Az első út Isztambulba arra volt elég , hogy kellőképpen elkábított tarkaságával, egzotikumával. Mindent sajnáltam, amit ott hagytam a boltokban, a bazárban . Az első megpróbáltatáson akkor voltunk túl, amikor befejeztük a bevásárlást . Nem fejeztük be igazán csak abba hagytuk .Az utolsó fillérig elköltöttük a pénzünket . Ez a jó szokásunk mindvégig megmaradt . Sokszor gondoltam rá mi lenne ha …… -lemaradnék a csoporttól valami miatt -annyira elromlana a busz, hogy nekünk kellene megjavíttatni . -valami miatt egyedül kellene haza jutnom stb . Egy idegen világban elég kiszolgáltatott lettem volna . Na, de a szerencse mindvégig velem maradt . Vámot csak otthon kellett fizetni a „ köztes sápokra „ pedig előre összeszedték a pénzt. Ezt a műveletet mindig nagy morgás követte pedig tudtuk , hogy saját érdekünkben elengedhetetlen . A második nagy megpróbáltatást a csomagolás jelentette .Elvileg nem lehetett több egy embernek két csomagjánál .Az ügyesek és dörzsöltek kettő darab mázsás csomagot csináltak . Annak a cipeléséhez persze erő is kellett .A gyengébbek és a kezdők két elbírható egyforma táskába csomagoltak .Ezen kívül még számtalan ép ésszel követhetetlen kis szatyor lapult az ülések alatt és a fejünk felett .Mindennek lett helye csak nekünk nem nagyon . A csomagolást egyetlen tenyérnyi szállodai szobában kellett megoldani . Mindent kipakoltunk először és mindent felpróbáltunk , amit a méret engedett .Szomorúan tapasztaltuk ,hogy a legjobb holmikat más vette meg . Csapzott hajunkkal mindegy volt mit veszünk fel divatbabák nehezen lettünk .A lehető legtöbb mindent magunkra vettünk , bugyit , blúzokat , melegítőt , aranyakat . Úgy néztünk ki, mint a karácsonyfa . Mire a buszon ültünk mérsékeltük magunkat aranyakból csak néhány darab maradt rajtunk. Az aranyak zöme bekerült a bugyikba melltartóba, ruha korcba. Nem vallott nagy leleményességre, de akkoriban még jóindulattal kezeltek bennünket a vámnál, kis halak voltunk . A táskákat megtaposva minden belefért a két csomagba . Este mire holt fáradtan lefeküdtünk ,eltűnt a szobából a káosz , a táskák sorba állítva várták sorsukat. A harmadik tortúra akkor vette kezdetét, amikor a szálloda elé ide – oda tolatásokkal nagy nehezen beállt a busz. A csomagokat lehordtuk az utcára , ettől kezdve nem lehetett elmozdulni mellőle . A folyton ott őgyelgő utcai árusok arra vártak, hogy valaki félre nézzen és már szaladtak is a táskával. Az volt a szerencsés eset ha valaki felbuktatta a szaladót, ami ritkán sikerült . Úgy szaladtak, mint egy – egy hosszútávfutó olimpiai bajnok. Bottal üthettük a nyomát annak aki egyszer meglépett . A lepakolással oda szegeztük magunkat az aszfalthoz félnapra . A legszükségesebb dolgainkat is csak úgy tudtuk elvégezni, ha valaki vállalta a felvigyázó szerepet .A szobát el kellett hagyni 10 óráig a busz pedig csak délkörül indult . Örökké problémánk volt belőle .Szerettük volna mi elhelyezni csomagjainkat a busz aljában , de abból veszekedés lett .Az ok nagyon egyszerű volt . Mindenki igyekezett saját csomagját láthatatlanná varázsolni . Sajnos senki sem rendelkezett ehhez szükséges természetfeletti képességekkel . Maradt az, hogy a sofőrök pakoltak igy viszont a nagy táskák kerültek belülre a kicsik szem előtt maradtak . Ha tetszett, ha nem ezt már el kellett fogadni .Mire mindez lezajlott úgy néztünk ki, mint egy vert sereg. Csapzottan ziláltan idegesen foglaltuk el helyünket a buszon .A helyünk volt az egyetlen fix pont . Mindenki oda ült vissza amit otthon választott . Legalább ezen nem veszekedtünk .Számomra akkor a lábam kényelmét szolgáló kis sámli jelentette a legnagyobb problémát . Nem volt helye, mint az igazságnak . Mindenki arra szavazott hagyjam ott a törököknek .Hallani sem akartam ilyen lelketlenségről. Magam mellé tettem a közlekedő útra .Aki le akart szállni , elszívni egy cigarettát az hangosan szidott . Tartott ez az állapot estig, amikor a nagy helyezkedések idején valaki mindig leült rá nagyobb helyet hagyva társának