Apám fogadott egy fuvarost, aki lovas kocsival kivitt a 18 km re lévő vasút állomásra, Sarkadkeresztúrra. Anyám sütött egy nagy tepsi almás lepényt kirántott két csirkét, amihez oda tett a malomkerék nagyságú kenyérből levágott 2-3 szeletet. Biztosítva volt az ellátásom akár egy hétre is. A mi családunk nem sokat utazott, bőröndünk nem volt. Amikor Apám nagy ritkán útra kelt Pestre a bátyjához nyakába akasztotta a bakót abba minden bele fért. Végül is a hatodik szomszédtól kaptunk egy bőröndöt abba, minden bele fért. Ruhaféle nem került a bőröndbe, mert ami volt azt mind magamra vettem úgy indultam el. Fekete klott bugyi fehér vászon csipkés aljú kombiné, abból kettő, felette az egy szál karton ruha. Indulás előtt egy nappal már nem bírtam magammal, alig aludtam valamit, reggel korán indultunk a szekérrel. Apám kísért ki az állomásra tehén szekérrel vitt ki, néhol ő gyalogosan biztatta a teheneket. Az útiköltségre kapott fillérre kiszámolt forintjaimat zsebkendőbe kötve dugtam a zsebembe és úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Kincs volt egy új élet kezdetének kincse. Apám felsegített a vonatra és a lelkemre kötötte nefelejcsek átszállni Békéscsabán a Szegedi vonatra. Ez az intelem teljesen felesleges volt, mert a pöfögő csak addig közlekedett. Egyébként sem akartam vissza menni a kiindulási ponthoz. Alig vártam, hogy meglássam a Nagy Ismeretlen Várost, ahová 14 évesen egy új élet reményében egyedül utaztam. Ezt megelőzően akkor utaztam vonattal, amikor a háború előtt 1942 ben Mariska néném elvitt magával Szatmárra. Azóta sok minden történt, de az utazás varázsa megmaradt bennem. Már az elején minden nagyon izgalmasnak ígérkezett! Lógtam az ablakban, és néztem, hogy szaladnak a fák, Szalutálnak a bakterok minden kis állomásnál a vonatunknak. Mostanra sem változott ez a szokásuk. Minden idegen segítőkész volt és én szívesen szóba elegyedtem az emberekkel, akik útba igazítottak és segítettek leemelni csomagjaimat a vonatról. Az átszállással nem volt semmi baj. Csabán a nagy gőzmozdony vezette szerelvény oldalára ki volt írva a célállomás, Szeged. Megnyugodtam, amikor átszálltam és elhelyezkedtem így már biztos volt, hogy oda visz a vonat ahová menni akarok. Délkörül érkeztem meg a szegedi Rókusi pályaudvarra. Azt reméltem ott lesz Rózsi az Ilus nővére és nem leszek tovább egyedül. Leszálltam a vonatról és a szememmel kerestem Rózsit, de nem találtam. Kimentem az állomás elé és megálltam a kajával teli bőröndömmel, várva hátha elő bukkan valahonnan az ismerős arc. A velem együtt érkezett utasok lassan szétszéledtek, én meg csak álltam, bízva a csodában, nem akartam elhinni, hogy senki sincs körülöttem, akit ismerek. Meg voltam szeppenve. Nem tudtam merre menjek a nagy ismeretlen soha nem látott városban. Még egy cím sem lapult a zsebemben, csak annyit tudtam, hogy valahol Újszegeden van a védőnő képző ahová menni akarok, ahol reméltem, megtalálom az egyetlen embert, akit ismerek. Az információ nem volt sok, mégis elég lett. Az a kalauz, aki a vonaton velünk utazott leadta a szolgálatot és haza indult, amikor én még mindig ott álltam az állomás előtt. Odajött hozzám és megkérdezte hová akarok menni? Amikor megmondtam, hogy az újszegedi védőnő képzőt keresem megnyugtatott nem