A Szolnoki Cukorgyárat 1912 - ben alapították, Kapacitását, akkor 1200 t / évre tervezték és apró korszerűsítésekkel, bővítéssel 50 év alatt kapacitása 2200 t / évre emelkedett. 1964 ben Magyarország eddigi legnagyobb cukoripari rekonstrukciója kezdődött el Szolnokon. Gyakorlatilag valamennyi technológiai berendezés, kisegítő és melléküzem, répa fogadó állomás, erőmű , mészkemencék, szárítók, átépítésre kerültek . A napi kapacitás 1986 ra 5400 t/ nap lett. Ez a rekonstrukció még akkor is tartott, amikor 1982 ben oda kerültem. A hagyományos iparszerű cukorgyártás sok, és nagyon nehéz fizikai munkát igényel. Magas páratartalmú 40—50—C környezetben. A 80 as évek közepére korszerű, távvezérelt, hőfok és folyamatszabályozó rendszert kezeltek a dolgozók. Az alapanyagot az ország keleti részében 45—50 korszerűen gazdálkodó termelő szövetkezetben és állami gazdaságban termelték a legkorszerűbb feltételek mellett . A répatermelésért felelős dolgozók, figyelemmel kísérték a répa fejlődését a földeken és a beszállítást tárolást is ők ellenőrizték. Amikor a gyárba kerültem sokszor megfordultam egy, egy TSZ ben és Állami gazdaságban ahol világ színvonalon termelték a répát az öntöző rendszerekkel felszerelt területeken , a meliorációt is magas szinten megvalósítva. Az ország belföldi fogyasztásának 12—13 % át fedezte a Szolnoki Cukorgyár. Minden melléktermék hasznosításra került. A répaszeletet takarmányozásra a mésziszapot talajjavításra használták fel a gazdaságok . A saját erőmű pedig a hőenergiát felhasználva fűtötte az irodákat és a lakótelep lakásait. Saját termálvizes kutunkból a lakótelep 200 lakását és egy városszerte kedvelt strandfürdőt látott el a gyár. Mint már említettem , akkoriban minden gyárnak , a Cukorgyárnak is volt orvosi rendelője, óvodája, iskolája és sport pályája kis üzlete. .Évente 350—400 dolgozó részesült kedvezményes üdülésben . A környező országokkal kialakított jó kapcsolatok révén kedvenc üdülési hely lett a Magas Tátra ahol a Diószegi cukorgyár üdülője volt, ők pedig a gyár melletti strandon lubickoltak szívesen és laktak a fa házakban. Az NDK Lipcse környéki tavait és Berlin üdülő negyedét a Lipcse melletti kazángyárral kötött szerződés alapján, kölcsönös üdültetéssel értük el. Azt az első perctől tapasztaltam, hogy az emberek nagyon összetartóak, segítőkészek. Kezdtem, magamra találni a gyárban ahol jól éreztem magam. Az itteni légkör nagyon hasonlított az én Vegyi Műveknél eltöltött életemhez, ami azért nem volt ugyanaz. Itt mégis csak „ jött, ment „ voltam, nem itt születtem, mint sokan mások. Legközelebb a műszaki vezetőkhöz kerültem. Sok gondot okozott számomra a Szak-szervezeti titkárunk. Az, hogy sokszor nem volt a helyzet magaslatán egy dolog, de a legnagyobb probléma az volt, hogy nagyon ivott, amit én nem tudtam elviselni. Ahol tehettem próbáltam tenni ellene , kevés sikerrel. Erzsikével közös titkárnőnkkel , ha már más lehetőség nem volt eldugtuk a „repit „. Annyit mégis elértem, hogy a korábbi haverok nem jártak fel hozzá reggelenként a megszokott kupicára, ami mások szerint nagy eredmény volt. Mindig és mindenkivel kötözködött azzal leplezte a tájékozatlanságát, na amikor ez még részegséggel is párosul, nekem sok volt. Legtöbbször a villámhárító szerepét is be kellet töltenem, közte és a vezetők között. Amikor már mindenből elegem lett kimentem a gyárba a műszakiakhoz ott mindig lecsillapodtam. Amikor a gyárba kerültem az igazgatóval elég jól megvoltunk, amíg ki nem ismertük egymást. Az volt a baj, hogy amikor nem értettem egyet valamivel akkor nem megbeszéltük az adott problémát, hanem betartott. Állandósultak a hatalmi harcok, amit nem szerettem. Előfordult, hogy értekezlet előtt megbeszéltünk valamit, amit aztán homlokegyenest másképp adott elő. Ilyenkor vérnyomásom 200 körül járt. A rendszer az volt, hogy a pártszervezetnek folyamatosan be kellett számoltatni egy - egy gazdasági terület vezetőjét az ott végzett munkáról ,a dolgozók munkakörülményeiről. Akkor hülyeségnek tartottuk a kettős irányítást, most viszont azt mondom ,hogy nem volt hiába való. Odafigyeltek, hogy mit csinálnak a vezetők, ami különösen fontos volt a területen dolgozó emberek szempontjából. Ma senki sincs, aki törődne azokkal, akik valójában dolgoznak, nincs gazdája az embereknek, nem tudnak panasszal élni, mert azonnal elküldik, aki kinyitja a száját. Na de ezen túl van a társadalom, kellett a kapitalizmus és most minden bejön, amit Marx „ anno„ a nagykönyvben leírt.Nyár közepe felé lecsillapodtak a kedélyek megszoktak engem és én is az itt dolgozókat. Hátam mögött Anyánknak hívtak, amit én megtisztelőnek tartottam . A nők közül összebarátkoztam Erzsikével, Évikével, Icával , másokkal csak jóban voltam. A férfiakkal közvetlen munka kapcsolatom volt, igazi barátság nem alakult ki senkivel. Azt ma is elismerésként veszem, hogy bárki jöhetett hozzám és jött is, problémájával, ha tudtam segítettem, ha nem azt már az elején megmondtam. Ez a kapcsolat az emberekkel mégis egészen más volt, mint a Vegyiben, hiszen ide már felnőttként„ kívülről „ vezetőnek kerültem.

