A telek kemények voltak, az is lehet, hogy én éreztem annak, mert nem volt meleg ruhám. Még 10 - 12 éves koromban is a hátamon meg kötött nyakba való kendőben jártam iskolába és játszani is. A háború utáni első télen kaptam egy pár halinacsizmát. Ez a csizma addig volt jó, amíg egy napot el nem töltött a lábamon szánkózás közben. Estére úgy átázott, hogy két nap kellett mire megszáradt. Amikor leesett az első nagyobb hó elővették a gazdák a színben tartott lóvontatású szánkót, és ha dolog nem volt, akkor befogták a lovakat és körbe járták a falut. Az összes gyerek azonnal ott volt körülöttük. Aki tehette, utána kötötte ütött, kopott kis szánkóját a lovas szánnak és úgy húzattuk magunkat. Gyerek zsivajtól zengett az egész falu. Amikor befagytak a vizek, ott ahol nyáron, a gerendákon egyensúlyoztam, elővettük a korcsolyákat és ott siklottunk egész nap. Remekbe szabott darabok voltak! Kicsit csúcsosra faragott fadarab, aminek az aljára drótot erősített egy ügyes nagyobb gyerek. Cipőre nem lehetett felerősíteni, hanem a szalmahúzó horoggal a lábunk közt löktük előre magunkat. Remekül csúszott, és ha jól választottuk meg a jeget egész délután siklottunk rajta. Igazi korcsolyát felnőtt koromig nem láttam. Előfordult, hogy beszakadt alattam a jég, olyankor Sára nénémnél szárítkoztam meg a beépített sparhelt lernijének tetején ülve! Amikor már „gazdagabbak „lettünk és akadt a lábamra magas szárú cipő azzal lehetett a jégen jókat csúszkálni. Minden valamire való cipőnek volt a sarkán patkó, vagy legalább vas flekk. Az ügyesebb gyerekek, jégen pávát ütöttek, ilyenkor szakadt be a jég alattunk. Amikor valamilyen ok miatt nem tudtam csúszkálni vagy szánkózni, Gizi, barátnőmhöz mentem játszani az egy sorra. A kastély melletti sikátor mellett laktak a templom kerten kellett keresztül menni hozzájuk. Babáztunk, rajzoltunk és, amikor nagyobbak lettünk regényeket olvastunk fel hangosan azt, hallgatta mindenki. A friss újságban megjelent folytatásban a Monte Kristó grófja, című regény és azt olvastuk, majd minden délután. Felolvasásunknak több haszna is volt. Meg tanultunk szépen olvasni és a regény élménye is a mienk lett. Alig vártuk, hogy a következő rész megjelenjen és folytathassuk az olvasást. Este a sötétben, aztán egy trappban mentem haza. Futva sohasem féltem, csak amíg át jutottam a sikátorokon, vagy a templom kerten. Akadtak kellemes dolgok is a falu életében, ilyen esemény volt, amikor, mutatványosok jöttek előadást tartani, erre a hírre a falu apraja, nagyja felbolydult. Első alkalommal a kocsma adott helyt az első előadásnak. A mutatványos felöltöztette a kisfiát muszlin színes lány ruhába, felállt egy pódiumra és különböző színeket vetítettek rá. A gyerek közben táncolt libegett, szólt a zene hozzá egy ócska gramofonból. Majd elájultunk a gyönyörűségtől olyan szép volt. Ugyanez a társaság pár hónappal később levetítette a János vitézt feliratozva, ami már igazi élmény volt. Később a kastélykert egyik épületének termében tartott előadást egy bűvész. Minden hon-nan szebbnél szebb színes sálakat szedett elő. Zsebéből, markából, kalapból, kis dobozokból. Szerettem volna tudni, hogy csinálja, mert nekem is kellett volna olyan sál, legalább egy, de több még jobb lett volna. Sanyival voltunk megnézni és hazafelé beszélgetve megpróbáltuk kitalálni a trükköt, ami sajnos nem sikerült. Igaz, hogy nem télen jöttek a körhintások, de ide kívánkozik egy történet. A körhintát, a kastélykert sarkánál állította fel a mutatványos, a csendőr sikátor végében, úgy működött, hogy tíz fiú forgatta a hinták felett lévő kart. Mentek körbe, körbe és tíz menet után egyszer ők is felülhettek. Kicsit olyannak tűnt, mint amikor a gályarabok húzták az evezőt. Amint, észrevettem, hogy megjöttek a „ sergősök „ azonnal ott voltam. Beharcoltam magam a fiuk közzé hajtani, tíz menet után egyszer felülhettem én is, a többi menetért pedig tojással fizettem. Ilyenkor kevesebbet tojtak a tyúkok, szerencsére nem vette észre anyám. Ilyenkor a kerten át közlekedtem lopakodva. Volt még egy emlékezetes trükkös ügyem, amit a család minden találkozáskor emlegetett. Minden héten jött a „szedő „aki, a tyúkokat vásárolta fel. Betegek lettek otthon a tyúkok, nem akartuk, hogy elpusztuljanak el kellett, adni valahogy. Kitaláltam, hogy vízfestékkel befestem a taraját, úgy nem veszik észre, hogy nagyon sápadt. A trükk bevált, úgy intéztem ne legyen ott senki, ha probléma lenne, ne tudjanak beazonosítani. Lehet mire haza értem megdöglöttek szegények. A telek szerves részét képezték a disznótorok. Alig volt hét hogy ne lett volna valahol a ro konságban. Zsuzsa néném családjánál volt az egyik emlékezetes disznótorom. Akkor mutat-ta be Sanyi bátyám a fiatal menyasszonyát, akivel rövidesen összeházasodtak. Nekem ott kellett lennem, ezen a jeles napon. Terussal, a menyasszonnyal azt a feladatot kaptuk, hogy daráljuk a kolbászhúst. Ment minden szépen, amíg egyszer jobban bele nem nyomtam a húst az ujjammal a darálóba. A jobb kezem mutató ujján, azóta, rövidebb az ujjperc! Visítottam jó szokásom szerint, ecettel, sóval, mindennel próbálták elállítani a vérzést. A kísérletek közben még jobban fájt, le akartam ülni a suszterszékbe, helyette az ugyancsak kerek szennyvizes vödörbe ültem, amit felborítottam. Pillanatok alatt át rendeztem a disznótor helyszínét, és hangulatát. Minden próbálkozás ellenére, orvosnál kötöttem ki, aki bekötötte az ujjamat. Soká gyógyult meg, teljesen, sohasem, tulajdon képen csonkoltam az ujjamat. Most szép műkörmöt lehetne rá építeni, de már késő. Azon a télen Kata unokahúgom nem evett a kolbászból, mondván ő nem kannibál. Az Eszti húsát ő nem kéri. Több maradt a család többi tagjának. Későbbi évek találkozásain, mindig felemlegetjük, jókat nevetve rajta. Nálunk is volt olyan disznótor, amikor a „ fogó „ emberek átestek a disznón. A pálinka megtette hatását, és amíg pihentek kicsit a reggelinél addig eltűnt a disznó a szalma alól. Az apám, kubikos talicskáját kezdték el pörzsölni. Korán megtanultam feldolgozni a disznót, már ami egy asszony feladata lehetett. Belet pucolni, hurkát tölteni, sajtot préselni és főzni. Később ezeknek a tudományoknak nagy hasznát vettem. Következő részben mesélek, kedves nagynénémről, Zsuzsáról és családjáról.