Ahogy, január elején a misztikus épületbe beléptem úgy, mint munkahelyemre, megszűnt a varázs. Először is a bejárati ajtó előtt elhelyezett, kókuszszőnyegben megbotlottam, és hasra estem. Szörnyen szégyeneltem magam, különösen azért, mert úgy kellett felsegíteni a munkásőröknek. A bemutatkozásom, ezzel megtörtént, később is emlékeztek rám. Szobát a negyedik emeleten kaptam, megosztva Marikával, aki pedagógus, vékony, és lánc dohányos volt. Szobánk, állandóan egy nagy füstfelhőben úszott nem kaptam levegőt, ami rám úgy hatott, hogy majd elaludtam. Nem bírtam a dohány füstöt. Bemutattak a főnököknek, a munkatársaknak, amiből bennem csak annyi tudatosult, hogy mindenki elvtárs. Mi a gyárban már régen nem voltunk ilyen vonalasak. Itt mindenkit elvtársnak kellett szólítani. Szép lassan leszoktattunk róla mindenkit, ám ahhoz sok időnek kellett eltelnie. Életem, egyik legnehezebb, legellentmondásosabb szakasza kezdődött el azzal, hogy igent mondtam és ide beléptem. Az addigi meg szokott életemmel teljesen ellentétes munkát kezdtem el végezni. Eleinte azt gondoltam ezt a helyzetet nem lehet megszokni. Számomra az, hogy emberekkel beszélgetek, esetleg politikai munkájukat ellenőrzöm nem volt munka. Mint ahogy a politikáról is az volt a véleményem, hogy nem munka. A politikát szükséges valaminek tartottam, amivel csuda jól ellehetett bíbelődni. Lehetővé tette, hogy nyüzsögjek, másokért szót emeljek, de ennél nem tartottam többre. Amikor első nap leültem az asztalomhoz, elébem tettek egy csomó paksamétát, hogy tanulmányozzam a határozatokat, azt hittem rögtön elszaladok. Borika, a főnököm, próbálta elmagyarázni, mi lesz a feladatom, nehezen értettem meg. Abban maradtunk, hogy majd kialakul. Reszortom a nőfelelősi munka lett, ami azt jelentette, hogy Szolnok városban minden üzemnél, vállalatnál, hivatalnál a nőkkel kapcsolatos politikai munkát nekem kellett összefognom. Na, hát ebbe minden belefért! A határozatok tanulmányozásán, hamar túljutottam. El sem tudtam képzelni, hogy azok mellett én hetekig üldögéljek. A reszort munkám mellé, kaptam még 10 - 12 vállalati és egy - két körzeti alapszervezetet, akiknek a politikai irányításáért felelős lettem. Nem sok beleszólásom volt területem kialakításában. Első nekifutásra a pénzintézetek kerültek hozzám. Halvány fogalmam sem volt semmilyen pénzzel kapcsolatos dologról. Azon kívül, hogy van a pénztárcámban pénz vagy nincs, még a kamatlábat sem tudtam volna kiszámítani .Eszembe jutott az öreg Török a matek tanárom, aki azt javasolta az első feleletem után, hogy menjek haza libát legeltetni, azt biztosan jobban értem. Vajon mit szólna, hogy most nekem kell nálam okosabb embereket ellenőriznem? Lehetőleg úgy, hogy ne vegyék észre rajtam, hogy semmit sem tudok. Az okozta számomra a legnagyobb gondot, amikor lavírozni kellett a sejtés és az értelem határán. Kitérni az értelmes kérdések elől, elterelni a szót más irányba. Restelltem magam, hogy nem értek a dolgokhoz. Mindenáron azt akartam elérni, hogy olyan területet kapjak, ami valamennyire közel áll hozzám. Üzemeket akartam, ott éltem le addigi életemet arra legalább volt valamilyen szintű rálátásom. Az volt a lényeg, hogy valamit előállítottak, és közben, hogyan érezték magukat az emberek, elégedettek voltak vagy nem. A jelenlegi munkámnak ez az oldala érdekelt leginkább. Úgy gondoltam és később tapasztaltam is, hogy a gazdasági munka, anélkül is szépen elmegy, hogy én bármilyen szinten beleavatkoznék, mindenhol jó szakemberek dolgoztak már akkor. Az igazán fontos munkahelyeket úgyis a titkárok vagy a megyei „elvtársak „ látogatták, megtisztelve őket jelenlétükkel. Ezek a látogatások, valójában semmit sem határoztak meg . Annyi haszna mégis volt, hogy előtte összekapták magukat a vezetők, elővették az éppen aktuális értékeléseket és tudtak kérdezni és válaszolni a kérdésekre . Na, de kicsit előre szaladtam , még ott tartottam , hogy éppen csak betettem a lábam a Fehér házba. Próbáltam megszokni a még 1973.év enyhén „vonalas „levegőjét. Bizony az nem ment könnyen . A Vegyiműveknél hozzá szoktam , hogy mindenki haver , vagy barát. Akár kit elküldhettem melegebb éghajlatra a vita hevében. Mindegy volt ,hogy valaki mérnök vagy lakatos, együtt jutottunk el egy bizonyos szintig. Értekezleteken ugyan elvtársaztuk egymást bizonyos felhanggal , - pl : „ elvtárskám „- de, ahogy a lábunkat kitettük maradt mindenki Jóska , Pista , Feri .Itt viszont rá kellett forgatni az agyamat az „elvtársra „ komolyan , felhang nélkül. Csupa, csupa vonalkód lett az életem. Nagyon nehéznek bizonyult. Akik akkortájt a Pártapparátusban dolgoztak nagy része munkáskáderként, öntudatból vagy a hatalom íze miatt kerültek be. A mi korosztályunk elsőként rendelkezett valamiféle szakmai ismerettel. Mindenkinek volt középiskolai érettségije, és középvezetői gyakorlata. A titkáraink szakmunkások voltak akik a funkcióba kerülésük után végeztek el valamilyen párt iskolát. Rendes emberek voltak, de vezetési gyakorlatuk, elemző készségük hagyott kívánni valót maga után. Politikai tapasztalatokat mi is itt szereztünk és mellette elvégeztük estin az ML szakosítót, amivel főiskolai végzettséget kaptunk. Kedvenc tantárgyammal foglalkozhattam, a filozófiával három évig. Nagyon szerettem, mert meg tanultam általa gondolkodni. Nem mindig volt hasznomra a gondolkozás, amíg bent dolgoztam. Minden esetre, kinyílt a szemem és a szám , később a semmiről is tudtam folyamatosan beszélni. Párttitkár koromban később, már nem jelentett gondot gyorsan tájékoztatni bárkit a gyár helyzetéről. Egyszóval ilyen formában mégiscsak hasznomra volt. Némelyik vezetőnek nem tetszett , hogy egyes munkahelyeket mi jobban ismerünk. Egy idő után mégis jól kijöttünk egymással.
