Mint már írtam az apácákkal egy épületben laktunk és csak egy jelképes fal választott el bennünket az udvaron. Ellenségeinknek tartottuk őket, azt, hogy miért egyértelműen senki nem mondta meg nekünk. Valószínűleg azért mert „a klerikális reakció „ kiszolgálói voltak. Nem tudtuk ez mit jelent, láttuk sétálni őket szépek voltak és fiatalok. Különösen tetszett nekem egy velünk egyidős novícia, aki a vastag hosszú copfját koszorúban hordta. Szürke ruhában járt fehér gallérral, nagyon szép lány volt, gyors mozgású. Sürgött forgott a konyhát a főépülettel összekötő folyosón délutánonként pedig sétált a többiekkel. A séta úgy zajlott, hogy karba tett kézzel egymásnak szembe állva kettesével sétáltak. Az egyik pár mindig hátra felé ment a másik szembe velük, előre. Nekem nagyon tetszett. .Az udvar hátsó részén lévő ebédlőnket csak egy fal választotta el az apácáktól. Nekünk egy új ajtót nyitottak, a mi térfelünkön. Ebédet mindenki akkor kapott egy határon belül, amikor haza ért az iskolából. Az igazi közösség formáló együttlét a vacsora és a hétvégi étkezések voltak. Ilyenkor együtt indultunk a tanuló termekből, mozgalmi dalokat énekelve miközben körbe jártuk az udvart néha többször is. Jó hangosan énekeltünk zengett az udvar és az épület is. Rá játszottunk arra, hogy bosszantsuk az apácákat. Lakrészük néhány ablaka az udvarra nézett. Legtöbbször azt énekeltük, hogy :„ csak feljebb , feljebb szállj magasra gépmadár a légcsavar zúgása mondja, hogy meg védjük szabad hazánk„ Hosszú strófái voltak többre már nem emlékszem. Fiatalok voltunk lelkesek és elhittük ,hogy mindenki jót akar nekünk, ami alapvetően igaz is volt. Soha annyi szegény gyerek nem tanulhatott, mint azokban az években. Mi 10 en a vegyész és gépész lányok, valamennyien 100- 150 km körzetből faluról kerültünk a kollégiumba. Ahogy a kommunista párt került hatalomra és az orosz csapatok bent maradtak az országban egyre erősebb lett a diktatúra. Előbb- utóbb megtanultuk, hogy ez valójában proletárdiktatúra a többség uralma a gazdag kisebbség felett, akik levegőt sem érdemelnek, szegények! Rákosi elvtárs nem viccelt! Megtanultunk, ütemesen tapsolni és azonnal felállni, ahogy elhangzott a neve. Éltettük és fogalmunk sem volt, hogy ez személyi kultusz, egy szűk csoport mindenkit elsöprő diktatúrája. Minket ez nem zavart, nem gondoltunk rá, hogy ez az egész milyen véresen komoly dolog. Tudomásul vettük, hogy ezt kell tennünk, ha tanulni, boldogulni akarunk. Márpedig mi boldogulni akartunk és nem érdekelt bennünket, hogy közben Rákosit kell éltetnünk Fogalmunk sem volt, hogy mi történik a világban. Sem rádió sem tv nem volt elérhető közelségben. A vezetéken bekötött Néprádió azt közvetíttette, ami az akkori vezetőknek megfelelt. A kialakuló, erősödő rendszer rányomta bélyegét ezekre az évekre, de valójában a mi életünkre nem volt olyan hatása, hogy rosszul éreztük volna magunkat a bőrünkben. Legalábbis én nem éreztem. A politika ugyan állandóan jelen volt az életünkben, de mi azt akkor természetesnek éreztük nem foglalkoztunk vele. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy túl közel volt a háború élménye és ahhoz képest a mi életünk körülményeink csodálatosak voltak. Nem kellett félnünk, nem lőttek, és ha nem is bőségesen, de naponta háromszor enni kaptunk. A tányérokon semmi nem maradt a száraz kenyér sem került a kukába. A valláshoz való viszonyunk gyakran elő jött, talán éppen az apácák közelsége miatt. Mi kollégisták nem járhattunk hittanra örömmel vettük, hogy egyel kevesebb kötelezettségünk maradt. Azok a lányok, akik vallásos katolikus családból jöttek másképp fogták fel. A mi családunk nem járt templomba, nem volt mit felvenni, kiöltözni. Legtöbbször, ha munka akadt