Ahogy Lacika nőtt, mi is szerettünk volna még egy gyereket, lehetőleg kislányt. Megrendelni nem lehetett akkor sem , így maradtunk annál, hogy még egy gyereket. A kolléganők között többen is babát vártak Olga , Zsuzsa , Jutka , Kati és én is terhes lettem én is. Fontossá vált, hogy megoldjuk a lakás problémánkat. Cseréltünk egy lakótelepen lakó családdal és így két év városi élet után ismét a lakótelepen kötöttünk ki. Lacikát felvették az óvodába én pedig a nagy pocakommal karácsonyig bejártam dolgozni . A nők helyzete nem volt sokkal jobb még ekkor sem. A szülési szabadság annyiban változott, hogy ha a nő bírt dolgozni utolsó percig, dolgozhatott. Ezzel megnőtt az, az idő, amit a szülés után igénybe vehetett. Ezt próbáltam én is kihasználni . Kemény tél volt ebben az évben és már januárban nem tudtam a nagy hó miatt bejárni dolgozni. Otthon maradtam és előkészítettem a kelengyét. Beszegtem a pelenkákat , kis kabátkákat kötöttem. A két szobás lakás, amiben laktunk sokkal jobb volt mint a városi átalakított lakás. A lakótelep, remek közösség volt, közel egykorú családokkal, telefonnal. Nem kellett a ritkán közlekedő buszra várni, ami nem volt elhanyagolható. Jókat buliztunk , az akkorra már „belakott „ kultúrházban. Itt tartottuk a névnapokat, vagy „csak úgy „ összejöttünk. Az orvos szerint már túlhordtam a babát így minden nap vártam, hogy elkezdődjön a szülés. Este Piroska napot ünnepeltünk, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Mondtam a társaságnak, hogy na, akkor én most eszek - iszok, mert holnap úgyis megyek szülni és egy ideig koplalok. Másnap meg lett a baba, mindkettőnk örömére kislány, aki a Brigitta nevet kapta. Most már volt a szülés után több mint két hónap szülési szabadságom. Azt is meg engedhettem magamnak ,hogy három hónap fizetés nélküli szabadságot kérjek. Ezzel együtt majdnem egy fél évig otthon tudtam maradni az én kis Gittámmal, miközben Lacika a gyári óvodába járt, így nem volt sok dolgom élveztem az otthonlétet. Sajnos Anyukámról rossz hírek érkeztek. Meg operálták, amikor a kórházból haza ment apukám otthagyta a munkahelyet, haza ment ápolni, nem sokkal később meghalt. Nagyon megviselt engem is és apukámat is, aki előbb otthon maradt, de nem sokáig tudott egyedül megmaradni, eljött hozzánk dolgozni, még csak 52 éves volt. A munkásszálláson lakott, mert kereszt anyám vigyázott a kislányomra és kevés volt a hely. Kereszt anyámnak nem volt gyereke, nyűg volt neki minden, tele volt örökké panasszal. Állandóan haza akart menni, de nem volt hova. Mégis maradt egy ideig, Juliska néném, a testvére, vett neki nyáron egy kis házat Komádiban, akkor ment el tőlünk. Gitta másfél éves volt, amikor üzemi balesetet szenvedtem. Ebben az időben éppen a szelén gyártás volt a feladatom. A savtöltő állomás mellett építettek egy kis üzemet. Nem kellett hozzá sok berendezés , két hatalmas üst alatta gázolaj porlasztós melegítéssel oldottuk meg a fém szelén kicsapását. A gyárból vezetéken jött a kéndioxid a vörös szelén kinyeréséhez. Az egyik üstben történt a feltárás a másikban a kicsapatás és tömörítés. Két segédmunkással dolgoztam műszakonként. Ezen a napon menten ellenőrizni, hogy rendben van e minden. Nem volt ott senki, a porlasztó leállítása nélkül begyújtottam az égőt. Az lett az eredménye, hogy kifelé csapott a láng, a kezem és mindkét lábam térdig megégett. Szirénázva vitt a mentő a kórházba ahol hónapokig gyógyítottak. A gázolajtól fekete volt a seb a lábamon, rá állni nem tudtam. Ma is talány számomra, hogy nem fertőződött el. Még feladatom volt, sokszor gondolok erre az óriási próba tételre, amit akkor kaptam. Megsegítettek az égiek, akik sokszor mellettem voltak életem során . A terápia abból állt, hogy minden nap beültettek egy kád langyos kálium per manganátos vízbe . Addig kellett dörzsölnöm a lábamat, amíg ki nem serkent a vér , hogy meginduljon a bőrben a keringés. Akkor vastagon bekenték klorocid kenőccsel, bekötötték és másnapig békén hagytak . Aludni alig tudtam , rettenetesen fájt, de arra sohasem gondoltam ,hogy nem gyógyulok meg. Két hónap után kerültem haza és még bejártam kezelésre sokáig. A sebhelyek sohasem tűntek el. Egy idő után már nem zavart, hogy látszik, hozzám tartozott. A gyerekek azt mondták olyan a lábam, mint a „ boci „ tarka. Ahogy felépültem és vissza mentem dolgozni, megint ott volt a probléma, hogy mit csináljak az akkor még apró gyerekkel. Fel vették a Bakainál lévő bölcsődébe ahova minden reggel vittem délután hoztam haza busszal. Bérletet nem lehetett venni így, kétszer kellett oda, vissza jegyet venni,a bölcsődéért is fizetni kellett, ami az akkori 1200 ft fizetés mellett nem volt könnyű. Közben próbáltunk keresni valakit aki vigyázna rá. Ameddig még óvodába nem mehetett, egy Tószegi nénit ajánlottak aki aztán ét évig vigyázott rá. Így egy kicsit könnyebb lett nekem. Halmai néni, megtanított géppel varrni és sokat varrtam a gyerekeknek, másoknak pedig javítgattam ,pótolva azt a pénzt amit kifizettem a dadusnak. Közben felépült a lakótelepen a négy új épület, oda költöztünk előbb egy két szobás lakásba, majd ahogy minden épületet átadtak, kaptunk egy három szobás lakást amiben már kényelmesen elfértünk. Itt nőttek fel a gyerekek.
