A festéklaborba jól bedolgoztam magam, szerettem a munkát itt igazán azt csinálhattam, amit szerettem. Önálló lettem Pisti mellett , elismerték a munkámat a gyárban is. Vécsei Zolival jó volt együtt dolgozni kikértük egymás véleményét szakmai dolgokban. Sokat tanultam ezekben az években eszembe sem jutott innen elmenni. Azt gondoltam, hogy végre megállapodhatok egy igazán nekem való helyen. A laborban jó csapat volt, akiket lényegében én válogattam össze. Néhányan jöttek, mentek, de az alap mindig maradt. Sok új műszert kaptunk és kialakítottunk egy jó műszeres labort, ami az én kedvenc helyem lett. Elő szedtem a német tudásomat és az új műszerek katalógusait lefordítottam ezzel együtt megtanultam a használatukat. A munkám egy részét ez tette ki, amit örömmel csináltam. A lányokat betanítottam a munkákra, amit viszont féltettem tőlük azt magam használtam. Előfordultak balesetek, amit nehezen toleráltam ilyen volt, amikor elengedtek egy kiló higanyt az egyik műszerből és én takarítottam fel, hogy ne legyen nagyobb baj. Mindig ott kellett lennem köztük és ha, valaki elakadt megcsináltam helyette a határidős munkát. Szépítgettük a környezetünket, igazi jó kis csapat lettünk. A Kállai Éva névre hallgató brigádunk, tartotta továbbra is a kapcsolatot a debreceni Biogal gyógyszergyár laboros lányaival, akikkel sok jó közös programot szerveztünk. Magaménak éreztem a gyárat és úgy is viselkedtem. Állandóan nyüzsögtem megakartam váltani a világot, 37 éves voltam azt hittem minden sikerül úgy, ahogy én elképzelem. A társadalmi életben is egyre nagyobb és több szerephez jutottam. Abban a hitben végeztem a munkát, hogy helyes, amit csinálok és ezt most is így gondolom. Szerintem nem a munka határozza meg az embert, hanem az, ahogy azt elvégzi. Vallom, hogy aki tisztességes az minden helyzetben az. Kapcsolatom az emberekkel mindig jó volt, és nem éltünk mi rosszul abban a sokat emlegetett „ átkos „ ban. Amikor megválasztottak a Párt Végrehajtó Bizottságba kinyílt előttem egy ajtó. Ezen az ajtón egyelőre csak kikukucskáltam a város felé. Mindeddig azt hittem hogy a Vegyiműveken kívül nincs élet, ott zajlik minden említésre érdemes dolog . Felszínesen ismertem a város üzemeit, az ott dolgozó embereket kevésbé. Amikor nőfelelősként találkoztam a többi vállalat képviselőivel, akkor kezdtem kicsit betekinteni mások hétköznapjaiba . Amikor valamiért bementem „ a városi Pártbizottságra „ már nem akadt össze a lábam, és ha véleményt mondtam a nyelvem is a helyén maradt, néha már csípett is. Ezt a munkát is élvezettel csináltam, mint minden egyebet. Hobbi volt számomra, ami nem igazán munka, hanem kedvtelés ahol kibontakozhat az ember. Azt hiszem még akkor is munkált bennem az a tudat, hogy az elsők közt vagyok, akik a férfiak közt odáig jutottam, hogy van önálló véleményem. Amikor csak tehettem igyekeztem hangot adni a véleményemnek. Azt mondták rám, hogy türelmetlen vagyok. Biztosan volt benne sok igazság, mert amit változtatni kellett azt azonnal meg akartam változtatni. Így jött el 1972 nyara, amikor Edit kolléganőmmel, mentünk Géczi Laci főnökünket köszönteni a névnapján, ott volt nála az akkori PB titkár. Elkezdtek példálózni, hogy a Városi pártbizottságra nőfelelőst keresnek Klárika helyett, mit gondolok, ki lenne jó ? Először viccelődtünk, majd egy idő után, rájöttem, hogy ezek engem akarnak ajánlani. Elmúlt a jó kedvem abban a pillanatban mondtam, hogy én nem akarok innen elmenni. Azzal áltattak , hogy ez csak egy tipp volt, senki nem akarja, hogy elmenjek. Amíg mentünk vissza a laborba végig sírtam az utat, tudtam, hogy ha valakit el akarnak vinni az csak idő kérdése és el is viszik. Nem sok idő telt el amikor hivatalossá vált a kikérés, hiába mentem bárkihez tanácsért, abban a reményben, hogy