vasár-nap bizony oda menni kellett, a szép ruha nélkül. Az egyházi adót befizették szüleim, valamilyen szinten hittek Istenben, de ezt a legbelsőbb magán ügyüknek tekintették. Ezt láttam ezt tanultam meg én is. Egyszer kaptam egy nyaklevest Anyámtól, mert arra a kérdésre, hogy mit prédikált a pap nemes egyszerűséggel azt feleltem, hogy valami zöldséget, de nem tudom mit, mert nem figyeltem oda. Ezeket a háttérindíttatásokat kaptam, amivel nem volt nehéz a fejembe tölteni az ateizmust. Akkoriban a felnőttek sem tudták mi fán terem, később aztán az életem része lett úgy, hogy közben meg maradt bennem a sok „miért és hogyan „ amikre senki sem kap választ csak egy halvány derengést legbelül. Esténként, amikor ide- oda járkáltunk a kollégium vastag falai, vagy az udvar fái alatt, minden neszről, árnyékról az ellenség jutott eszünkbe. Az ellenséget, akkor, ott az apácák testesítettek meg. Az este és az éjszaka amúgy is titokzatos hát még akkor ha, a ügyeletes szobában két tizen éves lány van össze zárva éjszakára. Eltelt néhány hónap szegedi életemben, amikor egyik este rám került a sor. Ügyeletes lettem a kapus szobában éjjel,11 ig kellett ébren lenni utána aludhattunk ott reggelig. Ketten voltunk, mikor elcsendesedett a ház az utcán sem volt mozgolódás elkezdtünk minden félét látni és hallani, egyszóval félni. Ezt az izgalmas érzést azzal fokoztuk, hogy figyeltük az utcai villanylámpák egyetlen izzóval vetített árnyait. Hallgattuk a széltől mozgó drótok nyikorgását a körülöttünk lévő házak tetején és a kapualjakban. Ahhoz már nem sok fantázia kellett, hogy az árnyakban embereket lássunk, nem egyszerű járó kelőket, hanem a mellettünk lakó apácák fenyegető árnyait. Ott álltunk egész éjjel az ablakban, minden irányból megvizsgáltuk a fényeket, árnyakat és arra a következtetésre jutottunk, hogy az csakis az ellenség lehet, vagyis az apácák. Azt akarják kifigyelni, hogy mit csinál egy csapat kollégista gyereklány. Egész éjjel egy szálat sem aludtunk, mert fő az éberség! Másnap az egyik nevelő tanárnőnket sikerült jól felpiszkálni a látottakkal. Kitaláltuk, hogy feltétlen szét kell nézni a padláson, mert ha ott át tudnak jönni hozzánk „ rengeteg mindent „ kitudnak figyelni. Meglátják hogyan élünk, mit tanulunk, hogyan szabjuk a betűket, amit aztán a falra szegezünk dekorációnak azzal díszítve a szobákat. Egyebet úgysem láthattak volna. Az eszünkbe sem jutott, hogy az égvilágon senkit nem érdekel. Tanárnőnk fogékony volt hülyeségünkre. Megszerezte a padlás kulcsát és négy - öten felmentünk vele széjjelnézni. Nagyon izgalmas volt. Vittük az aranyat érő zseblámpát és annak a kísérteties fényénél lopakodtunk előre a vélt átjáró felé. A nagy gerendák és szarufák közt araszolva, hajunkkal, ruhánkkal letöröltük az évtizedek alatt lerakódott ujjnyi vastag port és a megvastagodott pókhálókat, aminek nekimentünk. Végre odaérünk a választófalhoz, ahol vasajtó zárta el az utat előlünk. A hatalmas ajtót, hatalmas vaspánttal zárta el valaki évtizedekkel korábban alig tudtuk megmozdítani. Végül sikerült és így nem az apácák, hanem mi kezdtünk el leselkedni. Az életükhöz tartozó jövés - menésen kívül nem láttunk semmit. Azt is úgy, hogy át lopakodtunk az ő térfelükre és a tetőablakból beláttunk egy átjáróba. Nem láttunk semmi gyanúsat. Visszalopakodtunk, nehogy észrevegyenek bennünket a vasajtóra biztos, ami biztos tettünk egy nagy lakatot. Hős tettünk után olyan piszkosan kerültünk elő, hogy anyánk sem ismert volna ránk. Megfürödtünk,jutalom képen, soron kívül, és a történetet erősen kiszínezve egy hétig izgalomba tartottuk a kollégium lakóit. Tanárnőnk megdicsért bennünket éberségünkért és saját nagyságunk teljes tudatában szépen, lassan megnyugodtunk.