lesz semmi baj. Szálljak fel az egyetlen villamosra, ami az állomás elől indul és a végállomáson száljak le, onnan már nem messze van a ház, amit keresek. Kicsit meg könnyebbültem. Felsegítette a csomagomat és elindult velem csilingelve a villamos, át a városon, keresztül az egyetlen Tisza hídon. A város inkább izgalmat okozott, mint félelmet. Soha nem láttam még ilyen nagyvárost és villamost sem. Szájtátva bámultam a sugárút melletti házakat. A Rókusi templomot, a Széchenyi tér hatalmas platánjait, hársfáit, amik éppen virágba borultak. Édes illatukkal betöltötték a levegőt, amivel otthonomra emlékeztettek. Amikor megláttam a Tiszán átívelő hatalmas hidat tudtam, hogy nemsokára megérkezek. A bámészkodás véget ért és a villamos nyújtotta biztonság is. Úgy éreztem, ha leszállok megint kiszolgáltatott leszek. Egyszerre ott álltam a végállomáson egy gyönyörű park kellős közepén és fogalmam sem volt merre induljak. Annyit már tudtam, hogy a város egyik végéből eljutottam a másik végébe, de nem éreztem közelebb magam a célomhoz. Az első járó- kelőtől megkérdeztem hol találom a védőnő képzőt, akitől azt a választ kaptam, hogy „kislányom itt van, melletted a kerítése menjél tovább és a másik oldalon meglátod a bejárati kaput”. Megtaláltam a kaput, ami mögött ott volt az ígéret földje, azt hiszem otthon is lehetett hallani, ahogy legördült a lelkemről egy hatalmas kő! A csöngetésre kapus engedett be a szépen rendben tartott parkba, ahol az utak mellett padok várták a pihenni vágyókat. Középen pedig egy kastély, ami számomra maga volt a csoda. Mint a mesében, amikor a vándor végre oda ér a csoda palotához. Végre mind ez egy karnyújtásnyira tőlem. Mondtam a portás bácsinak kit keresek és kértem hívassa le. „Na, nem megy az olyan könnyen kislányom”, mondta. A lányok éppen mozgalmi dalokat tanulnak biztos te is hallod, majd amikor befejezik, lejönnek a kertbe, akkor találkozhatsz vele,addig menj a kertbe ülj, le egy padra „. Egy lépéssel megint előbbre jutottam !Fáradt voltam az egész napos utazástól és a sok izgalomtól. Örültem, hogy végre leülhetek és nyugodtan megvárhatom Rózsit, aki majd csak előkerül. Megéheztem, reggel óta nem ettem. A vonaton nem nyitottam ki a nagy bőröndöt, ami ennivalóval volt tele nem akartam magyarázkodni miért vagyok annyira felpakolva. Végre leültem az egyik padra ahol a hatalmas hársfa kellemes hűvöset adott. Első dolgom az volt, hogy kinyitottam a bőröndöt, magam mellé tettem. Ezután megterítettem a benne lévő hímzett szalvétával és nekiláttam a rántott csirkének! A lányok közben befejezték az éneklést, elkezdtek szállingózni az épületből. Körbevettek, amikor megláttak a padon falatozni. Akkor már nem érdekelt az sem, ha kinevetnek. Nem értettem, mi olyan érdekes egy éhes lányon. Meg mondtam kit keresek az egyik lány elment megkeresni Rózsit. Közben megszüntetve éhségemet komótosan becsuktam a bőröndömet és sokkal jobb közérzettel várakoztam. Nemsokára megjött két szoba társával, akik körbecsicseregtek én pedig átadtam magam a biztonságnak. Kiderült, hogy azért nem várt a vonatnál, mert azt gondolta, hogy én is másnap jövök a húgával. Az, hogy mit mond engem már egyáltalán nem érdekelt az volt a fontos, hogy végre megtaláltam és nem voltam egyedül, a világ másik végén.