lebeszél nem volt ilyen ember. Géczi és az igazgató is azt mondta fogadjam el, mert ez számomra kiugrási lehetőség és a gyárnak is jó, ha innen emelnek ki valakit. Ezzel a nappal elkezdődött a hivatalos fűzőcske. Meglátom milyen jó lesz nekem és egyáltalán vegyem megtiszteltetésnek, hogy rám gondoltak. Nem vettem én semminek csak annak, hogy ott kell hagynom az imádott munkámat. El kell válni a munka társaktól akikkel soha többet, nem lesz olyan a kapcsolatom mint amilyen volt. Nem akartam menni. Mézes madzag sem nagyon volt, hiszen mi már ötnapos munkahétben dolgoztunk , a fizetésem pedig 2 -300 forinttal több volt, mint amire számíthattam. Az én ellenállásomnál a Flórié még nagyobb volt. Nem akarta, hogy kikerüljek a látó szögéből, mert akkor kurva lesz belőlem, mondta. Na ezen teljesen berágtam és az addigi ellenállásom, aminek legalább volt ésszerű alapja, kezdett megtörni. Fellázadtam, mi az, hogy ő mondja meg, hogy én mit csináljak! Tudom én magamtól is mit tehetek, mit nem. Arról nem is beszélve, hogy kezdett a dolog érdekelni. Lacika jött a segítségemre, hogy miért nem csinálhatja Anyu azt a munkát, ha szeretné? Flóri elhallgatott, attól kezdve nem szekírozott. Egyáltalán nem beszélt velem. Szörnyű volt ez az időszak elég lett volna a saját lelki válságomat feldolgozni és még ö is rá tett a maga módján . Behívott beszélgetésre Túróciné, Borika leendő főnököm és a lelkemre beszélt. Ott fogott meg ahol nem számítottam rá, elmondta mi mindent tehetek az asszonyok érdekében, a gyerekekért, az öregekért a városban. November volt mire nagy nehezen rá álltam a munkahely változtatásra. Nem tágítottak és az idő is sürgetett, mert feddhetetlen múltamról igazolás kellett, amit megkértek januárig. Nekem, első perctől kezdve olyan érzésem volt, mintha kivégezni vinnének. Azt hitem megszűnik a világ azzal, hogy otthagyom a gyárat, hiszen eddigi életemben ez volt a legbiztosabb pont. Nem ismertem senkit, nem tudtam mi lesz a munkám, hogy tudok helyt állni? Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel. Eddig csak a hobbim volt, amit most majd csinálnom kell és ezt nem tudtam elképzelni. Otthon a légkör, ha lehet még feszültebb lett, Fóri nem szólt hozzám játszotta a mártírt, hogy majd mindent neki kell csinálni. Na, hát ezt rajta kívül senki nem gondolta komolyan. Gondolom a haverok is bosszantották, hogy milyen „nagy ember lesz a feleséged” és azt nehéz volt megemészteni. Lassan közeledett 1973 januárja és kezdtem felszámolni addigi életemet. A gyárban is úgy akartam ott hagyni mindent, hogy rendben legyenek a dolgok. Géczi megkérdezte kit javaslok magam helyett, Tóthné Icut ajánlottam. Nem fogadta meg a leglustább Klári lett utánam a kis főnök. Nem boldogultak vele igazán, de hát ez már nem az én problémám volt. Munkatársaim nem értették, miért nem örülök, hogy mehetek máshová. Magam sem értettem azt a kettősséget bennem, ami arra ösztönzött, hogy menjek ugyanakkor szívem szerint maradtam volna. Vonzott az ismeretlen, a kihívás ugyanakkor azt is tudtam, hogy nagyon nehéz lesz. Az első és egyetlen munkahelyemet hagytam ott. Azóta már tudom, hogy nem szabad egy helyen 20 évet eltölteni. Akkor azonban még semmi sem sarkallt a továbblépésre. Irodában sohasem dolgoztam, nem tartottam munkának, az ott végzett feladatokat. Áthelyezéssel mentem el 1973. január elsejével, emlékezetes nap lett az életemben. Minden megváltozott bennem és körülöttem. Ami ezután történt már egy következő történet, az emberi játszmák története. Rájöttem, hogy mindenki, a maga kis játszmáját játssza, sokszor maga sem tudja, mit miért tesz. Hosszú idő telt el, mire rájöttem. Nem szívesen mentem el az ismerős és szeretett környezetből. Ettől a naptól kezdve a szabad akarat létezését csak könyvből ismertem.