1957 őszén elkezdtem tanulni Német nyelvet, ez volt az én tiltakozásom a „ nem tanácsos „ ellen, na meg az, hogy én „keletnémetül „ tanulok. Hetenként, két alkalommal jártam, munka után egy tanárnőhöz. Kicsit szétszórt nő volt, de jól tanított és kezdett rám ragadni valami a nyelvből. Kerestem magamnak levelezőpartnert és rátaláltam, valamilyen magazinban Editre, aki az NDK túloldalán, közel a keleti tengerhez lakott a családjával Karowban. Edit, postás volt a férje, pedig mezőgazdaságban dolgozott technikusként. A levelezésből barátság lett és sok találkozás, főleg nálunk , mert akkor ők még annyit sem utazhattak ki az országukból, mint mi. Barátságunk még ma is tart csak már alig találkozunk. Mindenki nehezen mozdul ki a megszokott környezetéből. Edit csendes kellemes ember, családja Danszk környékéről Lengyel országból került Németországba a háború előtt . Vili a férj „echte „ német Mechlenburg tartományban született és ott is élt mindig. Testvéreinek fele, - három ember - a háború idején nyugatra ment, a kicsik maradtak a mamával, akit kilencven évesen ismertem meg. Amikor, először ott jártunk és meglátogattuk, büszkén mutatta a Hitleres, felvonulós fényképeket. Vilivel, mindig nagyokat politizáltunk, tőle tudtam meg a valós helyzetet, ami nem volt igazán rózsás. Sokáig csak leveleztünk, ők jöttek először hozzánk 1963 telén, vonattal. Itt voltak két hétig, elvoltak ájulva a nagy szabadságunktól. Ami igaz , igaz hozzájuk képest az volt nálunk. Mi 1966 nyarán utaztunk hozzájuk először. Akkor már volt egy öreg Skoda autónk azzal indultunk útnak ,felszerelkeztünk sátorral, gumimatraccal, sok kajával és nagy önbizalommal. Lacika jött velünk Gittát pedig hűtlenül elhagyva Juliska nénémre bíztuk Kis tótiban. Keresztül utaztuk egész Csehszlovákiát, Drezdát, Berlint elhagyva jutottunk el a tett helyre Karowba, Schwerintől 30, Rostoktól 80 kilométerre. Nem volt az utunk ennyire egyszerű. Amikor Brnóhoz értünk elfolyt a fékolajunk. A hegyek közt már a frász volt bennünk mire végre beértünk a városba. Találtunk egy szervizt, ahol ott hagytuk a kocsit minden csomaggal, és amíg javították elindultunk felderíteni a város nevezetességeit. Eljutottunk a kapucinus kolostorba és az alagsorban megnéztük a temetkezési helyüket . Egész terem volt feldíszítve emberi csontokból készült fali díszekkel, csillárokkal. A többi teremben pedig együtt pihentek a város előkelőségei a csuklyába burkolt szerzetesekkel. Hátborzongató látvány volt, amire az én kis fiam egyáltalán nem emlékezett szerintem nem akart. Délutánra kész lett a kocsi, akkor indulhattunk tovább, még eljutottunk egy kempingig valahol a külvárosban ahol megaludtunk, és csak reggel indultunk tovább. Tartottunk még egy pihenőt Drezdában és úgy mentünk az autópályán , Berlin mellett Karowig egyfolytában. A falu ahová fáradságos út után megérkeztünk kellemes hely volt. Nagy hosszú parasztházban laktak barátaink, két családdal, amit nagy udvar vett körül , szép nagy fákkal. Igazi német vidéki ház, amit nehezen tudnék leírni. Inkább puritán, mint egyszerű, WC az udvarban, fürdőszoba nem volt. Valójában ez nem zavart bennünket nem sokkal tért el attól ahol mi felnőttünk .Lehet, hogy azért tűnt egészen másnak, mert az emberek voltak másak .A falu házai hasonlítottak azokhoz a tengerparti házakhoz , amit sokszor elképzeltem egy – egy regényt olvasva. Számomra olyan volt minden mintha a régmúltból maradt volna ott minden ,vagy én csöppentem volna bele a régi idők környezetébe. Amikor Edittől kapok levelet ma is az, az, érzés fog el olvasás közben ,mintha ülnék egy régi házban a nagy vaskályha mellett. Lehet, hogy jártam ott előző életem valamelyikében? Egyszer azt álmodtam, hogy teleportációval jutottam el hozzájuk, álmomban tudtam, hogy így utaztam