Elértem a nyugdíjas kort, amikor nagy csinnadrattával megérkezett hozzánk a rendszerváltás. Sikerült nekem is a nyugdíjasok boldogabb felének táborát szaporítanom . Ezek után egyértelművé vált számomra, hogy valamilyen értelmes, kellemes , hasznos elfoglaltságot kell találnom . A félig kész házamat, ami a nyakamba szakadt be kellett fejeznem, ami ölbe tett kézzel valahogy nem ment. Nyugdíjam bár tisztes, mégsem tartalmazott prémiumot tizenharmadik havi fizetést, ne adj Isten jutalmat. Ezeket kellett, valahogy pótolnom. Környezetemben, sokan azt hitték akkoriban, hogy itt van az áldásos kapitalizmus és hipp, hopp „ csak úgy „ megtollasodunk, mert a kapitalizmus olyan, hogy „csak úgy”, önmagától gazdag. Már csupán a nevétől is. Nem kell érte tenni semmit. A zűr – zavar és benne a lehetőségek ezt az elképzelést nem támasztották alá. Azokra köszöntött rá a boldogulás némi szikrája , akik hajlandóak voltak tenni valamit . A hozzám hasonló kis embereknek nem volt lehetősége „ jókor jó helyen lenni „. Csak azok tudtak valamit még elérni , akik előszedték szunnyadó ügyességüket volt valamennyi pénzük és azt , vagy legalább egy részét feltették egy lapra . Vagy bejön, vagy nem , úgy kellett ügyeskedni, hogy sikerüljön . Sajnos a sült galambok messze elkerülték szép hazánk lakóit, benne engem is. Nem volt könnyű azt a „ valamit „ megtalálni, ami minden szempontból megfelelt . Megelégedtem volna egy kis nyugdíj kiegészítéssel , de arra sem volt kilátás . A gyárba ahol korábban dolgoztam nem akartam ,visszamenni . Nem lehetett tudni ki mit gondol a letűnt világ „funkcijáról „ . Az, hogy mit gondolnak elképzeltem , de hogy ezek közt én mire számíthatok azt nem tudtam. Nem akartam, magam kitenni a legkisebb jogos vagy jogtalan véleménynyilvánításnak sem . Különösen kellemetlen lett volna, ha azt nekem , szemtől szembe hangosan teszi valaki . Később tapasztaltam ,hogy félelmem alaptalan volt. Mindig szívesen fogadtak , mi több oda vittem áruim nagy részét eladni .Amit kértek hoztam, hitelbe adtam és pontosan fizettek ,beindítottam a seftelést. Másik lehetőségem, plusz pénz szerzésére, a kerti házam kiadása volt. Még nem volt teljesen kész és a rendszerváltással bedugult a csökkenő turizmus fellendítésének halvány lehetősége is. Amíg megvolt az utazási iroda, amelyik szervezte, a falusi turizmust, addig ment valahogy. Később, amikor munka mellett nekem kellett volna szervezni, vendégeket találni az már nem ment . Egyébként is tele volt a hócipőm mindennel, mással kellett foglalkoznom . Rájöttem arra is, hogy az idegen embereket nem érdekli, hogy az én nehezen összehozott javaimat megóvják . Nem akartam , hogy az is tönkre menjen, ami már megvan , ezért úgy döntöttem nem csinálom tovább . Igaz a vendégek sem tolongtak az ajtóm előtt . A pénzszerzés legkézenfekvőbb módjának az látszott, ha elindulok valamerre seftelni . A friss kapitalizmusban még voltak „ kurrens cikkek”, amiket érdemes volt behozni és azokat tisztes , vagy annál kicsit jobb haszonnal eladni . Befektetésre pénzem nem volt, a házam építése mindent felfalt , úgy készült, mint a Luca széke . A seftelést illetően volt némi tapasztalatom , mert amikor még dolgoztam, a geszti rokonokkal voltunk néhányszor Romániában Nagyszalontán bevásárolni. Igaz, hogy ezeken az utakon csak a családnak vásároltam mégis sok tapasztalatot szereztem . Sokszor utaztunk Kötegyán felé busszal , vonattal, de az nagyon körülményes volt . Így, aztán igyekeztünk a férjek közül valakit megnyerni az ügynek. A falusi asszonyok bevezettek a csempészés rejtelmeibe. Volt egy kövér asszony Joli , aki a lába közzé erősítve hozta ki vonaton a habszifont nem kis derültségünkre . Az a magyar család ahol megaludtunk egy - egy utunkon sokat segített . Mi is viszonoztuk természetesen , így került a Colás üvegbe motor olaj ,hogy le tudjon vizsgázni autóvezetésből a nagylány, aki azzal fizetett. Az egyik közeli faluban csináltattam magamnak irhabundát, amit úgy hoztunk át kocsival, hogy beillatosítottuk az autót remélve , hogy eltűnik az irha szag. Nem tűnt el, viszont