Románia 1963, vadkempingben a tengerpartig. Alig múlt el még 7 év 56 után, éppen csak kezdtük magunkat jobban érezni, kicsit mozgolódni. Utazni csak itthon lehetett, és a szomszédos szocialista országokba útlevéllel, úgy ha meghívó levelet kaptunk egy rokontól, vagy ismerőstől, aki rokonnak vallotta magát vállalva, hogy gondoskodik az ellátásunkról. 1962 nyarán elutaztam Lacikával egy rövid látogatásra apám nővéréhez Nagyváradra, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Rokonok elvittek a Hullám fürdőkbe, amit mindketten nagyon élveztünk. Pár nap volt az egész, de ezen felbuzdulva elkezdtük tervezgetni Flórival, hogy jó lenne elmenni a fekete tengerig. Nem sok realitása volt ugyan, az elképzelésnek, mert Nagyvárad elég messze van a tengerparthoz. Az volt a rend ugyanis, hogy amikor megérkezik az ember jelentkezni kellett a Milícián és a várost nem hagyhatta el a szerencsés utazó. Azt terveztük, hogy a Nagyváradig vonattal megyünk, ott csatlakozik hozzánk egy rokon, Sanyi bácsi, és elkísér bennünket Constantába és vissza. Oda, vissza ez az út, közel 3000 km. lett volna ahhoz pedig sok eladni szánt árut, kellett volna vinni, mert pénzt itthon nem adtak. Tervezgetésünk hamar más irányba terelődött, amikor szóba került barátaink Kati és Gabi társaságában. Felvetették, hogy mehetnénk együtt az ő Moszkvicsukkal. Mi erre gondolni sem mertünk, számunkra olyan luxusnak számított. Megbeszéltük, hogy így megoszlanának a költségek és egy jó kirándulásunk lenne. Mindenképpen nyáron, a gyerekek szünidejére tervezgettünk. Ahhoz, hogy a költségeket még jobban lefaragjuk, arra gondoltunk, hogy sátrakat szerzünk és így a szállás díjakat is megspóroljuk. Azt is végig gondoltuk, hogy így sokkal romantikusabb lesz az utazás. Akkor még nagyon kevés helyen volt kialakított Kemping, ami aztán később beigazolódott. Az ötlet valahogy tavasszal vetődött fel, amit melegen tartottunk, viszont rengeteget beszéltünk róla. Környezetünk, munkatársaink nekünk szurkoltak és a Romániai útnak. Azt hiszem, nekik volt a legnehezebb ez az időszak a tervezgetést, készülődést velünk élték végig, mert mi Katival tényleg kibírhatatlanok voltunk. Ahogy közeledett az elutazás ideje egyébről sem beszéltünk, mint arról, hogy mi lesz, hogy lesz. Ki tudja hányszor hallgatták végig a különböző verziókat, amit természetesen helyeselniük kellett. Végre mindenki megelégedésére eljutottunk odáig, hogy megkaptuk az útlevelet, a kevéske pénzt és a kioktatást, hogy kell majd viselkedni egy másik országban. Várakozáson felül gyorsan ment, két hét alatt megvolt minden, tokkal, vonóval. Akár indulhattunk volna azonnal. Nem ment azért minden ilyen gyorsan, négy ember idejét és a gyerekek elhelyezését is meg kellett szervezni. Sokszor közbe jött valami, nekünk Katival a tízéves érettségi találkozónk, amit semmiképpen nem akartunk elszalasztani, Gabinak pedig felvételi vizsga a Műszaki egyetemen. Megállapodtunk végül a július 5 ben. Ez az időpont végre, mindenkinek megfelelt. A gyerekeket elosztva vittük a nagyszülőkhöz, Gittát Kocsérra, Lacikát Gesztre. Összedörzsöltük a kezünket, hogy na, akkor részünkről indulhatunk. A neheze természetesen most kezdődött. Nem volt még sátrunk, végül ismerősünktől kaptunk egy kétszemélyes katonai sátrat és egy gumimatracot. Arra gondoltunk, hogy majd ott veszünk, ami hiányzik a felszerelésből. A sátor tulajdonképpen, normál állapotában egy vízhatlan katonai köpeny, természetesen cipzár nélkül. amit középen fel kell akasztani egy fára, így lehet rögzíteni, alul pedig cövekekkel. Ez a helyzet aztán behatárolta egész utunkat, csak ott tudtunk sátrat verni ahol fa volt. Az eg gumimatrac elég vicces volt, mert hol én hol Flóri feküdt rajta a másik pedig a szűkösen össze szedett takarókon. Kati és Gabi nagyon komfortos sátrat béreltek a kölcsönzőből. Mindent bevásároltunk, melegítő, takarók, edény a főzéshez, kemping gázmelegítő és bogrács. Természetesen sok felesleges holmi is került a csomagba, amiről csak akkor derült ki, hogy felesleges, amikor visszaérkeztünk. A két fiúnak kár volt elvinni rendes ruhát, öltönyt, ami egész út alatt a kocsiban lógott, ám egyszer sem vették fel. Megbeszéltük, hogy első étszaka Debrecenben alszunk a Gabi szüleinél, hogy korán átmenjünk a határon. Nagy levegőt vettünk és végre elindultunk. Indulás előtti napon én már nem dolgoztam, megbeszéltük, hogy korán indulunk Debrecenbe, tűkön ültünk, amikor kiderült, hogy még mindig volt valami javítani való a kocsin. A nagy készülődésben két kispárna, amit az útra készítettem otthon maradt, nagyon sajnáltam, amikor éjszaka keménynek bizonyult az anyaföld. Kati is otthon felejtette a nagy gonddal elkészített fekete nadrágját. A férfiak kárörvendőek voltak, bosszúságunkra. Gabi szülei már izgatottan vártak bennünket Debrecenben, elláttak az útra tanácsokkal és sok finom ennivalóval. Készletünk feltöltődött a konzervek mellett, zsír, szalonna, kolbásszal és egy takaros kis bográccsal, és egy takaros demizsonnal víznek. Gabi utolsó pillanatban elvállalt egy megbízatást, kollegájától. Vinnünk kellett egy nagyméretű kukta fazekat Nagy Imre festő művésznek, amit Kolozsváron, vagy Csíkszeredán kellett átadnunk. Kiadós ebédet jósolt nekünk, mondván a művész úr nagyon vendégszerető. Erről később kialakítottuk saját véleményünket. Az tény, hogy a kukta állandóan útban volt egészen addig, míg át nem adtuk a címzettnek. Jól megvacsoráztunk, izgalommal telve elaludtunk és korán elindultunk végre.