuk a könyveket, így olvastam el 10 éves koromban Maupassant az „Egy asszony élete „című könyvét és egy Nexő könyvet. Otthon eldugtam és hiába dobolták ki többször is nem vittem vissza egyiket sem. Később, 1945 tavaszán, a debreceni református kollégiumból tanárok, diákok jöttek. Keresgéltek a különböző dokumentumok, írások közt. Ami megmaradt, amit hasznosnak ítéltek azt magukkal vitték. A két könyvtárszobában annyi volt a papír, amit a polcokról ledobáltak, hogy ablakig megtöltötték a helységeket. A polcokon már nem volt semmi, ami nem lett a lángok martaléka azt széthordta a falu és az idegenek, A kandallók és a fali stukkók figurái megcsonkítva meredtek a szobákban rohangáló gyerekekre. A kristály csillárokat szemenként hordtuk szét mi gyerekek. Később cseréltük egymás közt a különböző formájúra csiszolt köveket azok voltak a kincseink. A kastély így feldúlva elvesztette varázsát. Számomra mindmáig a máglyán égő könyvek látványa maradt a legmegrázóbb élmény. Látom, ahogy még este a sötétben is hordják a katonák a könyveket a máglyára. A lángok közt szétnyílva lapozzák önmagukat és felénk fordított lapjaikkal kegyelemért esedeznek. Amelyik nem adta meg magát azonnal, a lángoknak az félig feketén elénk tárta betűit hátha valaki megjegyez belőle valamit. Másnap, amikor visszamentünk csak a hamu maradt meg, amit szétfújt a szél a falu felett. Nem tudom, az összemberi tudásban mi maradt meg belőle, a hamu vagy a leírt szó? Rend-szerek, politikai irányzatok jönnek, mennek. Új ideológiát találnak ki, a politikusok, amit aztán egyedül üdvözítőnek kiáltanak ki. Meg-semmisítik az előző rendszer kultúráját. Az addig felhalmozott tudást azonban nem semmisíthetik meg, azok a hamu alól is elő jönnek. Részt kérnek és kapnak is a fejlődésből, ha tetszik valakinek, ha nem. A kastély bútorait már széthordták, amikor én haza érkeztem csak az üres szobákat láttam, nagy bánatomra. Nem tudom, hogy nézhetett ki az a ház, amit mindig szerettem volna megnézni belülről.