A tapasztalatszerzés a buszra való várakozással kezdődött, és a rohamozással folytatódott. Aki először utazott és nem volt társa nem tudhatta hol és kivel ül másfél napot a buszon Isztambulig és vissza . Közel az ajtóhoz jó , a kerék felett nem jó ,hátul beszorul a meleg , nincs levegő . Idegen mellett feszengeni kell, ismerőssel lehet beszélgetni. A törzs utasoknak, megvolt a hallgatólagos bérelt helyük. Jól jártam barátnőmmel, aki a szárnyai alá vett .Gondot a hosszú lába jelentett, ami miatt neki kellett kívül ülnie én pedig beszorultam az ablak mellé .Végül már megszoktam ezt a helyet .Az ismeretlen utasok méregették egymást a beszállásnál. A jól szituáltak lenéztek bennünket, mi pedig őket szóltuk meg, amiért a sok pénzükkel útra kelnek. Sok pénzért itthon is meglehetett venni jó dolgokat. A méricskélés az út végére feloldódott . Mire öt nap után hazaértünk ismerősökként váltunk el. Egyformán csak utasok voltunk elcsigázva , kiköltekezve, örülve a szerencsének hogy haza értünk . Amikor, a beszállással járó rohamon túljutottunk a csoport vezetője, ellenőrzést tartott . Megvan e mindenkinek a helye, útitársa, útlevele Török vízummal , kajás szatyra , kis kannában Tisza vize. Szabályosan kiváltott, kiviteli engedéllyel ellátott valutája , amit mellesleg legalább 1 – 2 napig altatott az ember a deviza számláján . Még a szocializmus törvényei voltak érvényben. Amikor mindez rendben volt indulhattunk . Az első megálló Röszke a Magyar - Jugoszláv határátkelő volt. Minden különösebb vizsgálódás nélkül, valuta papírunk lepecsételése után , üres táskáinkkal mehettünk tovább. Vigasztaltak , ne csüggedjek, majd visszafelé amikor hozom a sok vámpapírra fel nem írt szajrét, akkor megnéznek. Utazás szervezőnknek Jánosnak volt Szabadkán egy italboltos ismerőse, akihez elmentünk. Feltankoltunk, hátha valamilyen előre nem látott ok miatt visszafelé nem tudunk bemenni hozzá. A bátrabbak , optimisták és kevésbé ivósak nem vásároltak , azzal a jelszóval, hogy „úgyis sikerül „.Minden esetre megbeszéltük a visszaérkezés várható dátumát a tulajjal úgy indultunk tovább. Tempósan haladtunk a Belgrádi autópályán. Nem álltunk meg csak Belgrád után egy nagy pihenő komplexumnál , „ a Nagy fánál „ ahogy később neveztük. A busz vadszőlővel befuttatott kellemes hűvös parkolóban állt meg. Itt volt tisztálkodási lehetőség, kávé és iható víz. Szép rendezett park, közepén állt a hatalmas kiszáradt fa, amiről elneveztük. Kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat ,járkáltunk egy kicsit, szívtuk a jó levegőt. Ránk fért a mozgás, ekkor az útnak még az egyharmadát sem tettük meg és máris látszott rajtunk a gyűrődés. Élveztük a napsütést ,ismerkedtünk egymással. Itt később, amikor már Jugóban nem szívesen álltunk meg, akkor is tűrhető volt a biztonság és jók voltak az egyéb körülmények . Márkáért mindent lehetett kapni , igaz arra mi úgy vigyáztunk, mint a szemünk fényére . Ha sikerült forintért pisilni az dupla örömöt jelentett. Egész úton ez volt a második, de sokszor az elsőrendű problémánk . Szerencsénk volt, ha sikerült kulturált körülmények közt megoldani, akkor a következő 300 kilométeren nem volt semmi bajunk .A hűvösben szívesen üldögéltünk beszélgettünk . Itt minden nációt meglehetett találni . Azok, akik Görög országban akartak nyaralni itt utaztak keresztül. Később, amikor a