Az utazás, a készülődéssel , megérkezéssel járó izgalmak hatással vannak az emberre . Akkor is ha kellemesek , megbizsergetik a vért a fantáziát . Egészen más hatást vált ki amikor van mit veszíteni , van mitől félni .Az én pénzem amit az úton egy lapra feltettem az igazi nagy seftesekhez viszonyítva kevés volt. Nekem viszont az összes megtakarított pénzemet jelentette . Ha valamilyen malőr miatt annak csak a felét elveszítem, pótolhatatlan lett volna .Akkor a kis házam építése is teljesen leáll és még esélyem sem lett volna a folytatásra . Néhány út után azt is megtapasztaltam , hogy kockázat nélkül nincs üzlet .A kockázatot nemcsak pénzben mértem , hanem azt is figyelembe vettem mennyi izgalommal jár az út. Adott némi biztonságot , hogy ismertük egymást . .Valós félelmet nem okozott az éppen kitört öböl háború .Közelítettünk ugyan felé , de elhitettük magunkkal, hogy az olyan messze van, hogy semmi baj nem lehet .Törökország másik felében a kurdok is mocorogtak. Azt hittük el sem tudnak jönni Isztambulig, pedig eltudtak. Tanúi voltunk amikor a Bolgár törökök megindultak át a határon. Napokat töltöttek a szabad ég alatt batyuikkal és sok gyerekkel. Nem tudom mi lett velük hol állapodtak meg . Elég félelmetes látványt nyújtottak. Az pedig meg sem közelítette a mai népvándorlást. Mi teljesen biztonságban éreztük magunkat. Folyamatosan utaztunk a tavaszi nyári hónapokban , egyre nagyobb tapasztalatot szerezve. A tél csak akkor lepett meg bennünket ha netán októberben lesett a hó . Az is előfordult hogy novemberben nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és még karácsony előtt kimentünk árúért. Lassan az utasok kicserélődtek körülöttünk . Azok maradtak meg törzs utasoknak, akik kezdtek bele melegedni a seftelésbe , rászoktak az ízére .A jó kis bulis utak lassan nehezebbekké kezdtek válni. Először csak azt éreztük ,hogy minden útnál valamivel több ajándékot kell adni a vámosoknak minden határátkelőnél . Összesen három helyen ki és belépéskor .Az indulásnál össze adtuk a fejenkénti 10 márkát , ami aztán mindig nőtt .Az utasok , morogtak miatta , boldog idők ! Nem gondoltuk , hogy később a sokszorosát is oda adjuk csak mehessünk . Az utazás Jugoszlávián keresztül kezdett egyre izgalmasabbá válni . Pihenni csak azokon a helyeken álltunk meg amit biztonságosnak véltünk .Azt szorgalmaztuk , hogy minél gyorsabban érjünk át az országon .Amikor elkezdődtek az összecsapások a Szerbek ,Horvátok Bosnyákok közt már nem tántorított el bennünket semmi. Annyira rászoktunk az utazásra hogy nem vettük komolyan . Azt gondoltuk majd abba hagyják .Egyik alkalommal, olyan busszal akartunk elindulni, aminek az oldalára nagy betűkkel ki volt írva , hogy HORVÁTH BUSZ a tulajdonos nevére utalva .Ekkoriban már komoly összecsapások voltak a Szerbek és Horvátok közt . Nekünk végig Szerbián kellett átutaznunk. Valakinek eszébe jutott, hogy ezzel a felirattal , nem az országon , de a határon sem jutunk át. A sofőrök indulás előtti éjszaka azzal szórakoztak, hogy eltűntessék a feliratot . Nem lett volna jó, ha egy sorozatot belénk engednek valahol útközben. Féltünk, mégis mentünk, olyanok lettek az utak, mint a kábítószer. Rászokni könnyebb volt , mint leszokni róla .Szép pénzt össze lehetett hozni egy - egy úttal, adómentesen .A nyugdíjak akkor sem emelkedtek az égig , sokan munkanélküliek voltak . A seftelők zöme ezekből a rétegekből került ki. Amikor még nem kellett az áruk eredetét igazolni sokan a saját boltjukban árulták a ruhaneműket . Ezek a kis boltok nem éltek meg sokáig . Egy két év után bezártak, mert nem tudták az olcsó árukat beszerezni . Legtöbbünknek a munkahelyeken, szatyorból történő árusítás maradt .Legtöbbször részletre adtam , amit nem volt egyszerű megoldani . Mégis ez az üzlet három - négy évig virágzott .Jelentős összegek voltak kint a vásárlóknál , ami miatt sokszor nehéz volt újabb valutát beszerezni a következő úthoz . Azok, akik itthon ültek a kispadon és vakarták a hasuk alját irigykedtek ránk .Azt gondolták kéjutazás elmenni Isztambulba , hazahozni az árút, itthon pedig eladni mindent . A márka ára lassan növekedett forintban, ott pedig ugyanennyit tudtunk vásárolni rajta, mint korábban . A legjobb befektetés az arany volt, amit egyre nehezebben lehetett áthozni a határokon. Amikor valami történt a világban rögtön drágábban tudtuk megvenni grammját .