oda és vissza, nagyon érdekes élményben volt részem. Arról nem is beszélve, hogy milyen gyorsan lebonyolítottam az utazást. Amikor, kipihentük magunkat és a férfiak megitták a falu sörkészletének felét „ freudenschaftra „ elindultunk felderíteni a környéket. A családnak, még csak Trabant kiutalása volt, amire legalább 10 évet kellett várni, így a mi öreg Skodánkkal indultunk útnak . Elmentünk Schwerinbe az Edit bátyjához , meglátogattuk a Vili anyját , Rostokban megcsodáltuk a kikötőt , Schasnitzban messzelátóval fürkésztük a tengert és a Svéd partokat. Este sátorban aludtunk egy szép erdő mellett , reggel úgy indultunk vissza, hogy estig vissza érjünk. Jól éreztük magunkat, mégis egyfolytában csodálkoztunk a számunkra idegen Német mentalitáson. Vilivel nagyokat politizáltunk, ami mögött mindig ott volt a nálunk az igen csak, szokatlan fegyelmezettség, ridegség és tartózkodás. Csak később értettem meg az okokat, a Stasi jelenlétét, a nálunk már elfelejtett félelmet, akkor is, ha nem volt ott fizikai valójában a politikai elhárítás. Tartózkodásunkat úgy kellett igazítanunk, hogy legyen időnk a haza útra ne kelljen idegeskednünk ha bármi történne . Azt terveztük , hogy bemegyünk Berlinbe és legalább a városközpontot és a Brandenburgi kapu környékét megnézzük. Onnan átmentünk Potsdamba, megnéztük a múzeumot ahol a háború utáni békekötést alá írták a szövetségesek vezetői. Drezdában megcsodáltuk az akkor még csak nagyjából újjá épített múzeumot, képtárat és a Szász Schweitz csodálatos hegyei közt az Elba parton jöttünk el az országból. Csehszlovákiában érintettünk néhány kellemes várost Brünó, Karlovivari , Pöstyén és természetesen Prága ahol eltöltöttünk két napot. Kempingben aludtunk, egy cseresznyés kertben a város szélén. Utána már csak Pozsonyba mentünk be és jöttünk haza rengeteg élménnyel gazdagon .Ezt követően sokszor találkoztunk leginkább nálunk .Az egész család itt üdült, különösen amikor felépült a kis nyaralónk Tiszakécskén. A barátság ötven év után is fenn maradt azzal a különbséggel, hogy ma már csak ritkán találkozunk.
Moszkva. A következő emlékezetes utam Moszkvába vezetett 1968 végén. Akkor volt fénykorában a szocialista brigád mozgalom és mert, éppen rám került a sor „ jó munkámért „ mehettem Moszkvába. Az egész országból jelölték ki általam ismertetett módszerrel azokat, akik utazhattak. Valamennyien vegyipari üzemből utaztunk és brigádvezetők voltunk , akkor én is az voltam. Összesen harmincan indultunk a csoportban repülővel , Ferihegyről a Moszkvai Seremetyevói repülőtérre . Óriási élmény volt , akkor még nem volt mindennapos a repülő út. A gyárból ketten lettünk kiváltságosak a csoportban, Boros Lacival, aki a Flóri munkatársa volt. Igy állandó megfigyelés alatt álltam, ami cseppet sem zavart. Az út végére az is kiderült, hogy nagyon korrekt volt velem. Nem látott, nem hallott semmit és persze nem is beszélt. A TU 134 es gép odafelé orosz pilótával, vissza magyarral közlekedett. Össze tudtuk hasonlítani melyik az ügyesebb . Az orosz sportosan vezetett és úgy tette le a gépet hogy kapaszkodni kellett. A magyar finoman úgy, hogy észre sem vettük, amikor földet értünk. Aki nem utazott TU gépekkel nem is tudja milyen volt repülni a kezdetekkor. Amikor Budapesten felszálltunk és fentről láttam a Tisza vonalát, a városokat a Kárpátokat, ami olyan volt mint egy fentről ledobott összegyűrt kendő szinte hihetetlen volt az egész. A nap vakítóan sütött , az égen alig volt felhő , csupán néhány bárányfelhő jelezte ,hogy „itt vagyok én is „ . Puha volt, mint a vatta, amit éppen akkor terített szét valaki az égen . Egyik ámulatból a másikba estem, amit csak tetézett, hogy Laci jóvoltából bemehettem a pilóta fülkébe. A pilóta leültetett maga mellé és csuda élvezte, hogy