az ülésen . Akkor már csak dicséretet kaptam . Hogy a lábam alatt miért nem fért el? Ott már egy tűnek sem volt helye nem egy ilyen óriási ülő alkalmatosságnak . A kajás szatyor tele volt mindennel , a vizeskanna maradék nedűvel . Az útközben megvett csokik is mind ott voltak a lábam alatt . Igazán az lett volna jó, ha a lábaim lecsatolhatók , mert azoknak keserves volt az élete hazáig . A lumbágómról , a meredt nyakamról és a cipekedéstől sajgó karomról nem is beszélve .Ráadásnak az idegeskedéstől a vérnyomásom is az egekbe szaladt . Kezdett elhatalmasodni bennem az érzés, hogy soha többet nem akarom látni Isztambult . Az összes török tűnjön el a szemem elől . Egyék meg a csokijaikat, hordják el a bugyikat, fulladjanak bele az aranyukba ! Egyáltalán nem is olyan jó ez az egész út ! A városból sem láttunk szinte semmit , hagyjanak engem üldögélni hazáig. Pukkadjanak meg! Ez az érzés fokozódott minden határátkelő helynél. Különösen az volt kellemetlen amikor nem a buszon kezelték az útlevelünket . Fáradtan nyűgösen le kellett szállni egy vacak pecsét miatt éjnek idején . Csak az vigasztalt , hogy ezt az utat a törököknek gyalog , lóháton vagy szekéren kellett megtenniük évszázadokkal ezelőtt és mi várt rájuk nálunk ? Az egri nők forró vize és tüzes karikája . Ehhez képest én kényelmesen utaztam . Félholdas zászlót is csak a bolgár török határon láttam . Úgy látszott a hivatalos egyének nem akarták elvenni a kedvemet az úttól . A határokon zökkenőmentes volt az átkelés. A bolgárok „ csont „ nélkül tovább engedtek ,a Jugók kicsit kötözködtek . Minden esetre doboz Marlboro cigi és üveg Viszki oldotta a feszültséget .Az autópályán Szabadkáig nem volt gond. Rövid pihenőt a Nagy fánál tartottunk. Igyekeztünk, hogy minél előbb Szabadkán legyünk. A főtéren már vártak bennünket odarendelt szeretteink ahol átpakoltunk a gépkocsikba . Különösen a bőrkabátok miatt volt fontos, mert mindenkinél több volt a megengedett egy darabnál . Az átpakolás után nyugodt szível beírhattuk nincs elvámolni valónk. Arról gondoskodtunk, hogy ne maradjunk mégsem izgalom nélkül . A már ismerős ital boltban bevásároltunk finom rumpuncsot , meggylikőrt , konyakot . Az üresen maradt táskákban ott lapult a lábam alatt 8 - 10 üveg . A férőhely még kevesebb lett amit a határig már kilehetett bírni . A vámvizsgálat méltányos volt, mindent elhittek bemondásra . Látták rajtunk ,hogy csupa „első utas turista „ utazik a buszon, akik Isztambulban mindent meg néztek a bazáron kívül. Félórai pihentetés után intettek ,hogy mehetünk tovább .A finom bánásmód ellenére is ellehetett volna végezni a zabszem próbát .A lelkünkről lehulló kövek hangját is lehetett hallani amikor végre Magyar földön gurult velünk a turista járat . Mindenki felszabadult , feldobódott , „ hű de könnyen sikerült „ ! Beindult a hangzavar , elkezdtük egymást kérdezgetni , mit mennyiért lehet eladni. A sikeres út után fel sem merült bennem, hogy nem látom többet Isztambulban a nagy bazárt ! Az, hogy a felesleges holmikat eltudom e adni, számomra nem volt kérdés. Mindent eladtam egy nap alatt úgy, hogy a lakótelepről ki sem mozdultam .A gyerekeimnek, unokáimnak sok szép mindent hozam . Annyi volt a pozitív élményem hogy a következő út szervezésekor elsők közt jelentkeztem . Az út hasznából megadtam a tartozásom , sok szép holmi megmaradt a családomnak . A következő úthoz, tudtam márkát vásárolni . Minden várakozásomat felül múlta a haszon . Kezdtem megérteni miért éri meg olyan sok embernek utazgatni vállalva a fáradtságot , rizikót . Később saját bőrömön tapasztaltam, hogy hat az általam vásárolt arany árára, az Iraki háború, Gorbacsov leváltására ,vagy a balkáni háború kiszélesedésére úgy szintén. Beavatásom túlságosan jól sikerült , alig vártam a havi egyszeri útra kelést ,meg sem lehetett volna kötözni otthon . Vártam az izgalmas történéseket és nem utolsó sorban a várható hasznot .Akkoriban volt félkész állapotban a házam , amit aztán sikeresen felépítettem aranyból és bugyikból.
