1/ Előkészületek. Amiről, most írni fogok nem most történt, 1968 novemberében. Akkoriban örült az ember, ha kiléphetett a határon túlra, nem szépítem, akkor én nagyon örültem a Moszkvai útnak. Minden országnak megvan a maga varázsa, kultúrája, különleges városai ismeretlen emberei. Sokféle varázs ígérkezett, először is ilyen messze, pláne repülővel még sohasem utaztam. Az sem volt elhanyagolható, hogy a saját szememmel megnézhettem a „ Nagy testvért „ és azt, hogyan élnek ott az emberek. Bennem még éltek a háborús emlékek, ami ugyan halványult, de kíváncsivá tett. A hírek eléggé megszűrve érkeztek el hozzánk, de mert a propaganda akkor is működött csupa rózsaszín ködben láttuk a keleti világot. Igaz, hogy a „való világból” keveset láttunk, viszont az élmény annál is jobb lett, mint amit gondoltam. Nem volt egyszerű akkoriban sehová utazni, Moszkvába pedig végképp nem lehetett úgy elindulni, hogy majd ott meglátjuk mi lesz. Csoportos turistaút, vagy vállalati jutalom út jöhetett szóba. Nekem szerencsém volt, a vállalati szakszervezeti bizottság kapott két jegyet a moszkvai útra, egyiket Boros Laci kapta a lakatos műhelyben a másikat én. Azt hiszem azért nem morgott Flóri, mert így mégis csak ellenőrzés alatt voltam, munkatársa volt Boros Laci. Nagy izgalommal készültem az útra tudtam, hogy a csoport 30 tagja a Vegyipari szakszervezet révén eljut, valamilyen gyárba ahol találkozunk melósokkal, vinni kell néhány ajándékot. Közben az is kiderült, hogy a csoport nagy része szocialista brigádvezető vagy legalább is tag. A filmeken láttuk a rengeteg kitüntetést a mellükön, így aztán beszereztünk mindenféle kitűzőt, vegyis jelvényt, oklevelet és apróbb tárgyakat. Reméltem, hogy karácsony előtt tudok venni én is valamit. Azt egyelőre nem tudtuk pontosan, hogy hol szállásolnak el bennünket csak azt, hogy a Seremetyevói repülőtéren vár bennünket valaki, aki elvisz a szállásunkra Moszkvában. Szeretem az Orosz klasszikusokat, sok könyvet olvastam, de azt is tudtam, hogy ez már nem azaz, Oroszország, amiről Tolsztoj írt az Első Péterben, vagy Solohov háborús könyveiben. Nagy volt a várakozás, kolleganőim velem izgultak és tudták, hogy részletes beszámolót kapnak tőlem, amikor visszaérkezek. Nagy bőröndbe bepakoltam a legszebb ruháimat biztos, ami biztos alapon, hátha mulatunk legalább egyszer. Szerettem utazni, új helyeket, embereket megismerni, sokszor nem is a cél, hanem az út volt fontos, amin eljutottam valahova és vissza. Végre eljött a nagy nap, felvittek bennünket Pestre a ferihegyi reptérre, ahová jó korán érkeztünk. Beültünk egy cukrászdába eltölteni az időt nem mertem enni, nehogy probléma legyen a gépen. El sem tudtam képzelni milyen lesz repülni. Amikor visszamentünk már a tranzit váróban volt a csoport, egyeztették a létszámot megvan e mindenki. Egy házaspár majdnem lemaradt az utolsó percben érkeztek. Másik párról az derült ki, hogy Londonba akarnak utazni és hozzánk ültek be, jót nevettünk a rovásukra. Jó hogy nem Moszkvában derült ki, szerencsére éber volt a személyzet. Kinyitották a kaput és indulhattunk a géphez.