harcok kiszélesedtek maradtunk csak mi bátor magyarok . A török vendégmunkások később Románián keresztül közlekedtek. Na, az sem volt különb még „balkánibb „ volt mint Jugoszlávia! A Bolgár határ felé haladva Nieshez közeledve szakadékok és alagutak váltogatták egymást. Nem tűnt túl biztonságosnak , az út mellett még egy kerékvetőt sem látott az ember .Szerencse volt, ha jól vezetett a sofőr , mert ha nem , akkor akár lent találhattuk volna magunkat a fentről beláthatatlan mélységben . Mire eltelt néhány év utazással ezt is megszoktam . A Bolgár határig már csak egyszer álltunk meg . Az alagutak elfogytak , a szakadékok elviselhetőbbek lettek . Lankás hegyes - dombos vidékhez értünk ahol gyors folyású patak csörgedezett az út mellett . A patak felett százéves összetákolt függőhíd vezetett át a másik oldalra . A padozatot hiányos falapok alkották a kapaszkodó drót huzal néhol térdig sem ért. Megálltunk pihenni. A bátrak , átmentek rajta és vissza is jöttek nagy visítások közepette . Akik nem próbálkoztak, mert féltek azok hintáztatták a hidat a bátrak alatt, akikből ekkor már elszállt minden kurázsi. Ezen az első beavatáson én is részt vettem aztán soha többet. Kicsit felfrissültünk , a Bolgár határig már csak 20 -30 kilométert kellett megtenni . Este lett mire oda értünk. A vámosok mindkét oldalon nagyon szívélyesek voltak . A korrupció még nem hatalmasodott el úgy, mint később , kevéssel beérték, nem követelőztek . Örültek néhány doboz cigarettának , kólának, dobozos sörnek, ezeket már előre elkészítette a vezetőnk. Bulgárián éjszaka utaztunk keresztül , nem láttunk semmit belőle. Később tapasztaltam ,hogy jobb , ha nem látom a koszos falvakat , sivár városokat. Az útmeletti WC ék olyan koszosak voltak ,hogy nem lehetett bemenni. A guggolós módszer miatt, minden össze volt rondítva benne . Maradt az út menti pusztaság rövid megállóval. Ilyenkor a környéket bevilágította a sok guggoló női „ hinterland „. Vigyázni kellett nehogy szerencséje legyen az embernek bele lépve valamibe. Alvás a buszon kész katasztrófa .A dörzsöltebbek a két ülés közti folyosón megágyaztak maguknak .Előkerültek a gumimatracok, hálózsákok és lefeküdtek . Gond akkor adódott, amikor megálltunk és néhányan leszálltak cigizni. Az igazi az lett volna, ha valóban szállni tudnak. Az ajtóig érve, hol egy fej hol egy láb akadt az ember talpa alá. Mindkét félnek, elég kellemetlen volt. Az üléseken kókadozva vagy a fejünket nem tudtuk hová hajtani , vagy a lábunknak nem volt helye. Minden esetre az én lábam alatt ott volt a príma sámli . Az most még eszembe sem jutott, hogy visszafelé éppen annak nem lesz helye , na persze a lábamnak sem. Most még, annak örültem , hogy milyen fantasztikusan kényelmesen utazok a többiekhez képeset . Aludni ágyban is elég nehezen tudok , ami pedig mozog alattam az nem alvásra való. Valószínű, hogy egy -egy félórára elszundítottam , bár úgy éreztem ,hogy egy szemhunyást sem aludtam .Mire a Bolgár - Török határra értünk úgy éreztem minden csontomat mozsárban törték össze. Abban reménykedtünk, hogy a vámvizsgálaton hamar túljutunk . Messziről láttuk, hogy az átkelő helyen legalább 20 útlevélvizsgáló kapu vár bennünket. Magasan lengedezett a félholdas zászló különös hangulatot adva a helynek. Az útlevél vizsgálathoz itt, első alkalommal le kellett szállni a buszról. .A forgalom a