 Sokat voltam a gyárban, miután kiharcoltam magamnak az élelmiszeripari üzemeket. Úgy tűnt jól kijövök a vezetőkkel és a dolgozókkal egyaránt. A titkári feladatokat munka mellett végezte az egyik osztályvezető, aki egészségi problémái miatt nem vállalta tovább. 1980 februárjában voltak a választások, addig kellett döntenem vállalom e, hogy indulok a választáson vagy nem . Otthon már korántsem okozott olyan feszültséget köztünk a felvetésem, mint amikor a pártbizottságra mentem dolgozni. Annál is inkább, mert a Vegyiművekhez is hívtak és a vezetőim is meg pendítették, hogy elvállalnám - e, az ottani PB titkárságot. Ezt a variációt egyikünk sem akarta, ahhoz , hogy egy - egy esetben reálisan, elfogulatlanul dönthessek túlságosan jó kapcsolataim voltak a vezetőkkel, dolgozókkal egyaránt .Jó volt ez városi szinten, nem lett volna jó, ha köztük vagyok. Biztos, hogy nem tudtam volna kizárni az érzéseimet. Fenyvesi azt javasolta menjek inkább valamelyik városi szövetkezethez vezetőnek. Felsorolta a kis szövetkezeteket. Talán a ruhaipari szövetkezet tetszett volna. Azonnal az jutott eszembe, hogy az én hobbi szintű varrásommal, hogy tudok másokat irányítani, az élt a gondolatomban, hogy aki másokat vezet, irányít annak érteni kell ahhoz a munkához amit másoktól megkövetel. Nem volt hozzá bátorságom, pedig lehet, hogy nem lett volna rossz. Azt mondtam úgy érzem a politikai munkába már jobban bedolgoztam magam, inkább a Cukorgyárat választom. Azt mondta rendben van , akkor ő fogja intézni a kimenetelemet úgy, ahogy kell. Ne féljek minden rendben lesz. Nekem ő volt rá a biztosíték, hiszen ő volt az egyetlen , aki még emlékezett rá, hogy mennyire szenvedtem, amikor bekerültem munkatársnak. Azt hiszem, senkinek az útját nem egyengette senki úgy, mint nekem Fenyvesi. Hálásan gondolok rá érte. Mindent elintézett, függetlenített lettem, osztályvezetői fizetést és prémiumot kaptam. Lett külön irodám és az SZB titkárral közös titkárnő csinálta az én gépeléseimet is. Egyszóval tejes komfort vett körül itt már átjárhatott a sokáig nélkülözött üzemi szag. Egy folyosó választott el csupán a gyártól, éltem is a lehetőséggel, sokat voltam a gyárban. Éreztem a főtt répa és a melasz illatát a gépek morajlását és láttam végre a melósok jövés - menését szerszámmal a kezükben. Kezdett olyan lenni a környezet, mint amiben otthon tudom érezni magam. Na, de most még az elején vagyok mindennek. A választás februárban volt, előtte a káderbizottság már elkezdett beszélgetni a Párttagokkal, majd egyeztetni a városi vezetőkkel. Nem ment minden simán, az akkori KISZ titkár szeretett volna előrébb lépni és ezért mindent meg is tett. Néhány embert felbiztatott és delegáció ment a főnökeimhez, hogy nem kell nekik külső ember „ jött, ment „ van nekik a gyárban megfelelő káderük. Ha erről tudok a választás előtt biztos visszalépek, de csak utóbb mondták el. Így, ment minden a maga útján. Kicsit izgultam a sok idegen ember közt, sokukat csak az utcáról ismertem, vagy a focipályáról, amikor a szurkolók táborát növeltem. Aztán a választás napján mindössze 13 ellenszavazattal megválasztottak üzemi párttitkárnak. Másnap már kezdhettem a munkát azzal az érzéssel, hogy én itt megváltom a világot. Bár sok apróságot másképp csináltam a világ megváltásból azonban nem lett semmi. Nem tudom mitől volt bennem még akkor is annyi lelkesedés a világmegváltást illetően, hiszen azt a kort már kinőttem. Az igazság érzetem viszont magas fokon pörgött azt gondoltam csak az igazi, amit a Vegyinél tapasztaltam. Minden forrt körülöttem , tele volt változással a levegő. Családi változások vettek körül . Fiam nősült, lányom babát várt, miközben Apukám beteg lett. Azt sem tudtam merre szaladjak. Amikor Szolnokra kerültem és először mentem el az öreg busszal a cukorgyári lakótelep mellett 40 évvel korábban, megfordult a fejemben hogy milyen jó lenne, ha itt lakhatnék a szép fával, bokrokkal benőtt környezetben és lehet , hogy jobb lenne, ha itt dolgoznék! A gyári lakótelep méltóságteljes polgári házai, magasságukkal és szépen díszített homlokzatukkal jólétet sugároztak. Akkor nem gondoltam , hogy ez a villanásnyi gondolatom egyszer valóra válik. Azt nem bántam meg, hogy nem költöztem oda. A két gyár közelsége miatt mindig szoros volt a kapcsolat az emberek közt. Sok Cukorgyári dolgozót ismertem és jó érzéssel találkoztam velük különösen, amikor már elkészült a strand és a Vegyi lakótelepről oda jártunk úszkálni, kikapcsolódni. Az 50 es évek elején még láttam, ahogy a Tiszai uszályokról csillékkel„ lóré vasúttal „ szállították a cukorrépát a gyártelepre az úsztatókhoz. Nagyon látványos volt, sokszor megálltunk a gáton sétálva, hogy megbámuljuk a műveletet. Zötyögtek a kis kocsikból álló apró szerelvények , amik a fordulókban majdnem kisiklottak, ahogy a felpúpozott répák megmozdultak rajta. Azt nem láthatta a kívülálló, hogy a gyárban mi történik, azt sem hogy, az akkori feldolgozási kapacitás fele volt a későbbieknek. Nem is volt ez akkor érdekes, az annál inkább, hogy egy gyárlátogatás alkalmából láthattam hogyan lesz a répából cukor. A gyár tiszta volt, meleg nem csöpögött sehol semmi , ami rendetlenséget okozott volna, vagy ha mégis azt hamar eltakarították. Nem marta a ruhát, padozatot élelmiszer ipar volt. Más, mint amilyen gyárakat, ipari üzemeket addig láttam. Szóval, később is megmaradt bennem a Cukorgyári mítosz. Különösen, amikor azt is megtudtam, hogy már az 50 - 60 as években a lakótelepen iskola működött, ahol az alsó négy osztályos gyerekeket tanították. Sok Vegyi léakó telepi gyerek is odajárt iskolába. Szép óvoda, orvosi rendelő volt és éppen olyan gyakran rendeztek táncos összejöveteleket , mint mi a Vegyi lakótelepen. A sport pedig összehozta a fiatalokat, egymás focicsapatában játszottak és a gyári kerékpárosok is mindig erősek voltak. Sokszor szurkoltunk a „ gödörben „ lévő focipályán, hol az egyik hol a másik csapatnak, attól függően , hogy ki mikor kivel játszott. A Cukorgyárról kicsit többet csak később tudtam meg. Az ország 12 Cukorgyára Cukor Ipari Trösztben tömörült. Ezek közt a szolnoki gyár volt a legnagyobb. Mivel, közös értekezletek is voltak, így minden gyár vezetői, de a dolgozók is tudtak arról, ami a másik gyárban történt. Annál is inkább, mert a szakembereket, amikor szükségesnek látszott ide, oda helyezték a Trösztön belül. Mindegyik gyár bizonyos mértékig családi alapon működött. A háború utáni években, amikor Szlovákia és Magyarország közt a családok áttelepítése zajlott sok jó szakember jött Szlovákiából, akik nagyon összetartóak voltak. Szlovákiában, a Diószegi Cukorgyárral folyamatos volt a kapcsolatunk .Találkozások, üdülések a Tátrában és Szolnokon a meleg vizes strand melletti faházban. Az egyes szakterületeken apa adta a fiának a szaktudást és a megbízhatóságot is vele!A dolgozók nagy része kampány idején cukrot főzött, karbantartás alatt pedig javította a gyár berendezéseit, azokat a gépeket, amikkel ő dolgozott! Mindig sok volt az ésszerűsítés, mert tudták a szakmunkások hogy hol és mit kell megváltoztatni.

