Az IGAZI élet a kollégiumban zajlott, ahol 40-50 en laktunk zömében elsősök. Talán tíz lány lehetett, akik nagyok voltak, 1949 ben végeztek és a következő évben már nem jöttek tanulni. Tanítottak, valamelyik falusi iskolában ahol ők lettek az értelmiség a falu meghatározó személyiségei. Egyébként is kaotikus volt az iskolában a korok elosztása a háború miatt. Egy osztályban tanultunk az 1932 , 33, 34 ,35 , ben születettek. Nem jelentett ez semmi gondot. A kollégium életébe is hamar beilleszkedtem. A magam kis szövegelős módján remekül éreztem magam a megváltozott körülmények között. A háló termek nagyok voltak ugyan, de a sodronyos vaságy eleinte szalmazsákkal később matraccal minőségi változást jelentettek. Az ágyneműt mindenki otthonról hozta, nem volt egységes a kép. A kis dunna és a párna mindenhova elkísért bárhová vándoroltam a négy év alatt. A kollégium nagy belső udvarán szívesen hancúrozunk, amikor jó idő volt. A telet nagyrészt a tanuló teremben, töltöttük tanulással, ami a földszinten volt. Az asztaloknál mindenkinek megvolt a helye ott tartottuk a könyveket, füzeteket a fiókban. Délutánon-ként 4-5 óráig kimenő volt persze csak akkor, ha nem voltunk valami miatt büntetésben, Utána vacsoráig kötelező szilencium, vagyis csendes tanulás! Ez alól nem volt kivétel esetleg úgy, hogy aki nem tudta meg tanulnia másnapi leckét engedéllyel fent maradhatott tanulni vacsora után. Szombaton és vasárnap egész délután kimenő volt. Ezeken a napokon ízlelgettük a szabadságot és kezdtük felderíteni a várost. A kollégium messze volt a városközponttól az iskolától még messzebb. Minden nap gyalog tettük meg kétszer a nagy körúton a kb 30 -40 perces utat. Eleinte morogtunk érte, de mire eljött a tavasz igyekeztünk kihasználni az előnyeit. Néha bekanyarodtunk a belvárosba és jókat rendetlenkedtünk a korzón, végig a sok fával övezett Széchenyi téren, a Kárász utcán. Amikor tudtunk egy kevés időt spórolni leültünk a székekre zenét hallgatni. Iskolába menet a körút közepe táján volt a gépipari fiú kollégium utcára néző rácsos ablakával. A fiúk kitapasztalták mikor érünk oda hozzájuk, iskolába menet. Mire oda értünk, mint a csimpánzok az őserdei fákon lógtak a rácsos ablakban, ahol egy talpalatnyi hely sem maradt szabadon. Minden létező dologgal megdobáltak bennünket almacsutka papírgalacsin, ami később át változott szerelmes levéllé. Akkoriban ez volt az udvarlás módja. A fiúk természetesen kis hülyék voltak, mi pedig az ő szemükben valószínűleg kis idétlen csitrik. Fel sem merült bennünk, hogy át menjünk a másik oldalra, igaz, hogy ott a kis katonáktól kaptuk volna ugyan azt. A kollégium lakói közt beszédtéma volt ki mit fog dolgozni, ha egyszer eljut az érettségiig. A tanítóképzős nagylányok már tudták mit csinálnak majd. A gépész lányok is sejtették, hogy gépeket fognak tervezni, vagy üzemeltetni az éppen születő vas és acél országában. Na, de mit csinálunk majd, mi vegyészek, hol lesz, annyi labor ahol minket foglalkoztatnak és ott mi lesz a dolgunk? Gyárban, de ott mit ? Tele voltunk kérdésekkel már az elején. Hol volt még a vége 1949 végén, amikor egyik bennünket ért hatás követte a másikat. Nem tudnám megközelítően sem hűen visszaadni, vagy legalább megpróbálni az engem ért hatásokat, élményeimet, ha nem írnék arról, hogyan érintettek engem a társadalmi korszak hatásai. Csupán négy évvel voltunk