Katival elhatároztuk, hogy bejárjuk azokat a helyeket ahová az elmúlt négy év alatt, szerettünk volna eljutni, de valami miatt nem sikerült. Sokat változott az élet a négy év alatt, Lazábbak lettek a dolgok körülöttünk, vagy csak mi éreztük úgy. Fantáziánkat mindig izgatta a boszorkány sziget, először oda indultunk. Korábban nem lehetett arra menni, mert túl közel volt a Jugó határ. A Tisza parton sétálva, most eljutottunk a szigetig, de be nem mehettünk, a határ közelsége miatt sem, és persze ladikunk sem volt. Minden esetre legalább láttuk hol van. Következő utunk a fogadalmi templom tornyába vezetett. A harangozót megkértük engedjen fel bennünket a toronyba . Rá állt a dologra , várnunk kellett valamennyit ,mert akkor mehettünk vele amikor ment harangozni . A torony legtetején lévő kosárba is felmentünk ahol éreztük a torony kilengését . Különösen akkor volt félelmetes, amikor szólt a harang. A kosárból 30 kilométeres körzetben mindent, be lehet látni. A Tisza kanyarulatait, kedvenc helyünket, ahol a Marossal találkozik, a nagy árteret, a közeli falvakat és az akkor még jelentős tanyavilágot. Érdekes volt felülről látni az ismerős és addig még nem látott helyeket. A sugárutakat,a körutakat, és a város jelesebb épületeit. Rendesen elfáradtunk a lépcsőn felmenve és persze le is kellett jönni! A harangozó örült, hogy érdeklődő akadt és szívesen mesélt arról, amit láttunk. Másnap elmentünk a Maros torok hoz, most fiúk nélkül. Sétáltunk csak mi ketten csatangoltunk, tudva, hogy oda sem megyünk többet, búcsúzkodtunk. Mindent szerettünk volna bepótolni, ami persze lehetetlen volt. Bejártuk új Szegedet, megnéztük az akkor létre hozott növényházat. A két üvegházat, akkor kezdték berendezni különleges virágokkal, ami a mostani látványosság elődje volt. Beültünk a Virág cukrászdába, ahová addig csak egy tölcsér fagyiért léptünk be, leülni soha sem volt pénzünk. Szívtuk magunkba Szeged varázsát, miközben búcsúzkodtunk tőle. Az a biztos tudat járt át bennünket, hogy máshol fogunk élni, dolgozni és ünnep marad számunkra, amikor eljövünk. Ritkán láthatjuk majd a kedves utcákat, tereket, amik olyan sok örömmel töltöttek el bennünket, négy éven át. Irigyeltük a szegedieket, akik itt maradtak dolgozni, vagy tanulni az egyetemen. Közeledett az év vége és egyre többször beszéltünk a ballagásról. Szerettük volna megrendezni, ám nagy szomorúságunkra az iskola vezetése nem engedte. Az iskola épületén belül járhattunk körbe , az utcán nem . 1953 volt amikor kispolgári csökevény, elítélendő viselkedési minta, felesleges érzelgősség volt. Nem fért össze a szocialista eszmékkel . A fiatal, az fiatal minden társadalmi körülmény között. Ami tilos azt muszáj, csak azért is megcsinálni. Lázadoztunk , kerestük a lehetőséget és a tanárok szimpátiáját elhatározásunk megvalósításához . Tibi bácsi rettegett matek tanárunk vállalta, hogy elbúcsúztatja a végzős negyedikeseket. A közelben volt egy kútúr ház, amit elkértünk az összejövetelhez . Mégis sikerült átsétálnunk , virággal a kezünkben és énekelve . A két osztály a fiuk és mi kórusban bőgtünk. Olyan meghatottak voltunk, mint a négy év alatt összesen sem! Ballagásomra csak Flóri jött el, egy szép gyöngyvirág csokorral, ma is meg van a dobozban. Apu , Anyu készültek eljönni, hogy legalább egyszer lássák hol tanultam négy évig. Mikor rákerült a sor mégsem sikerült, a faluban kitört a száj és körömfájás járvány az állatok közt. Karanténba zárták az egész falut. Katonák és rendőrök vigyáztak rá, hogy senki ne tudjon kijönni, aki pedig bement garantáltan nem jöhetett ki egy hónapig. Mindenkinek ott volt valamilyen rokona csak nekem nem, nagyon