 Az állampolgár bizalma a Párt és az apparátusban dolgozók iránt a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején még megvolt. Ezt azzal lehetett lemérni, hogy mindenféle apró - személyes üggyel, vagy valóban komolyabb kivizsgálást igénylő panasszal hozzánk fordultak. Azt gondolta, aki hozzánk fordult, hogy mi mindent eltudunk intézni és úgy ahogy az a nagykönyvben le van írva. Sajnos közel sem volt ilyen egyszerű! Amit városon belül ismeretségi alapon eltudtunk intézni azt elintéztük. Ezek általában olyan esetek voltak, amik maguktól is elintéződtek. Mindenkire sor került havonta egy alkalommal a panaszosok meghallgatása. Ilyenkor egész nap bent voltunk és csak ezzel foglalkoztunk. Ahogy az lenni szokott nem mindenki ült be az irodájába egész napra. Igyekezett átadni valakinek a nem könnyű feladatot, a meghallgatást, annál is inkább ,mert utána a meghallgatónak kellett intézni az ügyet. Fontos munkájára hivatkozott vagy egyszerűen lelépett néhány munkatárs. Aki bent maradt az állta a sarat és nem hagyta, hogy teljesen rossz kép alakuljon ki rólunk. A kisemberek jogos panaszaikkal zömében nem protekciót kértek, hanem kétségbe esésükben fordultak hozzánk. Az sem volt ritka hogy hónapokra, évekre adtak munkát egy -- egy szövevényes ügy kivizsgálásával. Előfordult, hogy nem bízva bennünk a központi bizottsághoz fordultak, ahonnan rövid úton vissza került az ügy hozzánk. Kezdődött minden elölről ez volt a huszonkettes csapdája. Akkoriban még a médiának nem volt olyan szerepe, mint most, így a nyilvánosság ereje szóba sem jöhetett. Na persze most is hiába ugrál valaki még hamarabb a kisujjára lépnek, mint akkoriban .A panaszok kivizsgálása kapcsán lehetett találkozni leginkább az igazi nagy szélmalom harcokkal. Szerencsére nehezen fáradtam bele . Ha valaki azt a választ kapta beadványára hogy maradjon nyugodt az elvtárs 30 napon belül kivizsgáljuk az ügyét biztos lehetett benne, hogy az égvilágon semmi nem fog történni. Volt egy visszatérő panaszosom, egy asszony már nem nagyon emlékszem az ügyre, valami családi dolog volt. Szinte havonta megjelent, amikor tudta, hogy én vagyok a fogadó. Mondtam neki, hogy ne haragudjon de nem tudom elintézni az ügyét, mert a magánéletébe nem tudok rendet tenni. Azt mondta, hogy tudja és csak azt kéri, hogy néha had jöhessen be, mert olyan jó hogy meghallgatom és azért mindig kap valami-lyen tanácsot. Az ilyen szavak erősítettek abban, hogy helyes amit csinálok. Volt a Sütő ipari vállalatnál is egy évekig tartó feljelentgetős ügy, aminek sohasem lett vége. Két pék - kiemelt káder - rivalizált egymással . Hol az egyik hol a másik volt a párttitkár. Az éppen aktuális igazgatóval örökké bajuk volt. Amikor nyugdíjba ment az igazgató , aki elég jól bírta a strapát és tudta kezelni őket megint fellángoltak a harcok. Az egyik megyei állami gazdaságból hozták be az igazgatót a sütőipari vállalat igazgatói székébe. Szegény nem tudta mit vállal. Amikor nem bírta idegekkel nekem telefonált és én mentem, megpróbáltam segíteni. Ma húsz év után, amikor találkozok vele mindig köszöni, hogy milyen türelmes voltam vele, balzsam a lelkemnek! Másik, ilyen pártfogoltam volt a megyei tervező vállalat - iroda - igazgatója. Fiatal okos ember volt, jó elképzelésekkel. Az egyik nagyokos, kiakarta csinálni ő akart helyette lenni a vezető. Ekkor már szinte évente felmondott minden előző vezető. Mondtam a fiatal embernek ne adja, fel segítek neki. Nem volt könnyű, közben engem is teszteltek. Meghívtak egy termelési tanácskozásra ahol nem az volt a téma, hogy mit kellene másképp csinálni, hanem magasröptű politikai vitákat folytattak volna velem. A jelentgető bombázott engem Lenin idézetekkel, hogy Lenin melyik kötetének hányadik oldalán, van amire ő hivatkozik. Azt hittem rosszul leszek ennyi demagógiától. Tette ezt egészen addig, amíg meg nem mondtam neki, hogy ne tegye, mert nem érdekel, hogy mit mondott Lenin csak az, hogy ő mit mond éppen most a témával kapcsolatban. A túl okos emberek legalább olyan szörnyűek voltak, mint a buták. A józan paraszt eszemet és az egyik városi titkárunkat hívtam segítségül. Vele egyetértettünk abban, hogy ha kiemeljük a leghangosabbat rend lesz. A vége az lett hogy felmondott elment a vállalattól miután nem győzött kettőnk harcában. Nagy menet volt, ezek engem eléggé megedzettek. Nem szerettem a pártfegyelmi ügyeket, amik ugyan a fegyelmi bizottsághoz kerültek, de ha a területünkön történt a vétség bennünket is meghallgattak. Az estek nagy részében italozás , picsa ügyek, vallási kihágások voltak, mert ugye a párttag nem jár templomba. Na ezeket nagyon utáltam, ha tehettem nem avatkoztam bele a dolgokba. Sok mindenről tudtam, de hagytam a dolgokat haladni a maga útján. Leültem ugyan az érintettel beszélgetni, de azt is meg mondtam, hogy nem csinálok semmit. Ebből később még az is kialakult, hogy a szerelmi problémájukkal hozzám jöttek vigaszért Cukor gyári párttitkár koromban. Ismertem, olyan párttitkárt, aki megkeresztelte a gyerekét és ott lógott a kiságy felett a Mária kép. Ha ő hitt benne minek avatkoztam volna bele az életébe? Senkinek sem lett volna jó, ha megszégyenítem. Az ilyen és ehhez hasonló esetek rengeteg idegességet okoztak és elvették az időt a fontosabb dolgoktól. Ezekben az években rengeteg embert ismertem meg és otthonom lett a város. Kezdtem magam Szolnokinak érezni végre. A gondokat és a sikereket egyaránt magaménak éreztem Azt hiszem ez az érzés elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember egy közösség igazi tagja legyen. A politikai munkát lassan megszerettem. Az a véleményem miszerint egy gyárban, közel a mindennapi élethez jobban érezném magamat nem változott.1979 ben már hét éve dolgoztam az apparátusban és ez az idő nekem, mindenhez elég volt. Megmondtam, főnökeimnek, hogy 1980 ban más munkakörben akarom kezdeni az évet. Hozzájárultak és én kezdtem ráhangolódni valami másra. Nem tudom mi az, ami engem időnként változásra kényszerít, de úgy érzem, hogy elindul bennem valami, ami nem hagy nyugodni olyankor mennem kell. Azt hiszem, túlságosan feladat orientált vagyok . Ha nincs feladatom rosszul érzem magam, mindig kell valami új az életemben. Szívesen jártam munkám kapcsán, a cukorgyárba, kezdtem megismerni az embereket, a vezetőket. Úgy gondoltam, ha sikerül elfogadtatnom velük magamat, akár jól is érezhetem magam köztük. Ebbe az irányba kezdtem gondolkozni.

A város alapításának 900 éves évfordulója./10 1975 ben Szolnok város 900 éves fennállásának ünneplésére készült a város apraja nagyja. Első menetben lebontották a még meglévő ócska bódékat, düledező házakat a városközpontban . Ezzel szinte egy időben felújították a város teljes csatorna rendszerét. Hónapokig gödrökön és buckákon ugráltunk keresztül, hogy eljussunk úti célunkhoz. Sok bosszúságot okozott mégis azt mondom megérte. Ha nem is szépült annyit a város, mint szerettük volna, de sok új létesítménnyel gyarapodott. A buszok össze, vissza jártak kerülgették az építési területeket. A bukdácsolás számomra különös hatással volt. Lépten nyomon elestem a térdeim folyamatosan be voltak ragasztva és a táskámban mindig volt pótharisnya. Az volt a terv, hogy augusztus 20 ra el készül minden. Az elképzelést tartották az építők. A város központban felépült a hatalmas beton monstrum a Pelikán szálló. Nem vall különösen jó ízlésre, ami a városi építészt és a vezetőket illeti, de a régi bódékkal teli kis utcák látványától mégis szebb lett. A következő lépcsőben megépült Aba Novák kulturális központ viszont a város kulturális életét nagyban elő segítette. A kis termekben csoportos klub foglalkozások voltak, a nagy teremben különböző rendezvények. Fiatalok és idősebbek egyaránt megtalálták a szórakozásukat. Folyamatosan épült valami a városban. Elkezdődött és felépült a Széchenyi lakótelep ma már egy kellemes városrész, akkor sokat vitatott beton kolosszusaival 15—20—ezer ember otthona! Ahogy épültek a házak folyamatosan adták át mindig bővítve valamilyen kiszolgáló résszel. Lakásokba a város üzemeiben dolgozók költöztek, nagyon sok családnak ezek a panelok lettek első önálló otthonaik. Nagy részük OTP től megvásárolható, minimális kamatot tartalmazó konstrukciók, vagy szövetkezeti lakások voltak. A hatalmas lakótelep, iskolákkal , óvodákkal, orvosi rendelővel és üzletekkel, később pedig szórakozási lehetőségekkel is kiegészült. Nagy hiba volt a cigányok beköltöztetése a modern új lakásokba. Tönkre tették környezetüket megkeserítve azok életét, akik vigyáztak javaikra. Arról nem is beszélve, hogy a közbiztonság sem javult velük, az akkori tanácselnöknek, Kukri Bélának sokáig felrótták jó szándékú cselekedetét. Ezen kívül szépült a Tisza ligeti üdülő központ ahol majd minden gyárnak, intézménynek volt üdülője, hétvégi háza, amit valóban mindenki használhatott nemcsak a vezetők . A szocialista brigádok tartottak összejövetelt, vagy a családok rendezték itt gyerekeik esküvői vacsoráját. Más gyárakból üdültek itt dolgozók a kényelmes szobákban. A Párt üdülőre is ez volt a jellemző. Augusztus 20 volt a leglezserebb állami ünnepünk. Szent Istvánt az állam alapítót nem ünnepeltük, de az új kenyér sem kapott igazi hangsúlyt. A város felújítása viszont határidőre elkészült. Ezen az ünnepen is, politikai felhang nélkül egyszerűen együtt voltak az emberek, részt vettek a városi hangulatú rendezvényeken. Nem kellett különösebben szervezni mégis ott tolongott a tömeg a Tisza parton, hogy láthassa a vízi karnevál vontatott műsorát és ezzel kivárva az esti tűzijáték 20 perces színes rakétáinak fellövését. Ezen, az eltelt évek alatt nem változott semmi! A délutáni munkás - paraszt találkozókon eleinte valóban találkoztak a két réteg emberei. Később már csak a vezetőkre korlátozódott a találkozás. A következő években kezdett sok minden lassan megváltozni. Mint ahogy hamu alatt izzik a parázs úgy indult be a vezetők között a polgárosodás, ami nem lett volna baj csakhogy velejárt az önteltség és a kisemberek alázatának elvárása. Nőttek a „ Repi „ költségek és a zártkörű bulik . Mindenki álszent volt az is aki kikövetelte, aki elfogadta és az is aki megadta az alázatot. Azt hiszem itt kezdődött el a társadalmi viszonyok erjedése. Kevés történet került nagyító alá, lehet hogy kicsi volt a nagyító ?A nyolcvanas évekre kezdte elveszíteni a munkás osztály az öntudatát! Ahhoz, hogy eggyel feljebb lépjen, középre nem volt elég művelt a nagy többség, pénz sem volt hozzá igazán. Ma még több a kevés tudással rendelkező szakmunkás , akik vannak, azokat kihasználják, kizsákmányolják munkaadóik és senki nincs, aki megvédje őket. A pártok kihasználják szervezetlenségüket és olyan demagógiákkal kábítják el őket, amiket csak a legvadabb Rákosi rendszerben lehetett hallani. Szomorú vagyok, hogy a fiatalok nem tanultak a mi hibáinkból.