ámuldozok mindenen. Kicsit megerőltettem magam, és ha többet nem is beszéltem Oroszul, megköszönni megtudtam a látványt és a kedvességét. Akkor még nem volt terror fenyegetettség ! Moszkvában a Vörös tér oldalában lévő elegáns Metropol szállóban kaptunk szállást. Ketten laktunk egy kellemes apartmanban, ami hálószobából, nappaliból és fürdőszobából állt . Az ágyak vörös bársony függönnyel voltak elválasztva a nappalitól ahol nagy ovális asztal állt körülötte faragott támlás székekkel. Az ablak előtti beugróban díszesen faragott íróasztal bujt meg , cirádás székkel és ezt is eltakarta egy bársony függöny. Eddig ilyet csak filmen láttam és most itt lakhattam egy hétig. Lehet, hogy Lenin is itt lakott ? Színes programot állítottak össze számunkra a szervezők . Voltunk gyárban, ami mellett a mi vegyi üzemünk patika volt .Megnéztük a Puskin képtárat, a kincstárat, a Lomonoszov egyetem monumentális épületét, a Borogyinói panorámát. Vásároltunk a GUM áruházban, ami a nyugati áruházak és a keleti bazár keveréke azzal a különbséggel ,hogy mindenért hosszú sor állt. Egyáltalán nem volt biztos, hogy a sor végén megkapta az ember azt amiért sorba állt. Magyarul, szinte teljesen üresek voltak a polcok. Idegenvezetőnek kaptunk egy Ukrán – Magyar fiatalembert, aki mindent meg akart mutatni nekünk. Reggelenként, amikor megjelent minimum két gomb hiányzott az ingjéről,olyan volt mint egy rendetlen gyerek. A hivatalos programon kívül is elvitt bennünket minden hová. Vele néztük meg a moszkvai Metró legszínesebb állomásait . Volt egy szabad délelőttünk és néhányunkat elvitt megmutatni a képzőművészeti remekművekkel benépesített állomásokat. Tágas, csupa márvány csupa szobor tiszta volt minden, amit más helyekre nem lehetett elmondani. Engem teljesen elvarázsolt a sok különleges díszítés, minden állomáson kiszálltunk, amikor körbe jártunk, megnéztünk mindent úgy mentünk tovább. Este a szálloda éttermében csináltunk egy hatalmas Magyar bulit. Csinos voltam fiatal, vittem a hangot, táncoltunk énekeltünk. A kötelező 11 órai zárórát rendesen túl lépve hajnalig mulattunk . A szálloda ajtaját már régen bezárták, amikor még senki sem akart aludni menni. Kivételes helyzetet teremtettek számunkra a szervezők és mi remekül éreztük magunkat. A szombat esti programunk a Kongresszusi palotába szólt, ahol megnéztük a Rómeó és Júlia balettet. Csodálatos élmény volt az előadás és nem kevésbé maga az épület. Az volt az építő célja, hogy a Kreml épületeivel harmonizáljon, így az emeletek lefelé mentek ! Sokszor azt sem tudtuk hol járunk a szünetekben . A büfé úgy volt kialakítva ,hogy egy óriási terem tele volt hosszú asztalokkal, aminek az egyik oldalánál a vendégek jártak, másik oldalon a sok felszolgáló szaladgált. Egyáltalán nem volt tumultus legnagyobb csodálkozásunkra. Ki ne hagyjam az élmények sorából a Vörös téri sorba állásunkat a Lenin mauzóleum előtt .Két óra ácsorgás után megnézhettük Lenin bebalzsamozott múmiáját. Meg sem mertünk mukkanni és egymásra nézni nagy szégyen lett volna, ha elnevetjük magunkat és nem tudjuk abba hagyni a vihogást. Szegényt, jobb lett volna, ha hagyják nyugodni. A Vörös téren lévő Hagymakupolás templomok sem maradtak ki a látnivalók sorából Gyorsan elszaladt a hét nem szívesen jöttünk haza. Annyi élménnyel lettem gazdagabb, hogy itthon egész nap meséltem a lányoknak, amikor dolgozni mentem és este nem tudtam megszólalni úgy berekedtem, családom örömére. Ma is szívesen emlékszek erre a kellemes hétre. Sok kedves élményben volt részem ezekben az években . Ugyan nem nyugatra, hanem keletre indultunk a lényeg az volt, hogy mentünk valahová, úton voltunk, ahol új helyeket láthattunk más emberekkel találkoztunk. Valamennyien melósok vagy maximum csoportvezetők voltunk ezeken az utakon.