rossz volt. Sírtam, mint a záporeső egész nap a Flóri ballagására sem tudtam elmenni. Biztos vagyok benne, hogy a szüleim éppen olyan szomorúan élték meg ezt a napot, mint én. Büszkék voltak rá hogy a lányuk érettségizik és nem lehettek részesei a nagy eseménynek. Anyuval sokat javult a kapcsolatom, leveleztünk tőle tudtam meg a híreket, amire kíváncsi voltam. A ballagás napján még fényképet csináltunk, megörökítve együvé tartozást. Hétfőn kezdődött az érettségi, számomra határtalan izgalommal. Jól tudtam közepesből bár mi lehet, jobb is rosszabb is. Az írásbeli vizsgák elég jól sikerültek , még a matek is , Négy éven át okozott lelki válságot akkor is ha csak meg álltam a tábla előtt . Ma is elő fordul , hogy rém álmomban állok hülyén a tábla előtt és nem tudok törtet , törttel osztani . Soha-sem találtam benne azt a logikát ami kétség kívül benne van . Ahhoz nem volt türelmem ,hogy elmélyedjek benne . Megkaptam a közepest aminek nagyon örültem ! A szóbeli vizsgákon tudtunk kicsit korrigálni, de ma már csak az izgalomra emlékszek és arra , hogy történelemből Sztálin életrajzát kellett elmondanom ami ,jól sikerült nem volt túl bonyolult . Az érettségim jobban sikerült, mint ahogy négy éven át tanultam . Csak politikai gazdaságtanból lettem kettes . E nélkül „jó „ lett volna az átlagom a sors fintora , hogy aktív életem felét politikai munkával nyomorítottam . Az iskolai labort év vége előtt elkezdték felújítani. Kiszorultunk a suliból az egyetemi laborban kaptunk helyet két napra nem örültünk az idegen környezetnek ,de nem sokat tehettünk .A körülmények ellenére mindenkinek jól sikerült a feladatot megoldani . Amikor meg kaptuk a technikusi oklevelet az bizony nagy pillanat volt . Rangja volt a szegedi vegyészeknek és meg is maradt. Kemény képzést kaptunk, aminek akkor nem nagyon örültünk, később viszont hasznát vettük. Flórival tervezgettük, közös éveket, nem sejtve mennyi rossz lesz a sok jó között. A lehetséges munkahelyek listáját ki írták az iskolákban, lehetett pályázni a helyekre. Flóri Pestre akart menni én nem. Szerettem volna közelebb kerülni Geszthez, a szüleimhez. Szolnokon akkor épült fel és már egy éve üzemelt a Tiszamenti Vegyiművek pirit alapú kénsav gyára , ahová kerestek egy vegyész technikust . Flóri is talált itt egy gépész technikusi kiírást. Eldöntöttük, hogy együtt jövünk Szolnokra. Julcsi , Emese ,Nóra Bacsa Ica Pestre mentek. Szerettünk volna Katival egy helyre kerülni, de végül is ő Egercsehibe ment egy bánya laborba én pedig Szolnokra. Rossz volt, hogy szétszóródtunk, kezdtük felfogni, mit jelent majd magunkról gondoskodni, vége az iskolának. Nem lesznek ott velem a barátaim, nem lesz csupa móka, kacagás az életem. Búcsúzkodás után mindenki haza indult és otthon készültünk a munkahelyünk elfoglalására. El sem tudtam képzelni, hogy otthon mi van, a faluban óriási volt a felfordulás. A száj és körömfájás járvány tombolt a szarvas marhák közt. Busszal csak Mezőgyánig lehetett menni, onnan 5-6 km ert gyalog. A falu szélén fertőtlenítő árok volt valamilyen klóros vízzel, amin keresztül kellett menni cipővel. Vigyáztak nehogy behurcoljuk azt a fertőzést, ami már bent volt. Abba a házba ahol tehenet tartottak nem lehetett be menni. Nálunk nem voltak tehenek, ezt legalább meg úsztam, ha nem is szabadon, de járkálhattam. Addig nem tapasztalt, igazi karanténban voltak az emberek. Mire haza értem akkorra lefutó-ban volt a járvány. Utolsó szabad nyaramra így is rá telepedett. Szabó Gizi barátnőmet összehozta a bezártság egy rendőrrel, akihez feleségül ment mire én haza értem, gyorsan ment. Flóri el sem tudta képzelni mi van nálunk a levelek