 1975. ben Szolnok város 900 éves fennállásának ünneplésére készült a város apraja nagyja. Első menetben lebontották a még meglévő ócska bódékat, düledező házakat a városközpontban . Ezzel szinte egy időben felújították a város teljes csatorna rendszerét. Hónapokig gödrökön és buckákon ugráltunk keresztül, hogy eljussunk úti célunkhoz. Sok bosszúságot okozott mégis azt mondom megérte. Ha nem is szépült annyit a város, mint szerettük volna, de sok új létesítménnyel gyarapodott. A buszok össze, vissza jártak kerülgették az építési területeket. A bukdácsolás számomra különös hatással volt. Lépten, nyomon elestem a térdeim folyamatosan be voltak ragasztva a táskámban mindig volt pót harisnya. Az volt a terv, hogy augusztus 20 ra el készül a csatornázás és az utak felújítása. Ezt az elképzelést tartották az építők. A város központban folyamatosan építkezések zajlottak, felépült a hatalmas beton monstrum a Pelikán szálló. Nem vall különösen jó ízlésre, ami a városi építészt és a vezetőket illeti, de a régi bódékkal teli kis utcák látványától mégis szebb lett. A következő lépcsőben megépült Aba Novák kulturális központ ami a város kulturális életét nagyban elő segítette. A kis termekben csoportos klub foglalkozások voltak, a nagy teremben különböző rendezvények. Fiatalok és idősebbek egyaránt megtalálták a szórakozásukat. Folyamatosan épült valami a városban. Elkezdődött és felépült a Széchenyi lakótelep ma már egy kellemes városrész, akkor sokat vitatott beton kolosszusaival 15—20—ezer ember otthona! Ahogy épültek a házak folyamatosan adták át mindig bővítve valamilyen kiszolgáló résszel. Lakásokba a város üzemeiben dolgozók költöztek, nagyon sok családnak ezek a panelok lettek első önálló otthonaik. Nagy részük OTP től megvásárolható, minimális kamatot tartalmazó konstrukciók, vagy szövetkezeti lakások voltak. A hatalmas lakótelep, iskolákkal , óvodákkal, orvosi rendelővel és üzletekkel, később pedig szórakozási lehetőségekkel is kiegészült. Nagy hiba volt a cigányok beköltöztetése a modern új lakásokba. Tönkre tették környezetüket megkeserítve azok életét, akik vigyáztak javaikra. Arról nem is beszélve, hogy a közbiztonság sem javult velük, az akkori tanácselnöknek, Kukri Bélának sokáig felrótták jó szándékú cselekedetét. Ezen kívül szépült a Tisza ligeti üdülő központ ahol majd minden gyárnak, intézménynek volt üdülője, hétvégi háza, amit valóban mindenki használhatott nemcsak a vezetők . A szocialista brigádok tartottak összejövetelt, vagy a családok rendezték itt gyerekeik esküvői vacsoráját. Más gyárakból üdültek itt dolgozók a kényelmes szobákban. A Párt üdülőre is ez volt a jellemző. Augusztus 20 a leglezserebb állami ünnepünk volt. Szent Istvánt az állam alapítót nem ünnepeltük, de az új kenyér sem kapott igazi hangsúlyt. A város felújítása viszont határidőre elkészült. Ezen az ünnepen is, politikai felhang nélkül egyszerűen együtt voltak az emberek, részt vettek a városi hangulatú rendezvényeken. Nem kellett különösebben szervezni mégis ott tolongott a tömeg a Tisza parton, hogy láthassa a vízi karnevál vontatott műsorát és ezzel kivárva az esti tűzijáték 20 perces színes rakétáinak fellövését. Ezen, az eltelt évek alatt nem változott semmi! A délutáni munkás - paraszt találkozókon eleinte valóban találkoztak a két réteg emberei. Később már csak a vezetőkre korlátozódott a találkozás. A következő években kezdett sok minden lassan megváltozni. Mint ahogy hamu alatt izzik a parázs úgy indult be a vezetők között a polgárosodás, ami nem lett volna baj csakhogy velejárt az önteltség és a kisemberek alázatának elvárása. Nőttek a „ Repi „ költségek és a zártkörű bulik . Mindenki álszent volt az is aki kikövetelte, aki elfogadta és az is aki megadta az alázatot. Azt hiszem itt kezdődött el a társadalmi viszonyok erjedése. Kevés történet került nagyító alá, lehet hogy kicsi volt a nagyító ?A nyolcvanas évekre kezdte elveszíteni a munkás osztály az öntudatát! Ahhoz, hogy eggyel feljebb lépjen, középre nem volt elég művelt a nagy többség, pénz sem volt hozzá igazán. Ma még több a kevés tudással rendelkező szakmunkás , akik vannak, azokat kihasználják, kizsákmányolják munkaadóik és senki nincs, aki megvédje őket. A pártok kihasználják szervezetlenségüket és olyan demagógiákkal kábítják el őket, amiket csak a legvadabb Rákosi rendszerben lehetett hallani. Szomorú vagyok, hogy a fiatalok nem tanultak a mi hibáinkból.

