Az iskola volt a következő igazi csoda, az életemben! A felvételin ugyan jártam már itt, de felfedezni most kezdtem. A Marx tér sarkán áll még ma is az épület, amely az évtizedek során több iskola típusnak adott helyet. A környéken volt a csillag börtön a városi kórház a kórbonctan, a rókusi, templom, aminek a kertjében bújtak el az alkalmi szerelmes párok a bokrok alá. Sokszor fixíroztuk őket az arra néző labor ablakokból. Osztálytermünk ablakai a térre nézetek az egész tér egy óriási piac volt amilyet még sohasem láttam. Nagyobb volt, mint a Szatmáron látott, pedig azt is megcsodáltam Mariska nénémmel! Akkor még nem volt fedett része a környező falvakból bejövő árusok a kikövezett téren kosarakból vagy leterített pokrócokról árultak. Ezen az első napon még csupán felvillantotta azokat az arcait, amik később sok huncutságra sarkalltak bennünket. Alig múlt el hét, hogy ne kacsintott volna ránk vidáman ,cinkosan és mi ezt a mögöttes énjét ki is használtuk. Végre megismerkedtem az osztálytársaimmal! Csupa lányok voltunk az osztályban 25-28 an attól függően, hogy éppen jött hozzánk valaki vagy elment másik iskolába. Velünk párhuzamos osztályba fiúk jártak ők többen voltak, mint mi. Valójában két normális létszámú koedukált osztály lehetett volna belőlünk, de ez akkor még nem volt lehetséges. Szünetekben így is keveredtünk és negyedik, végére jó barátságok alakultak ki köztünk. Életre szóló szerelem csak Bozóki Gizi és Bartók Miska közt szövődött. Ők mind ketten egyetemet végeztek és ott is maradtak ahol komoly beosztásokat töltöttek be. Miska, ma is éppen olyan szertelen, mint gyerekként volt. A fiukat mindig kis nyálasoknak tartottuk és más iskolák felé kacsintgattunk. Már az első napon megismerkedtem osztályfőnökünkkel Csorja Etelkával, aki 40 -45 éves öreglány volt. Minden szabad energiáját ránk fordította sok, sok szeretettel igyekezett pótolni anyáinkat. Nem volt családja barátnőjével élt bármivel lehetett hozzáfordulni, mindig segített. Történelmet tanított, szigorú volt velünk, de aranyból volt a szíve. Attól függetlenül, hogy később kezdtem a tanulást mint a többiek rövid időn belül az első padban kötöttem ki. Na nem azért, mert olyan jól tanultam, mint Geszten, hanem azért, mert a hátsó padban ahol először helyet kaptam túl sokat beszéltem. Hamar kinyílt a szemem és azzal együtt a szám is. Sokszor próbáltuk a tanulást pótolni az iskola melletti Templomban rövid imádsággal, nem sok sikerrel. Tölcsérrel öntötték fejünkbe az ateizmust, azt hiszem ezért nem hallgatott meg bennünket a jó Isten. Nem hittünk benne eléggé. Osztályunkban már az elején csoportba rendeződtünk, a szegediek, a bejárók az albérlők ők voltak a jómódúak. Utána következtünk mi csóró kollégisták, akikkel minden nap történt valami izgalmas. Kollégisták voltunk Bacsa Ica Bagdi Eszti Böszörményi Nóra Demó Julcsi Janiga Kati Virág Emese ez volt a stabil kör. Aztán úgy emlékszem egy időben Gémes Hajni is lakott velünk, de később bejáró lett aztán Egervári Magdi, aki beteg lett és kimaradt később végezte el az iskolát. Kapcsolatunk jó volt mindenkivel, különösen a szegediekkel, akik irigykedtek ránk, kollégistákra, mert nálunk mindig történt valami, a semmiből is tudtunk, jó bulit csinálni. Az iskolába és az osztályba hamar beilleszkedtem. A riogatások hatására az első napok egyikén én is elmentem az igazgatóhoz, hogy át akarok iratkozni a tanítóképzőbe. Előttem már sok lány megtette ezt a lépést nekik sikerült. Amikor aztán túl sokan elmentek az igazgató kezdett belőle presztízst csinálni, hogy maradjunk. Azt mondta, hogy ha egy hónap múlva is menni akarok, ő intézi el az átjelentkezésemet. Addig maradjak és meglátom, milyen érdekes dolgokat tanulunk. Nem lesz olyan nehéz, mint ahogy mondják a gyerekek. Maradtam és soha sem mentem hozzá többet ezzel a kéréssel, amit nem bántam meg. Az első hónapok egyik magyar óráján Petőfiről tanultunk. Tanárunk megkérdezte ki szavalná el a Szeptember végén című Petőfi verset. Jelentkeztem tele, önbizalommal, hiszen otthon én voltam az első szereplő, a jó szavaló az iskolában. Kiálltam az első pad mellé háttal az osztálynak. Végig mondtam a verset. Mire a végére értem az egész osztály hangos hahotában tört ki. A tájszólásom ízessége nem okozott osztatlan sikert. Soha többet nem álltam ki szerepelni önszántamból. Nagyon szégyelltem magam! Akkor döbbentem rá, hogy a tanító képzőben sem jártam volna jobban. Hiába hívtak később a sikeres színjátszó körbe nem mentem, de az előadásaikon mindig ott voltam.