is nehezen értek célba. Szerettem volna elmenni Tótiba Jucihoz, ami szóba sem jöhetett. Unalmasan mégis izgalomban telt el az egy hónap. Szinte az utolsó hétig bizonytalan volt hogy elhagyhatom e a falut. Nekem július elsején jelentkeznem kellett a munkahelyemen és nem kezdhettem úgy a bemutatkozást, hogy el sem megyek. Mentem a községházára engedélyt kérni a falu elhagyására. Minden nappal idegesebb lettem. Pár nappal az índúlásom előtt megkaptam az engedélyt. Azzal a feltétellel hagyhattam el a falut, hogy nem megyek vissza, míg a karantén tart és semmit nem vihetek magammal. Elindultam egy szál ruhában, fillér nélkül, csak annyi pénzem volt, ami a vonatra elég lett. Úgy gondoltuk szobát kapok a munkásszálláson, enni az üzemi konyhán. Ki tudta, hogy mindez, pénzbe kerül, vagy sem. Dolgozni megyek, majd kapok fizetést. Azt biztosan tudtam, hogy ott kell lennem és jelentkeznem a személyzeti osztályon. Még mindig azt hittem, hogy rózsaszín leányszoba vár rám. Könnyen megtalálok mindent, mert Flóri ott lesz a vonatnál és nem lesz semmi gond. A vonatom délután érkezett a Szolnoki állomásra, ahol nem várt senki. Leszálltam a vonatról és azt sem tudtam hol vagyok. Tekintgettem vajon merre kell menni a gyárhoz. Összeszorult a gyomrom hogy az első napomon egyedül mi lesz velem. A háború után összetákolt, vasút állomás fekete volt az elszenvedett bombázásoktól. Egyáltalán nem volt már az első látvány sem bizalomgerjesztő. Csomagom nem volt besétáltam a városközpontba. Megkérdeztem valakit, merre kell men-nem a buszhoz, amit aztán meg találtam és az öreg kávédaráló elindult velem. Már minden valamire való épületet elhagytunk, amikor a cukorgyári házakat meg látva megdobbant a szívem. Talán ez lesz, az a hely ahol lakni fogok, nem az lett. Haladtunk tovább a Tisza gát mellett, szántó földek közt araszolva félóráig, amikor végre megláttam a semmi közepén négy két emeletes épületet, ami a lakótelepet jelentette. A busz megállt és ezzel elszállt belőlem minden lelkesedés. Megkerestem a gondnokot, aki felpakolt egy párnával, lepedővel, és csuda szép, mutatós szürke lópokróccal. Volt már mivel takaróznom. Megmutatta a szobát, amit otthonomnak jelölt ki. Elképzeléseimet, csupán annyiban igazolta, hogy szoba volt. Összes bútora a gondnokunk után elnevezett „ Ceglédi rekamié „ vagyis egy összetákolt fa dikó. Ilyenen aludtak falun az istállóban a legények. Volt még két szék és egy asztal, szekrény. Valaki már lakott a szobában, aminek a falai kétes tisztaságúak voltak az agyon csapott poloskáktól, mint később megtudtam. Nem érdekelt semmi csak az, hogy végre fedél van a fejem felett és legalább az első napokban nem leszek egyedül. Munka után haza jött a társam valamilyen Ica, aki az irodaházban dolgozott. Bevezetett a lakótelep és a gyár rejtelmeibe amúgy érintőlegesen. Egy szál ruhámat látva nem sok jót nézett ki belőlem. Később egy hónapon át kellett magyarázkodnom, miért vagyok mindig a kis tarka virágos kör fodros ruhámban. Hozott Ica valamilyen ennivalót, amivel meg kínált. Egész nap nem ettem fáradt voltam, egyetlen dolog volt jó, hogy megtudtam fürödni, ami nagyon jól esett. Elkészítettem az ágyat a fehérre meszelt, rózsaszín leányszobában és nem kellett ringatni elalvás előtt. Reggel megérkezett Flóri a barátjával, ő is oda jött dolgozni. Magyarázkodott, miért nem várt, ott volt és én mindent elhittem neki. Ahogy elhelyezkedtek együtt mentünk a gyárba jelentkezni. Elkezdődött a nagybetűs élet számunkra. A gondtalan diákéveknek szinte egyik napról a másikra lett vége. Egyelőre nem a vidámságról szóltak a mindennapjaink. Hogy milyen lett az már a következő történet.