 Mindenki számára természetes volt, hogy a párt, vezető szerepe érvényesül a város életének minden területén. A Városi Tanács elnöke, a Rendőr kapitány, a Munkásőr parancsnok, a Hazafias Népfront titkár KISZ Bizottság titkára a hetet mindig a Pb első titkáránál kezdte. A beszélgetések zárt ajtó mögött zajlottak, előkészítették a város életének fontosabb mozzanatait. Igaz, ezek csupán stratégiai lépések voltak, de a konkrét üléseken már nem illett különösebben vitatkozni. Még akkor sem, ha a folyosón nagy volt a morgás. A jelentősebb fejlesztéseket, beruházásokat nem nálunk, hanem a megyénél döntötték el. A városi vezetőknek épp úgy kutya kötelessége volt a feladat megvalósításán dolgozni, mint nekünk „mezei „ munkatársaknak. Igaz, hogy ez sem volt igazi demokrácia, de anarchia sem, mint manapság. Ma az országépítés egyébből sem áll, mint harácsolásból, egymás lejáratásából és jogvitákból. Abban az időben nemcsak jogászok éltek az országban, mint manapság. Élt itt sok jó melós, szakmunkás, technikus, mérnök, közgazdász, tanár, orvos és persze jogász is valamennyi. A városi közélet egyik meghatározó eleme volt, hogy minél több óvodai, bölcsődei férőhely legyen. Az iskolákban színvonalas oktatás folyjék. Egyik ember megbecsülje a másik ember munkáját. A nők nagy része dolgozott ,így a gyerekekről gondoskodni kellett, természetesen az államnak. Mindenkinek, joga volt a munkához, a tanuláshoz a megfelelő elhelyezéshez, mindez akkor valóban ingyenes volt. Számomra minden évben egy heti gyomor görcsöt jelentett az óvodai - bölcsődei férőhelyek lehetőség szerint igazságos elosztása. A bíráló bizottságba tartoztak a város óvónői, bölcsőde vezetők, HNF, Szakszervezet, PB nőfelelősei. A város jól ellátott volt gyermek intézményekkel. Több mint 20 óvoda és 10 - 15 bölcsőde volt állandóan tele gyerekekkel. Ezen kívül minden nagyobb gyárnak volt saját gyermek intézménye, amit ő tartott fenn. A felvételi kérelmek a városi tanácshoz futottak be, de mindannyian vittük akkor is a kis céduláinkat a protekciós nevekkel, akiknek lehet, hogy nem is kellett volna protekció. Amikor ezek a nevek kerültek sorra egymást méregetve mégiscsak érvényre juttattuk akaratunkat valamennyien . A nyertes a gyerek volt, mert bejutott egy közösségbe. Az elbírálási időszak után megindult a panasz áradat. Miért nem ide, miért oda, az enyémet, miért nem , a másikét miért vették fel. Mindenkit hozzám irányítottak, nem győztem kapkodni a fejem. Az utólagos elbírálásnál mindenkit felvettünk legfeljebb nem oda ahová szerette volna. Az elbírálásnál szempont volt, hogy hány gyerek van a családban, dolgozik e az anyuka, van e kocsi a családban, mert akkor eltudják vinni kicsit messzebb is. Örültem amikor kikerültem ebből a bizottságból. Voltak , kellemesebb szervezési feladatok is. Ilyen volt a politikai ünnepek szervezése ,koszorúzások egy - egy jól ismert helyen. Ilyenek, a Tanács köztársasági emlékmű, Damjanich szobor, emléktáblák itt - ott. Csak a napok változtak a malasztos szöveg maradt. Akkor a nagy barátot a Szovjet Uniót dicsőítettük, ma a vízcsapból is a Nató az EU az USA stb folyik ugyanolyan intenzitással. Bár most újra megy az aktív kacsintgatás Moszkva felé . A két háború közti időszak Istenítése ma már állami szintre emelkedett, amitől minden jó érzésű embernek borsózik a háta. Arról nem is beszélve, hogy lassan, vagy gyorsan visszahívjuk az Oroszokat. Kutya dolog a politika! Mindenki azt hiszi, igaza van, pedig a kis egyéni igazságok sohasem tevődnek össze nagy össznépi, társadalmi igazságokká. Szólnom kell , a munkásosztály nagy seregszemléjéről a Május elsejéről . Akkor legalább még volt munkásosztály ma - legalább is Magyar országon - nincs .Valójában a szakszervezet szervezte, de nekünk is ott kellett lennünk saját csoportunknál, üzemünknél .Együtt gyülekeztünk, beszélgettünk hallgattuk a hangos bemondót ahonnan , mozgalmi dalokat sugároztak felénk. Nem volt az olyan rossz, mint , ahogy manapság szól a fáma! Az egésznek adott egy vidám hangulatot, amire az ismerősökkel hülyéskedni is lehetett. Nem vettük komolyan , beszűkült aggyal , mint a Rákosi időkben. Ezek az ünnepek lazák voltak , amikor elindult a tömeg felvonulás címén végig rohantunk a városon . Mire a Tisza hídhoz értünk felbomlottak a sorok és a tömeg hömpölygött át a hídon a ligetbe. A fák alatt és az üdülők udvarán már csőre töltve várták a sörös hordók és az üstökben rotyogó paprikások az éhes embereket. Nem esett nehezemre a május elsejei ünnepségeken való részvétel. A közel negyven év alatt alig akadt olyan, amikor nem vettem részt. Szerintem nélkülem , meg sem tartották volna . A ligetben sok ismerőssel baráttal találkoztunk együtt ebédeltünk söröztünk. Amikor a gyerekek kicsik voltak őket is vittük magunkkal, később mindenki ment a maga útján .Számomra különös hangulata volt a mozgalmi dalokkal átitatott tavaszi napsugárnak. Az érzést nem tudnám pontosan leírni, kicsit felemelő , kicsit masírozó ami a korosztályom életébe bele ivódott, nosztalgia ma már. Sohasem volt igazán kötelező a megjelenés Talán 57-60 között, mégis mindig sokan eljöttek a virsli , birkapörkölt és a haverokkal elfogyasztott több üveg sör biztos tudatával. Mi pedig tisztelet köröket tettünk ,megmutattuk magunkat a tömegben a tömegnek mint Mátyás király az igazságos. Azóta is utálom az ilyen pofa viziteket akár nekem kell részt vennem rajta akár úgy, hogy másokkal tapasztalom . Ezek sohasem őszinték valamit elfednek, igazából a lényeget. Másnap aztán megbeszéltük hol milyen volt az étel - ital , a fiúk hol kivel csíptek be, már aki ebbe a kategóriába tartozott , Minden ellenkező híresztelés ellenére a zöme nem volt iszákos. Aki mégis, az előbb - utóbb kikerült a „ Házból.”

 A víz és csatornamű vállalat beszámoltatásán vettem részt először pályafutásom kezdetén . A megyei tanács gazdasági osztálya számoltatta be őket. Mint okos politikai munkatárs , aki a területet felügyelte, felkészültem. Minden létező, található jelentést elolvastam, a párttitkárt vallattam fél napig, így mentem a misztikus beszámoltatásra. A zabszem próbát még így is ellehetett volna végezni rajtam. Beültem a beszámoltatásra, aminek írásos anyagát mindenki megkapta. Lehettünk 15- 20 an akikről fogalmam sem volt, hogy ki kicsoda, milyen minőségben van jelen .Az osztályvezető mindenkit üdvözölt, beajánlotta az anyagot és jöhettek a kérdések. Nem hittem a szememnek és fülemnek , ahogyan ízekre szedték a jelentést. Mindenkinek volt 2-3 -5 magvas kérdése olyanok, amikre én a laikus kapásból tudtam a választ, mivel felkészültem. Nem kérdeztem semmit jött a vita, síri csend ! Senkinek véleménye , hozzá fűzni valója nem volt. Majdnem szégyelltem magam, hogy a magam buta módján volt véleményem . Nem ismertem ezt a fordított logikát, sokat tanultam ezalatt a fél nap alatt . A következő beszámoltatásokra már a dolgok logikája szerint én is magvas kérdésekkel készültem. Csak akkor mondtam véleményt, amikor befolyásolni akartam a jelentés és a vállalat megítélését. Az igazgatók nagy részével jó kapcsolatom alakult ki. Amikor megtapasztalták segítő készségemet ők is adtak nekem tanácsokat. Többet tudtak nálam és én minden tanácsot szívesen fogadtam .Nem értettem miért kell nekem felettük ellenőrzést gyakorolnom. A jelentéseket, beszámolókat és minden papírt, amin betű volt rácsos ajtóval lezárt szobában tartottuk .Csak a napi használatra kéznél lévő dolgok voltak a szobánkban elhelyezett, egy gyerek által is kifeszíthető lemez szekrényben. Persze olyankor, ha éppen beraktuk . Akár kint akár a szekrényben voltak az iratok azok közt olyan művészi rendetlenség uralkodott ,hogy az éppen szükséges papírt alig találta meg az ember. Az asztalon tilos volt bármit kint hagyni, nehogy az ellenség bele javítson a jelentésbe ha be tud jönni a kapun a munkásőröktől. Egyébként azt hiszem épeszű ember semmit nem olvasott volna el ha nem kényszerítik rá. Voltunk néhányan , magamat is bele értve – akiket érdekelt a politika, ha már bele csöppentünk. / Szilvi , Sanyi , János, Feri, Laci, Lajos , Ica , Zsóka , Gyula./Ami a kezünkbe került mindent elolvastunk , megvitattunk, lopva odaadtuk egymásnak. A KB küldött minden megyei, városi apparátusba azokból az anyagokból, amit az MTI össze gyűjtött , de nem jelentek meg itthon a sajtóban . Azokat a cikkeket is lefordították amik a nyugati újságokban