jó indulatú volt a vámos . Később sokszor tapasztaltam, hogy milyen sokat számít , ha kicsit elnézőek. Igyekeztünk olyankor utazni, amikor tudtuk ki van szolgálatban, nem volt mindegy, mert korrumpálásra nem volt pénzünk, de egy „félre nézést” apróságokkal honoráltunk . Ilyen előzmények után, szántam rá magam az akkor jó haszonnal kecsegtető Isztambuli utakra . Ebben az időben, barátnőm már volt néhányszor Törökországban és az onnan hozott ruhanemű egy részét eladta , a többit megtartotta . Azt tapasztaltam ,hogy mindenképpen megéri megpróbálni . Ámbár én nem láttam bele az ő pénzügyi tranzakcióiba . Biztatott próbáljam meg majd aztán mondjak véleményt. Ne legyen probléma , hogy nincs pénzem , ad egy útra kölcsön aztán meglátom megy e tovább a dolog . Ha tetszik bele vágok ha nem , nem . Mindezt latolgatva eljutottam odáig , hogy na jó egyszer megpróbálom . Neki, már volt egy bejáratott csoportja Isztambulba , akikkel havonta kétszer megtették az utat . Az utasok nagy része ismerte egymást , akiknek a fele cserélődött egy,egy út során . Végül kötélnek álltam , ám először csak Szabadkára mentem el velük, szoktatni akartam magamat. Az újságok kezdtek írogatni a Szerb – Horvát ellentétekről. A tudatomig ekkor még nem jutott el, igyekeztem a fejemet a homokba dugni. Ezen a határszakaszon, már virágzott a feketekereskedelem, ami aztán egy - két évig fénykorát élte . Sláger a tiszta szesz , a finom dalmát konyakok, és a likőrök voltak. A szigorúan engedélyezett, tíz üvegnél nem mertem sokkal többet hozni. Ez a mennyiség nem érte meg az utat, különösen úgy ,hogy a családban senki sem ivós, a házi fogyasztást kipipáltam . Két út után abba hagytam . Maradt a török út próbája . Csak arra vártam, legyen végre egy kis zűr a Balkánon . Amikor kirobbant az öböl háború , kellő feszültség volt körülöttem útnak indultam a már említett csoporttal Isztambulba . Próbált barátnőm kioktatni mit vigyek, mire vigyázzak . Az első út előtt, tele voltam várakozással és illúzióval. Mostanáig általában valódi turista utakhoz szoktam, semmit nem vásároltam nézelődtem kivéve a már említett Nagyszalontát . Sohasem kellett a felhalmozott árú készletem miatt izgulnom . Azt a két harisnyát, bugyit esetleg paradicsompasszírozót, amit az NDK ból hoztam ,vagy az üdülésünk alatt vásárolt holmikat nem kellett eldugni, letagadni. Vámot, soha nem fizettem el sem tudtam igazán képzelni. A másik nagy kérdés az volt vajon tudok e 1200 kilométert egyhuzamban ülni a buszon . Ott aludni, a lábaim mennyire dagadnak be. Szóval sok volt a nyitott kérdés , még ezenkívül is. Lelki szemeim előtt nem éppen a valóság , hanem az Egri csillagok lófarkas félholdas zászlói és janicsárjai jelentek meg . Mindebből később, nem sokat találtam , csupán a rengeteg fekete férfit . Nagy részük elég jól beszélt magyarul és hajkurászták a szőke nőket 16 – 100 éves kor között , nem mindig sértő módon . Amikor a következő út szervezése beindult , én is jelentkeztem . Befizettem az útiköltséget ezzel lehetetlenné téve a visszakozást . Kaptam kölcsön márkát azzal , hogy majd az árúból megadom. Nem nagyon bíztam, ekkora sikerben, úgy gondoltam rá megy a következő havi nyugdíjam , de akkor is megpróbálom .Izgalommal mentem az indulás reggelén a Pelikán parkolóba ahol a busz várt ránk . Csomagjaim minden szükséges holmit tartalmaztak . Zsebemben útlevél , OTP számlán „futtatott „ Német Márka . Az útra elégséges kaja , kis kannában Tisza vize ,és egy kis sámli a lábamnak. Útitársaim száján a mosoly körbe futott, amikor megláttak így felszerelkezve . Bántam is én ! A lényeg az volt, hogy a lábamnak jó helye legyen a hosszú út alatt. Az utasok fele „ jól szituált egészségügyi „ első utas turista volt, akik csak saját célra vásároltak . Szép holmikat, bőr árukat és sok, sok aranyat . Az a csapat, akikhez én tartoztam a vásárolt áruk eladásában bízva indult el. Még csak halvány elképzelésem sem volt arról , hogy mit hozzak . Barátnőm ugyan felkészített „ ezt ott kell látni „ . Na , akkor majd látjuk , majd megtapasztalok mindent … ha, ha, ha….
