4. Vasárnapi programunk. Ezen a reggelen is azzal kezdődött a nap, hogy átmentünk az aluljárón egy szép parkon az állomás éttermébe. Várt ránk a remekül megterített asztal mindenféle finomsággal és vendéglátóink is nemsokára megjöttek. A sok érdekesség közül egy nekem nagyon tetsző mozzanat. Az állomás előtt hatalmas kerékpár parkoló volt, tele több száz lezáratlan kerékpárral, senki sem piszkálta, nem lopta el a gazdája ott találta ahol hagyta. A városból nagyon sokan dolgoztak más városokban és innen indulnak vonattal és jönnek haza munka után. Ezekben az években nálunk még nem volt jellemző, hogy más városban dolgozott valaki úgy, hogy naponta haza járt. Első utunk ezen a napon a várisi tűzoltóság riasztó központjába vezetett. Először derültünk, de amikor tapasztaltuk, hogy tényleg meg akarják mutatni munkájukat egészen máshogy álltunk a látogatáshoz. Kedvesen fogadtak bennünket és már előkészítették a helyet a bemutatókhoz. Komplett tűzoltó bemutatót tartottak nekünk, ezen kívül gépkocsiból mentést és láthattuk azt is, hogy milyen jól felszerelt gépeik vannak. Ahová a riasztások befutnak teljesen automatizált ők látják el a betegek mentési munkáit is. Nagyon kellemesen telt el a délelőtt egy része. Innen az üveggyártásáról híres Rihiimiki üvegmúzeumba mentük. A termek úgy voltak berendezve, hogy a klasszikus szépségű kristályoktól az öntött, merített, cseppentett modern munkáig minden megtalálható volt. A modern terem hajlított famennyezetével érdekesen harmonizált a vitrinekben elhelyezett, vagy pódiumra helyezett nagyméretű, zömében színes üvegcsodákkal. Ez a terem volt egyben a hangverseny terem is ahol a következő napon Marjával, pedagógus kísérőnkkel egy órát eltöltöttünk. A kiállított üvegvitrinek közzé rakták be az összecsukható székeket feltételezem, hogy senki nem tört össze semmit. Hallatlanul elegánsak, nyugodtak voltak az emberek és látszott rajtuk, hogy tényleg érdekli őket, amit hallanak. Olyan szerencsénk volt, hogy Szabadi Vilmos koncertet hallhattunk. A múzeum megtekintése után az Állami „ Aggok házába „ mentünk, ami semmiben sem hasonlított a mi szociális otthonainkhoz. Hasonlóság csak annyi volt, hogy itt is idős emberek éltek nagy nyugalomban, szeretetben, gondoskodásban. Mindenkinek kis apartmanja van, ahová magával viheti személyes holmiját, kedves bútorát. A kis zuhanyzós fürdőszoba úgy van berendezve, hogy körben kapaszkodó van és a zuhany alatt lyukacsos szék ahol a nehezen mozgó idős ember biztonsággal tud mosakodni. Apróságok, mégis fontos dolgok, hiszen gyakran okozhat gondot annak, aki szobához van kötve. A 3-4 emeletes épület belső tere mindenhol körbe volt kapaszkodóval a falak mentén. Az egész épület hatalmas parkban áll ami inkább hasonlít üdülőhöz, vagy szanatóriumhoz,. mint idős otthonhoz. Látszott az egész házon, hogy minden az itt lakók kényelmét szolgálja. A földszinten volt a foglalkoztató ahol kézmunkázhattak, társasjátékokkal játszhattak az idős emberek. A betegségből lábadozók rehabilitációja is itt történt. A foglalkoztató mellett volt az ebédlő, mi is velük ebédeltünk, nagyon változatos ételeket szolgáltak fel. Itt barátkoztunk össze a már említett Marjával aki tanárnő a helyi általános iskolában. Németül tudtunk beszélgetni örültem, hogy nem voltam szótlanságra kárhoztatva. Zsóka természetesen kihasználta ezt a lehetőséget és sok mindent kérdezett. Felajánlotta, hogy külön kettőnknek megmutatja az iskoláját, ha akarjuk, akartuk ! Visszatérve az otthonhoz a ház belső udvarán hintaszékkel, kerti bútorokkal kialakított kellemes pihenő van, ahol vendégeket is lehet fogadni. Itt szemtanúi lehettünk egy rokoni látogatásnak, ahol egy házaspár két kisgyerekkel vendégül látta a nagybácsit. Pillanatok alatt előkerült mindenféle finomság a kosarakból és az egész család együtt fogyasztotta el. Ebéd után a Hírközlési múzeumba mentünk az épület a háború előtt Tiszti kaszinó volt. Egyik tolmácsunk, Kirsti férje volt az idegenvezetőnk, aki megmutatott, elmagyarázott mindent, aminek a felét sem értettem. Nem vagyok egy műszerész zseni a saját készülékeimen is csak a felét ismerem a gomboknak, sokszor így sem tudom, hogy a rádiómon éppen melyik állomást fogom. Az épület körül nincs kerítés, ami az egész városra jellemző nekem nagyon tetszik, mindez egy híradós laktanyában. Azt hiszem Rihiimikiben a legmagasabb kerítés 30- 40 cm magas lehetett egy- két helyen. Talán a temető mellett volt magasabb. Néhány szó a temetőről. Nem tudok rá más szót mondani, mint azt, hogy nemesen egyszerű, finoman gondozott. A sírokon egy emlékkő, mellette vázában virág a sírokon egybefüggően szépen nyírott fű, gondozott utak. Ha azt mondom, hogy tükrözte az egész nép kulturáltságát akkor sem hazudok vele. Jó délután volt mire haza értünk a szállásunkra, másfél óra pihenés után mentünk az előző nap megbeszélt családokhoz látogatóba.