jelentek meg és érdekesek voltak. Ezeket az anyagokat annyira titkosan kellett kezelni ,hogy még mi, mezei munkatársak sem olvashattuk el, csak a néhány vezető. A fejünk akkora volt a méregtől, mint egy kosár. Emberi gyarlóság , hogy amit nem szabad azt mindenképpen megteszi az ember, hacsak nincs különösebb veszélye. Kiloptuk az irattárból semleges dossziéban és , mint valamikor az iskolában a szerelmes könyveket az asztal alatt olvastuk. Szinte faltuk az ellentmondó híreket az ellenség bomlasztását! Sok minden akkor már 1975 - 80 között nagyon is valósnak tűnt. Sokat beszélgettünk róla mit hogyan kellene megváltoztatni, másképpen csinálni . Sokan voltunk akkor az apparátusban 30 - 40 évesek akik azt hittük megválthatjuk a világot. Mi, a világmegváltók hittük is, hogy vitával ,reformokkal tudunk változtatni a dolgok menetén. A becsukott ajtók mögül is kihallatszottak hangos vitáink. Előbb - utóbb mindig megjelentek régi vágású vezetőink, akik bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Sándor, Brezvai, Borika , Fenyvesi, velünk együtt élvezték a vitákat. Később az okosabb, tanultabb nemzedék fokozatosan váltotta őket és azokkal már kevesebbet beszélgettünk. Ahogy összeszokott a gárda engedett a titkosság szorítása. Olyan anyagokhoz is hozzá jutottunk, amikhez korábban nem. Az újonnan bekerült titkárok már nem zárták el előlünk az MTI által összeállított információkat. Az igazi híreket az utca embere mindig hamarabb tudta meg, mint mi, amit nem hittek el. Nekünk, viszont gyűjteni kellett telefonon , személyesen a reakciókat. Külön az utca embere , a melós , az értelmiség és az öntudatos párttagság véleményét. Mindent előre borítékolni lehetett . Mégis ott ültünk a telefonnál saját fontosságunk igazolására hátha mond valaki újat. A káderképzési tervet sem ismerhettük , pedig sokan szerettünk volna tovább tanulni .Akik 1970 - 80 - között váltottuk a munkásosztály képviselőit, már érettségink volt . A továbbtanulást úgy kellett kiharcolnunk senki sem tanulhatott szakmai vonalon. Pártfőiskola, vagy az ML szakosító jöhetett számításba. Néhány kivételtől eltekintve személyzeti vezetői , vagy üzemi PB titkári funkció jöhetett számításba számunkra. Csak a bátrabbak választottak tudásuk és erejük feletti beosztást. Sokat jelentett persze a politikai továbbképzés is, hiszen 2-3 évi filozófia tanulás után kezdtem az újságot én is „másként „ olvasni. Megláttam a sorok közt azt, amit nem kellett volna. Felvilágosításomban, sokat jelentett Hegel dialektikája, ami lassan feje tetejére állította bennem a Marxizmust. Nem szerették a vezetők, ha a fiatal munkatársak politikailag túlképezték magukat. Veszélyes volt számukra, hiszen látták, hogy így is feszít bennünket a bürokrácia az értelmetlenség. Azt hiszem ez volt az igazi nagy titok, amit fenn nagyon is jól tudtak . Ma már látom ,hogy mindez, amit leírtam örök érvényű és ma ugyanez történik. A hatalomnak az kell, ha buta emberek veszik körül és nem szólnak, amikor azt látják ,hogy a Király mezítelen ! Csak, nehogy megint késő legyen, amikor szól valaki ! Buta, akarat nélküli embereket irányítani mindig könnyebb, mint okos emberekkel együtt dolgozni. Ennek van tétje, mert akkor dolgozni és gondolkodni kell a vezetőnek.

 Ahogy telt, az idő nem változott az a véleményem, hogy ez a hely nem nyugdíjas állás . Itt éreztem először, hogy ki vagyok szolgáltatva mások kénye kedvének. Nekünk is volt párt alapszervezetünk benn az apparátusban, ami szerintem tiszta röhej volt. Titkárunk János és a vezetőség a beszámoló taggyűlések idején évente egyszer, mindenkivel beszélgetett. Ilyenkor elmondhattuk, hogy érezzük magunkat, mi az, amit másképpen szeretnénk körülöttünk. Elmondtam, hogy innen ebből a beosztásból időben tudni kell elmenni addig, amíg nem válik az ember hivatalnokká. Tíz év után már szerintem azt sem tudja senki ,hogy fiú e vagy lány. Nagyon meglepődött, mert ő akkor már tíz éve várt arra, hogy valahol igazgató lehessen. Kérdezte , nem érzem jól magam ? De, jól érzem, ami akkor már igaz is volt viszont nem akarom megvárni, amíg kiutálnak a helyemről. Na, ezt én semmi képen nem akartam . Amikor már eltöltöttem az általam meghatározott három évet, árgus szemekkel figyeltem mikor jön el egy olyan lehetőség ahová pattanhatok. Állandóan hangoztattam, ettől kezdve ezt a szándékomat, mégis eltelt hét év mire összejött. Bármikor visszamentem volna a Vegyibe, szerelmetes laboromba elemezni, de ez csak vágyálom maradt. Az viszont, hogy a visszajutás, mint lehetőség megmaradt számomra olyan biztonságérzetet adott, amit semmivel nem lehetett pótolni . Az, hogy még évek múlva is a munkám után ítéltek meg régi helyemen felért egy kitüntetéssel. Még akkor is így volt, ha tudtam, hogy visszalépés lenne, megfutamodás, amit nem akartam. Akkor már többre vágytam, azt hiszem helyes volt a döntésem, hogy kivártam. A kívülállók azt gondolták, hogy akik az apparátusban dolgoznak azok jól tájékozottak ,ismerik a város társadalmi, politikai, gazdasági életét és jól értesültek a pletykákat illetően. A valóságban közel sem volt így. Nehezen tudtam eligazodni a titkosság útvesztőiben. Szinte minden jelentésre rá írtuk, hogy bizalmas , szigorúan bizalmas , titkos, vagy belső használatra. Mégis ezekből az anyagokból tartottuk meg a titkárok eligazítását,és egyéb értekezleteket. Akinek volt némi szókincse az a saját szavaival mondta el, akinek nem volt, vagy lusta volt felkészülni az egyszerűen felolvasta az anyagot. A titkos anyagok közzé tartozott minden jelentés , még az üzemek gazdasági jelentései is abban a pillanatban , ahogy betette a lábát hozzánk. Ezeken a titkos beszámolókon illett legalább egy hetet ülni ,megcsámcsogni, utána pedig okos tanácsokat adni szegény igazgatónak, aki majd agyvérzést kapott a sok hülyeségtől. Annyi hiábavaló beszámoló talán az egész világon sem készült, mint ezekben az években egy - egy megyeszékhelyen. Kiemelt jelentősége volt a VB - PB elé kerülő anyagoknak .Ahogy az adott üzem vezetője elkészített egy jelentést az még sok változáson ment keresztül. A tekintélye megtartása miatt a felügyelő titkár legalább kétszer átíratta mielőtt áldását adta rá. Amikor a szemafor zöldet jelzett akkor már elfogadta a testület is. Természetesen, ehhez az is kellett, hogy a vezetők szimpatikus emberek legyenek. Ha viszont az adott munkahely valakinek az orrában volt, akkor vért izzadhattak akkor sem lett jó a jelentés. Már az előkészítés időszakában tudott volt, hogy milyen csapnivalóan rossz ott minden .A beszámolók néhány számadatot kivéve tele voltak általánosságokkal. Így aztán 5 -10 évente kis kozmetikával elő lehetett venni, amihez csak az első oldal mondatszerkezetét kellett átírni. A határozati javaslatot aktualizálni kellett és huss mehetett a maga útján. Csak az első két jelentés megírása volt nehéz utána már lehetett mindent erre építeni .A munkatársak elég sok jelentést írtak, kiszolgálva ezzel a testületeket. Ahelyett ,hogy szétzavartak volna bennünket a szélrózsa minden irányába politizálni, beszélgetni , legtöbben ültek az asztalnál és beszámolókat gyártottak. Ilyenkor nagyon fontosnak érezték magukat. Ezeknek az embereknek később igényük sem volt másra. Az információs jelentések voltak csodálatosak és nagyon titkosak. Ma sem tudom miért. Amit az üzemekből beküldtek az általános hangulatról, politikai jelentéseket szinte valamennyi használhatatlan volt. Arra kellett hagyatkozni amihez személyes tapasztalat útján hozzá jutottunk. Az igazat nem volt tanácsos meg írni csak azt, amit hallani akartak a megyei vezetők . Havonta küldtük a jelentéseket és ha valami igaz szó volt benne raportra hívták azt aki leírta. El kellett mondani, hogy honnan tudjuk, ki küldte, nem lehet e árnyaltabban fogalmazni, mert mit szólnak „ fent „ hogy ilyen dolgok történnek a megyében. Mindenki utálta csinálni az információs jelentést, de évente egyszer mindenkire rá került a sor . Sokszor a jól bevált módszert alkalmaztuk a viták elkerülése végett . Megsimogattuk a hasunkat és tutira kijött belőle egy jó jelentés. A csendes agónia idején jól fésülten ugyan, de mégis hitelesebbek lettek az információk. Az viszont az MSZMP vesztét okozta, hogy senki sem vette komolyan a figyelmeztetéseket. Az üzemekben történő helyi beszámoltatások eredményessége, hasznossága éppen olyan volt a szememben, mint az információké.