Törököknek természetes módon egyetlen kapunál történt . Az akkor éppen ott lévő 8 -10 busz utasai egymást taposva rohantak az egyetlen ablakhoz . A bent ülő katona unottan fel sem tekintve stemplizett, bárki beléphetett volna az országba , csak őt hagyja békén .A káosz óriási volt , de különösebb vizsgálódás nélkül mehettünk tovább . Ezen az első utamon minden hivatalos személy a szép arcát mutatta nekem . A határ túloldalán , még Edirne előtt megálltunk egy teázónál . Kicsit felfrissültünk , lemosták a buszt , megittuk az első Török teát vagy kávét . Várt bennünket az a Török férfi, aki az utazásunkat szervezte Isztambulban . Ő intézte a szállást egy – két rövid kirándulást a Boszporuszon túlra . Itt tapasztaltam először, hogy a jobb üzlet reményében minden Török férfinek van magyar neve . A mi Törökünket Endrének hívták. Nemsokára láthattuk, hogy népes családjával árulja a bőrkabátot , ruhaneműt és aranyat a közös boltban . Később minden évben kivált valaki az üzletből és szinte hihetetlen, de az utcán megismertek bennünket és invitáltak, nézzük meg most mivel foglalkozik . Visszatérve Endréhez, nagyon szívélyes ember benyomását keltette . Megvendégelt bennünket ,ez is az üzlet része volt. Amikor Jánossal mindent megbeszéltek , indultunk ő kocsival, mi a busszal . Még alig kelt fel a nap, éppen csak látszott a horizonton , mindenki kókadozott, úgy éreztük a busz csak cammog velünk. Isztambulban a szobát csak ebéd után foglalhattuk el. Ahhoz ,hogy az utazásnak turista jelleget adjunk , lassú tempóban, kis kitérővel elmentünk Rodostóba. A Rákóczi ház előtti tengerparton álltunk meg. Kellemesen hullámzott a víz , ringatóztak rajta a csónakok röpködtek a sirályok. A tenger látványában gyönyörködtünk , sétáltunk megmozgattuk elgémberedett csontjainkat. Vártuk, hogy a múzeum kinyisson. Lassan magához tért az elcsigázott társaság mire bejutottunk. Tudtuk, innen már csak 2 -3 óra Isztambul . Mi az ahhoz képest, ami mögöttünk volt ! Ahogy bementünk a házba a földszinten tele volt az előtér nemzetiszínű szalagos koszorúkkal . A falakon tablók sokasága 500 forintosokkal amin Rákóczi képe van. Körbe jártuk a házat , gyönyörködtünk az elébünk táruló kilátásban .Egyszer megnézni nagyon szép, de azt tudva ,hogy soha nem mehet haza, aki itt tölti napjait már nem annyira . Éveken át nézve a tengert , hallgatni mormolását bizony nagyon egyhangú lehetett . Egy két alkalommal szívesen felmentem , később azonban már a hátam közepe sem kívánta a házat, a látványt, semmit. Örültem ha kicsit pihenhettem amíg a többiek a múzeumban voltak . Lám -lám így múlik el a világ dicsősége ! Az Egei tenger partján haladtunk tovább , örültünk minden rövid pihenőnek .Délfelé kezdett nagyon meleg lenni azt sem tudtuk mi a rosszabb , a meleg vagy egyáltalán ülni a buszon. Az utak mellett meredeztek a félig felépített villák falai. Egész lakónegyedek tűntek fel üresen . Valaki kitalálta , fürödjünk meg a tengerben. Sokan helyeseltük és egy alkalmasnak tűnő homokos partnál megálltunk . A fiatalok , és a bátrak nekivetkőztek megmártóztak a kellemes , hűvös vízben . Az idősebb korosztály csak a szoknyáját húzta fel és a homokos parton kavicsot , kagylót gyűjtve frissítette fel magát. Kellemesen felüdültünk . Igy már a hátra lévő néhány óra nem tűnt olyan hosszúnak . Délután 2 óra körül érkeztünk Isztambulba.