A határ átkelőknél egyre nehezebben jutottunk át. Állandóan ment a szívatás, amiben örömüket lelték különösen a Jugoszláv vámosok. Most is ez történt. Eljutottunk arra a szintre, hogy már nem lehetett megvesztegetni a vámosokat. Bár mit mondtunk, kértünk, ajánlottunk, kimondták, hogy menjünk Románián keresztül, vissza egész Bulgárián, hogy elérjük Vidinnél a kompot. Nekünk, plusz egy napot jelentett , megtoldva egy Dunai kompátkeléssel. Máskor is mentünk már erre tudtuk mivel jár . Egész nap utaztunk Bulgárián keresztül . Láthattuk a lepusztult vidéket ahol megállni sem tudtunk . Amikor megérkeztünk Vidinbe a komphoz nem tudhattuk milyen szerencsénk lesz . Ha jó ütembe érkeztünk csak két fordulót vártunk , ha nem akkor négyet ötöt. Az amúgy is hosszú úton óriási megterhelés volt számunkra. Nem volt mit tenni vettünk egy balkanyart és elindultunk a Román határ felé . Kín keservesen megérkeztünk az átkelőhöz amit nem tudom kinek építettek. Leírhatatlanul koszos, zsúfolt, egyáltalán nem embernek való. Naponta több száz ember megfordul itt de WC-nek, mosdónak nyoma sincs. Az útról lelépni nem volt tanácsos, mert az éjleple alatt telepített nagy rakás „aknákkal „ volt tele a környék . Minden talpalatnyi helyen óvatosnak kellett lenni. Nem robbant ugyan de ha bele léptünk nem volt egyszerű tisztára és szagtalanra varázsolni a cipőnket. Vissza sírtuk a guggolós balkáni WC-ket. Mégis muszáj volt körbe járni azt a néhány bokrot amelyik takarást biztosított szépen világító hátsónknak. Délután volt mire átjutottunk a komppal. A Duna itt a valóságosnál is szélesebbnek látszott. Amikor már a vízen voltunk gyönyörű volt a látvány, ahogy hömpölygött méltóságteljesen a hatalmas víztömeg, nem érzékelve az emberek idegességét. Egyébként is sok mindent látott már a mi kis csapatunk meg sem kottyant neki. Nem tudom a sofőrök, hogy tudtak a kiépítetlennek látszó rámpán le és felhajtani a busszal. Szerintem igazi művészet volt . A Román oldalon aztán száguldhattunk végre. A normálisnál keskenyebb „sztráda „ tele volt kátyúval úgy tűnt szét ráz bennünket . Kész csoda, hogy haza tudtak jutni velünk a sofőrök . Nem érdekelt bennünket az sem, hogy a Román határon hogy jutunk át. A várakozást abban a biztos tudatban éltük át, hogy az átkelés után már magyar földön leszünk .Mindegy volt kell vámot fizetni vagy sem . Most is sokunk szájából elhangzott a „soha többet Törökország „ kezdetű monológ . Aztán vérmérséklettől függően folytatódott . Nagyon bele fáradtam , kezdett elegem lenni mindenből . Amikor szerencsésen haza értünk számvetést csináltam. Eldöntöttem csak addig járom a seftesek viszontagságos útját, amíg a házam kész nem lesz. Ez az idő egyre közeledett. Már a fűtésszerelés zajlott ,lassan és körülményesen . A munkához kifogtam a leglustább és legpiásabb szerelőt . Jugoszláviában egyre kegyetlenebbé vált a háború. Az átutazással járó izgalom és stressz nagyon megviselt . A katonák már nemcsak kértek az autópálya mellett, hanem elvették, ami megtetszett . Tudták, hogy bármit megtehetnek és ezzel mi is tisztába lettünk . Egyik utunkon az történt ,hogy egy fiatalember azért jött Isztambulba, hogy vegyen magának egy western csizmát . Sikerült kettőből egy párat összehoznia és elvette tőle a katona. Összeadtuk az árát, de nem kárpótolta a bosszúságot, amit átélt. Ehhez hasonló esetek sokasága történt velünk . Egyik úton egész éjjel rosszul voltam ültem a lépcsőn a sofőr mellett és beszélgettünk. Ezt követően, még egyszer utaztam és befejeztem . Senki sem hitte a csapatból, hogy meg tudom állni. Nekem jelzett a szervezetem és örülök, hogy figyeltem rá . A többiek még jártak egy évig aztán átalakult megint minden . Itthon is lehetett a Pesti piacokon mindent venni, aki még kereskedett oda járt árúért. A seftelés még megmaradt számomra egy ideig. Jártunk Olaszországba bőráruért , aranyért, Németországba különleges élelmiszerért . Ezek az utak másak voltak ,nem jelentettek semmilyen élményt . Lassan, felépült a házam és terveztem a kiköltözést . Elmentem még egy útra abból kifizettem a garázs építését és bár egyik ismerősöm sem hitte el , nem utaztam többet Törökországba . A Németországi és Olaszországi utak lazábbak voltak a határon , de nagyon cipekedősek . Ezeken az utakon nem történtek jó sztorik . Egy két évig néha elutaztam, de az egészségemnek nem tett jót így aztán befejeztem a seftelést . A török utak, azonban minden nehézségük ellenére felejthetetlen emlékei életemnek. Ezek után kezdtem el igazán a nyugdíjas életemet. Ültettem a fákat, metszettem a szőlőt és nyári estéken szalonnasütés mellett meséltük az élményeinket. A 21–ik század így köszöntött rám. Amikor belefáradtam a sok munkába eladtam a házat és közel a gyerekeimhez vettem egy panelt, ahol jól érzem magam. Az én huszadik századomban nem a cél volt az érdekes, hiszen az nem is volt mindig, hanem maga az út, amin végig mentem. Sokat tanultam, semmit nem bántam meg, de azért újra nem kezdeném. Most tartok egy kis szünetet és folytatom az „ Apám naplója és az én emlékeim” írással, mindenkinek köszönöm aki olvasta eddigi írásaimat.