 Nem nagyon volt kapcsolatunk a megyei vezetőkkel, csak a mi titkárainkon keresztül. A megyei munkatársak közül is csak azokkal, akiknek közvetlenül kellett időnként beszámolnunk a reszort munkánkról. Amikor én az apparátusba kerültem akkor jött Szolnokra első titkárnak Gergely István. Tetszett nekünk, hogy nem használta ki látványosan a hatalmát, a kulisszatitkokat pedig nem ismertük. Nagyon közvetlen intelligens ember volt. Amikor ide került összehívta a városi apparátus tagjait és leült velünk kötetlenül beszélgetni. Megismert bennünket utána a házban és házon kívül is. Köszönt, amit különösen később tudtunk értékelni, amikor már nem volt jellemző a megyei titkárokra. Pár év múlva, amikor vissza került Budapestre és autó balesetben meghalt, sajnáltuk, rendes ember volt. Utódja Andrikó Miklós lett, akit nem érdekelt kik dolgoznak körülötte. Nem emlékszem, hogy valaha leereszkedett volna a munkatársakhoz. Feleségének katedrát, Szolnoknak főiskolát építtetett, ez volt talán az egyetlen hasznos ténykedése. Stílusát átvette az egész megyei apparátus, megjátszották előttünk is a nagyot, a megközelíthetetlent. Senkihez sem lehetett házon belül sem előre bejelentkezés nélkül bemenni, ha éppen rá ért, akkor sem. Ha valaki szóba állt velünk illett örülni. Legnagyobb a kiskirályok közt azt hiszem mégiscsak az utolsó mohikán, Majoros Károly volt. Nagyon szerette a körülötte legyeskedő hódolókat, hajbókolókat. Azt viszont mi is tudtuk, hogy sok minden a reggeli úszásokon dőlt el a „ Damiban „. A protekcióért pancsolók hada vette körül reggelente. Ide járt reggelenként munkatársunk, ceremónia mesterünk „ Lugó „ is akinek nem sok haszna lett belőle. Erről a reggeli úszásról mindig az jutott eszembe, hogy még a 60 -as években a Magyarország című hetilapban megjelent egy írás, hogy Mao hogyan úszik reggelente a Jangce folyóban. A cikk címe az volt, hogy „ Nagy folyó a Jangce, úszásra kiválóan alkalmas. „Na, hát kicsiben a Szolnoki Damjanich uszoda is az volt. Hol voltak ezek az ügyek a mostani korrupciós milliárdokhoz! De, hát valahonnan meg kellett tanulni a mostani mutyizást. Csepp volt a tengerben, szinte szóra sem érdemes a mostanihoz képest. Az emberek a nagy fene öntudatukkal nehezen viselték el a vezetők legkisebb kicsapongásait. Ma pedig a munkásosztály hol volt - hol nem volt, mint a mesében. A városi vezetőknek, akiket kiválasztottak fent, és megválasztottak lent alkalmazkodni kellett a szokásokhoz. Volt, aki be tudott állni a sorba volt, aki nem, az bizony őrlődött a két tűz között. Városi szinten jobban jöttek a közvetlen vélemények, vigyázott mindenki a becsületére. Nem lehetett akkor sem és később sem kikezdeni őket. Ahogy az minden munkahelyen lenni szokott, mi sem szerettük maradéktalanul valamennyi főnökünket és egymást sem. Ritkán voltak kötetlen beszélgetések, a titkárok elvesztek a jelentések, beszámoltatások és az elengedhetetlen pofa vizitek útvesztőiben. Arra, hogy bennünket - munkatársakat - eligazítsanak csak a heti kétheti munkaértekezletek maradtak, amik forgatókönyv szerint zajlottak. Azt a munkatársat dicsérték meg jó munkájáért, akinek volt annyi esze és rutinja, hogy a kisujjából kirázott egy olyan beszámolót, amit hallani akartak tőle. Mint említettem a munka, és a területek elosztása a munkatársak közt mindenféle logika nélkül történt. A nyugdíjas alapszervezetekkel nem szeretett foglalkozni senki .Jómagam is nem egyszer kaptam gyomorgörcsöt a sok felesleges dumától, értetlenségtől, demagógiától. Mivel mindenki hasonlóképpen viszonyult hozzájuk azzal hidalták át a problémát, hogy mindenki kapott 2-3 nyugdíjas alapszervezetet , akikkel aztán elbíbelődött. Kitüntetés , az illető felbecsülése volt, ha az ipar valamelyik területével foglalkozhatott az ember. Egy - két éves harc után elértem, hogy az élelmiszeripar hozzám tartozzon. Jól megvoltunk az üzemek vezetőivel és a titkárokkal is . Majdnem mindent a magam belátása szerint csinálhattam, közben igyekeztem megszabadulni a merevségektől. Ha csak tehettem kint voltam az üzemekben, sok embert megismertem, jó kapcsolatokat alakítottam ki. Amikor az apparátusba kerültem a még meglévő merevség lassan kezdett eltűnni. Sok volt köztünk a fiatal, akik egyre kevésbé elvtársazták egymást, nevén szólítottuk a másikat. Előfordult, hogy visszanyerve eredeti kedélyemet hangos nevetésemtől zengett a folyosó. Olyankor bejött Sándor főnököm és én szégyenkezve szabadkoztam a nagy hangom miatt . A maga csendes módján csak annyit mondott, hogy „ megszoktam azt már én és a ház is Esztike „. Most már nem sírdogáltam az ablak alatt, hanem ha megálltam valaki asztala mellett akkor nagyokat vitatkoztunk. A frissen bekerült munkatársak erre mindig kaphatóak voltak . Az iskola igazgatói széket cserélte fel munkatársi posztért Zsóka akivel állandóan ideológiai vitáink voltak. Azt ígérték neki, hogy a következő választásokon titkár lesz, nem lett az. Arról nem is beszélve , hogy a másik embert Katikát, ő készítette fel a feladatra, akiből nagyszerű titkár lett! Kiérti ezt ? Mindig a szemére vetettem, hogy fogalma sincs mi van az emberek közt . Hamar megunta ezt a munkát és csak a kötelező három évet letöltve visszament iskola igazgatónak és nyugdíjazásáig magas színvonalon irányította a csapatát. Néha családos összejöveteleket szerveztünk. Volt a megyei apparátusnak a Tisza ligetben jól felszerelt nem túl nagy üdülője. Néhány szoba, nagy nappali ahol elfért az összes kolléga családostól. Ilyenkor vagy a csepp konyhában készítettünk valami harapni valót , vagy bográcsban főztünk az udvaron. A férjek, feleségek „ civilek „ voltak és így mindenki be tudott illeszkedni a csapatba. Kezdett felengedni Flóri is , ahogy megismerte a kollégákat és látta,hogy azok is emberek. Jól be lehetett „kapkodni „ velük nem vetették meg a piát. Aki viszont a hétköznapokon nem tudott ellenállni a kísértésnek az rövid úton kívül találta magát a munkahelyről . A kollégák évente jöttek mentek , mindig volt, akit éppen be kellett tanítani és ,aki civil lett valahol . Nem akarom őket megnevezni, mert sokan voltunk a hét év alatt, amíg ott voltam, de maradandó barátság nem nagyon alakult ki köztünk. Marika, akivel évekig egy szobában dolgoztam olyan sértődötten ment el, hogy a felajánlott munkát sem vállalta el, mert nem ő lett a vezető . Otthon maradt és a kapcsolatot is megszakította velünk. A csapat egyszer hozzánk is kijött Tiszakécskére a nyaralónkba. Remekül éreztük magunkat, halászlét főztem halat sütöttem a fiúk söröztek a lányok segítettek, nagyokat beszélgettünk. Hajnalig mulattunk, ekkorra már Flóri is megszokta, hogy nem a Vegyinél dolgozok és én is otthon éreztem magamat köztük . Lassan a velem egy időben bekerültek lettünk az öregek, a törzs gárda! Minden évben egyszer elmentünk kirándulni a Tiszán a vízügy tanyahajójával. Buszszal felmentünk Tiszafüredre, Kiskörére és a hajóval lecsurogtunk Szolnokra. Ezek a kirándulások egész naposak és felejthetetlenek voltak. Ahogy csurogtunk lefelé a fűzfákkal övezett Tiszán és egész nap beszélgettünk, napoztunk kellemesen telt az idő. Kikötöttünk Dobánál estefelé és szalonnát sütöttünk, végig hangulatosan telt a napunk. Ezeken a napokon jobban össze szokott a társaság mintha egész nap értekeztünk volna. Ma csapat építésnek neveznék, ez bizony az is volt. Ezek voltak a legtávolabbi közös útjaink a Karib tenger helyett. Jól éreztük magunkat, de azért a mindennapjainkat nem töltöttük együtt. A baráti köröm nekem is az maradt, amelyik korábban volt. A régi barátokkal mentünk kirándulni, üdülni és ültünk össze nagyokat beszélgetni nevetgélni.