túl a háborún, és ami engem illet ennek csak a jó oldalát láttam. Ezekben az években sokat nélkülöztünk, mindig éhesek voltunk, ennek ellenére állandóan és mindenen nevettünk. Azt már akkor is felfogtam, hogy a megváltozott viszonyok nélkül nem lehetnék ott a sok lánnyal Szegeden. Nem tanulhatnék, nem érezhetném szabadnak magam, mert az voltam, mint a madár, amelyik kirepül a fészekből és elkezdi bontogatni szárnyait. A Rákosi rendszer mindent megtett, hogy erősítse bennünk ezt az érzést. A Szovjet Unió iránti elkötelezettséget, a példát keletről hozták azok a katonák, akik feldúlták otthonainkat. Mi ezt, nem emlegettük, elmúlt, természetes volt a mostani élet, legalábbis én csak a jó oldalát láttam pedig elég sok mindent át éltem. Volt a rendszernek jó oldala is a sok kis nincstelen gyerek számára. A néhány km re lévő Jugoszláv határon akkor kezdték kiépíteni az akna zárat és erősen védték katonákkal. Én nem éreztem úgy, hogy nem lennék biztonságban. Annak a gyereknek, aki túlélte a háborút az akkori körülmények paradicsomiak voltak. Az sem volt különleges dolog hogy a határ irányába nem mehettünk minek mentünk volna ? A Boszorkány sziget felé is csak negyedikes korunkban mentünk, akkor sem a határ zárra voltunk kíváncsiak csak a vizslató szemek elől akartunk eltűnni. Ezen az őszön már erősen beindult a TSZ szervezése. A parasztok meggyőzéséhez minden eszközt bevetettek. Nem tudom ki gondolta, hogy erre a feladatra a 15- 16 éves gyerekek a legalkalmasabbak. A fő ok az lehetett, hogy felnőtt ember nem volt annyi, hogy minden agitátor mellé jusson belőlük. Így aztán minket is felkészítettek a látogatásra és az agitációra. Szombat –vasárnap, amikor úgysem volt jobb dolgunk beosztottak bennünket a városhoz tartozó, külterületen lakó parasztok agitálására. Névsort kaptunk hova kell mennünk. Ma is talány számomra, hogyan találtuk meg egyáltalán az utcákat, miközben a várost egyáltalán nem ismertük. A házak nagy részénél a kaput meg zörgetve ránk uszították a kutyát vagy legalább is nem nyitottak ajtót, sejtve hogy mit akarunk. Az is előfordult, hogy a kapu előtt állva megláttak két gyereket behívtak bennünket. A csavaros eszű paraszt ember azt mondta, hogy győzzük meg, akkor belép. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtünk vihogni és elmondtuk, hogy a mi apánk sem lépett be az ország másik felében. Nekünk viszont muszáj ezt csinálni akkor is, ha értelmetlen. Amikor idáig eljutottunk az agitációval, nyert ügyünk volt. Előkerült a kolbász szalonna kenyér megvacsoráztunk és jól elbeszélgettek velünk a háziak. Mire elfogyott előlünk az ennivaló már mindent tudtak rólunk, honnan jöttünk, hol tanulunk, melyik kollégiumban lakunk és még egyebet is, amire kíváncsiak voltak. Mi, viszont semmit nem tudtunk meg róluk csak azt, hogy kedves emberek azt nem, hogy a mi komoly meggyőző érveinkre belépnek a TSZ be vagy sem. Csak feltételezem, hogy legközelebb, amikor nem gyerekek mentek agitálni nem voltak olyan szívélyesek, mint velünk. Az esti szürkületben érkeztünk haza és csak egymásnak adtuk át tapasztalatainkat. Amikor nevelőink meghallgattak bennünket, fogalmam sincs mire használhatták ezeket a semmit mondó információkat. Nekünk fogalmunk sem volt az egész lényegéről és a politikai hátteréről. Még csak akkor kezdtek betereli bennünket a nagy közös akolba ezek voltak, első benyomásaink.