 Enyhítendő, szűnni nem akaró ellenérzéseimért kaptam lehetőséget arra, hogy a nőnapra Moszkvába induló különvonattal én is útra keljek. Szerveztem a szolnoki csoportot a különböző munkahelyeken. Összeállt egy nagyon jó 30 fős csapat, akik valamennyien üzemi nőfelelősek voltak. A különvonat az egész megyéből delegált nőket vitte, nagyjából minden csoportnak volt egy kocsija, ami természetesen háló kocsival közlekedett. A teljes szerelvény minket vitt. A vagonokat a határon cserélték ki széles nyomtávúra, és innen már Orosz volt a személyzet is. Forró víz mindig volt az óriás szamovárban, amit ki is használtunk folyamatosan ittuk a teát. Vándoroltunk a kocsik közt, ismerkedtünk és jókat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Két nap után, amikor közeledtünk Moszkvához összeültünk a csoportok vezetői, hogy megbeszéljük a megérkezés utáni teendőket. Akkor kiderült, hogy nagy felhajtással várnak bennünket a „ Kijevi névre hallgató „ pályaudvaron Moszkvában , ahol a mi vonatunk vezetőjének beszédet kell mondani. Vezetőnk a Megyei párt nőfelelőse kijelentette, hogy ő nem készült, ő nem tud és nem is akar beszédet mondani. Egy darabig próbáltuk meggyőzni a fiatal tolmácsnővel, de nem sikerült. Mondtam, akkor én elvállalom, ha úgy fordít, hogy kiegészít engem. Amikor megérkezett vonatunk a pályaudvarra ott volt egy vörös szőnyeg kihúzva az emelvényig ahol mikrofon állt. Aj aj ,gondoltam itt nem sülhetek bele a mondandómba ! Körben vagy 300 nő vette körül a leszállókat, minket. Leszállva a vonatról odasétáltunk hozzájuk, előbb minket üdvözöltek így legalább nagyjából tudtam, hogy mennyit beszéljek. Aztán következtem én és papír nélkül, a tolmácsnővel jó kis beszédet hoztunk össze. Volt abban minden, Szovjet -- Magyar barátság , az asszonyok összetartozása , a gyerekeink jövője Ukrajna kék ege, és az aranyló búzamezők. Hegyek völgyek de, leginkább a megbonthatatlan „drúzsba „. Egyszóval nagyon jól sikerült. Egy bökkenő lett, hogy ettől kezdve engem tartottak a csoport vezetőjének, ami ellen nem lehetett mit tenni. A fogadásokon fő helyen ültem, ajándékokat kaptam , ami Irénkének nem tetszett. Engem nem zavart, úgy gondoltam kezdhette volna nyugodtan ő a szereplést. Egyik fogadáson kaptunk, egy bekeretezett Lenin képet, amit én vettem át a színpadon ülve. Nem látszottam ki mögüle kicsit el is bújtam a lányokra, akik a terem soraiban ültek nem mertem ránézni mindenkinek fülig ért a szája. Színpadon ültünk, mint díszvendégek onnan kellett a lányok vigyori képét néznem. A szállodában aztán kitört a nevetés és azzal cukkoltak, hogy, hogyan viszem haza ezt a fantasztikus ajándékot. A problémát nagyon egyszerűen megoldottam „véletlenül „ ott felejtettem a fal és az ágy közzé csúszva. A jól sikerült egyhetes út után érkeztünk haza remek hangulatban nagyon sok élménnyel gazdagodva . A visszautat már végig énekeltük és csak este találtuk meg a saját vagonunkat. Bemelegítőnek nem volt rossz ez az egy hét és mesélhetem az unokáimnak, hogy előttem Moszkvában kihúzták a vörös szőnyeget! Bár nem lettem celeb, de őszintén szólva nagyon élveztem. Hamar visszazökkentem a még meg nem szokott kerékvágásba, minden esetre kicsit lazábban indultam tovább. Ahogy telt az idő kezdtem megtanulni ki - kicsoda és hogyan kell az egyes elvtársakhoz viszonyulni. A megyei elvtársak rangban felettünk, emeletben alattunk helyezkedtek el. A felsőbb-rendűséget és rangkórságot mindig a megyei első titkár hozzá állása határozta meg . Ha ő, közvetlen barátkozó hangvételt honosított meg akkor a beosztottjai is ezt követték . Ha viszont a következő nagyképű volt és rangkórságban szenvedett akkor mindenki ezt a stílust vette fel .Ilyenkor megkívánták a hajbókolást és a három lépés távolságot szigorúan betartották. Nehéz volt megállnom, hogy ne látványosan fütyüljek az egészre. Csak a jó ízlés határáig engedtem el magam, nekem ugyanis nem volt veszíteni valóm. Ha vissza zavarnak a gyárba tiszteletlenség miatt duplán jót tettek volna velem. Egyrészt ismét azt csinálom, amit szeretek, másrészt nőtt volna az ázsióm , mert „ nahát ezt is meg merte csinálni„ lett volna a reakció. Akkoriban , erősen járt a szóbeszéd az előző nagy elvtársak nyugdíjazásáról. Ahogy a mélyen tisztelt házba kerültem , nem sokkal előtte kártyázták el a Mezőtúri Magyar - Mongol barátság TSZ vezetői a közös vagyon jelentős részét. A TSZ vezetők ugyan elvitték a balhét, mégis bele bukott a megyei első titkár. Na, de mi volt ez a mai elvtársak földbirtokai és rangkórsága mellett ! A részletekről szinte semmit nem tudtunk, mutyiban intézték a dolgokat. Nem volt divat párton belül sem kiteregetni a szennyest, a részletek nem tartoztak ránk. Ezt nagyon jól megtanulták a „ fiúk „ akik másolják azokat az éveket. A tisztogatási akció végig söpört az egész megyei apparátuson fejétől a farkáig. Azt hiszem csak a szakácsnő maradt a helyén. Mondanám, hogy nincsen ez másképp ma sem, jól megtanulta a leckét az utánunk jövő generáció, de nem igen hallani, hogy valakit alkalmatlanság miatt felmentenek. Szolnok megye, ekkor kapott, egy igazán agilis a megye és a város érdekeit képviselő vezetőt Gergely István személyében.