Így aztán dupla volt a rizikó , meg kellett találni a módját a kisebb kockázatnak .A legfontosabb természetesen az volt , hogy minél olcsóbban jussunk hozzá . Kialakult azoknak a boltoknak a köre ahová visszajártunk .Ezeken a helyeken apró szívességeket is megcsináltak . Megvettük az aranyat ott hagytuk , mire újra mentünk bevésték a kívánt mintát , nevet , bármit , amit kértünk . Soha nem csaptak be bennünket, sokszor ha sürgős volt azonnal , pár óra alatt is kész lett a vésés . Olcsón vettük a szériában készült árukat itthon pedig azt is eltudtuk adni . Aki igényes volt annak hoztuk az egyedi szép munkákat, drágábban .Arany nem maradt a nyakamon soha . Megvolt az - az előnye, hogy kis helyen elfért . Ha ügyes voltam , szerencsém volt , több hasznom volt aranyból, mint az összes többi holmiból .Kialakult szokásunkká vált, hogy a vásárlásra szánt összeg felét aranyra költöttük .Ami az eldugást illeti nem volt túl nagy a fantáziám . Bugyi, melltartó, szoknya korc ezek voltak a szokványosak . Később lett egy bevált módszerem, amit végig megtartottam . A hosszú út unalmát elűzni kötögettem . A nagy gombolyag fonalba dugtam az aranyat. Előfordult, hogy lekelett szállni amíg átvizsgálták a buszt „lazán „ ott hagytam az ülésen .Sohasem buktam le vele pedig volt, amikor kézbe vette a fonalat a vámos. Nem tudom mennyit hoztam át, de az biztos, hogy sohasem épült volna fel a házam ezek nélkül az utak nélkül .A rászokással az is vele járt, hogy gyakran másokat is beoltottunk. Amíg csak azt látták mi mindent hozunk addig irigykedtek , amikor megpróbálták sokan lemaradtak .Nem volt két egyforma út , amit egyszer megvettünk azt legközelebb már nem kaptuk meg .Ugyanez volt az utazási élményekkel is . Mindig történt velünk valami .

 Az első út Isztambulba arra volt elég , hogy kellőképpen elkábított tarkaságával, egzotikumával. Mindent sajnáltam, amit ott hagytam a boltokban, a bazárban . Az első megpróbáltatáson akkor voltunk túl, amikor befejeztük a bevásárlást . Nem fejeztük be igazán csak abba hagytuk .Az utolsó fillérig elköltöttük a pénzünket . Ez a jó szokásunk mindvégig megmaradt . Sokszor gondoltam rá mi lenne ha …… -lemaradnék a csoporttól valami miatt -annyira elromlana a busz, hogy nekünk kellene megjavíttatni . -valami miatt egyedül kellene haza jutnom stb . Egy idegen világban elég kiszolgáltatott lettem volna . Na, de a szerencse mindvégig velem maradt . Vámot csak otthon kellett fizetni a „ köztes sápokra „ pedig előre összeszedték a pénzt. Ezt a műveletet mindig nagy morgás követte pedig tudtuk , hogy saját érdekünkben elengedhetetlen . A második nagy megpróbáltatást a csomagolás jelentette .Elvileg nem lehetett több egy embernek két csomagjánál .Az ügyesek és dörzsöltek kettő darab mázsás csomagot csináltak . Annak a cipeléséhez persze erő is kellett .A gyengébbek és a kezdők két elbírható egyforma táskába csomagoltak .Ezen kívül még számtalan ép ésszel követhetetlen kis szatyor lapult az ülések alatt és a fejünk felett .Mindennek lett helye csak nekünk nem nagyon . A csomagolást egyetlen tenyérnyi szállodai szobában kellett megoldani . Mindent kipakoltunk először és mindent felpróbáltunk , amit a méret engedett .Szomorúan tapasztaltuk ,hogy a legjobb holmikat más vette meg . Csapzott hajunkkal mindegy volt mit veszünk fel divatbabák nehezen lettünk .A lehető legtöbb mindent magunkra vettünk , bugyit , blúzokat , melegítőt , aranyakat . Úgy néztünk ki, mint a karácsonyfa . Mire a buszon ültünk mérsékeltük magunkat aranyakból csak néhány darab maradt rajtunk. Az aranyak zöme bekerült a bugyikba melltartóba, ruha korcba. Nem vallott nagy leleményességre, de akkoriban még jóindulattal kezeltek bennünket a vámnál, kis halak voltunk . A táskákat megtaposva minden belefért a két csomagba . Este mire holt fáradtan lefeküdtünk ,eltűnt a szobából a káosz , a táskák sorba állítva várták sorsukat. A harmadik tortúra akkor vette kezdetét, amikor a szálloda elé ide – oda tolatásokkal nagy nehezen beállt a busz. A csomagokat lehordtuk az utcára , ettől kezdve nem lehetett elmozdulni mellőle . A folyton ott őgyelgő utcai árusok arra vártak, hogy valaki félre nézzen és már szaladtak is a táskával. Az volt a szerencsés eset ha valaki felbuktatta a szaladót, ami ritkán sikerült . Úgy szaladtak, mint egy – egy hosszútávfutó olimpiai bajnok. Bottal üthettük a nyomát annak aki egyszer meglépett . A lepakolással oda szegeztük magunkat az aszfalthoz félnapra . A legszükségesebb dolgainkat is csak úgy tudtuk elvégezni, ha valaki vállalta a felvigyázó szerepet .A szobát el kellett hagyni 10 óráig a busz pedig csak délkörül indult . Örökké problémánk volt belőle .Szerettük volna mi elhelyezni csomagjainkat a busz aljában , de abból veszekedés lett .Az ok nagyon egyszerű volt . Mindenki igyekezett saját csomagját láthatatlanná varázsolni . Sajnos senki sem rendelkezett ehhez szükséges természetfeletti képességekkel . Maradt az, hogy a sofőrök pakoltak igy viszont a nagy táskák kerültek belülre a kicsik szem előtt maradtak . Ha tetszett, ha nem ezt már el kellett fogadni .Mire mindez lezajlott úgy néztünk ki, mint egy vert sereg. Csapzottan ziláltan idegesen foglaltuk el helyünket a buszon .A helyünk volt az egyetlen fix pont . Mindenki oda ült vissza amit otthon választott . Legalább ezen nem veszekedtünk .Számomra akkor a lábam kényelmét szolgáló kis sámli jelentette a legnagyobb problémát . Nem volt helye, mint az igazságnak . Mindenki arra szavazott hagyjam ott a törököknek .Hallani sem akartam ilyen lelketlenségről. Magam mellé tettem a közlekedő útra .Aki le akart szállni , elszívni egy cigarettát az hangosan szidott . Tartott ez az állapot estig, amikor a nagy helyezkedések idején valaki mindig leült rá nagyobb helyet hagyva társának az ülésen . Akkor már csak dicséretet kaptam . Hogy a lábam alatt miért nem fért el? Ott már egy tűnek sem volt helye nem egy ilyen óriási ülő alkalmatosságnak . A kajás szatyor tele volt mindennel , a vizeskanna maradék nedűvel . Az útközben megvett csokik is mind ott voltak a lábam alatt . Igazán az lett volna jó, ha a lábaim lecsatolhatók , mert azoknak keserves volt az élete hazáig . A lumbágómról , a meredt nyakamról és a cipekedéstől sajgó karomról nem is beszélve .Ráadásnak az idegeskedéstől a vérnyomásom is az egekbe szaladt . Kezdett elhatalmasodni bennem az érzés, hogy soha többet nem akarom látni Isztambult . Az összes török tűnjön el a szemem elől . Egyék meg a csokijaikat, hordják el a bugyikat, fulladjanak bele az aranyukba ! Egyáltalán nem is olyan jó ez az egész út ! A városból sem láttunk szinte semmit , hagyjanak engem üldögélni hazáig. Pukkadjanak meg! Ez az érzés fokozódott minden határátkelő helynél. Különösen az volt kellemetlen amikor nem a buszon kezelték az útlevelünket . Fáradtan nyűgösen le kellett szállni egy vacak pecsét miatt éjnek idején . Csak az vigasztalt , hogy ezt az utat a törököknek gyalog , lóháton vagy szekéren kellett megtenniük évszázadokkal ezelőtt és mi várt rájuk nálunk ? Az egri nők forró vize és tüzes karikája . Ehhez képest én kényelmesen utaztam . Félholdas zászlót is csak a bolgár török határon láttam . Úgy látszott a hivatalos egyének nem akarták elvenni a kedvemet az úttól . A határokon zökkenőmentes volt az átkelés. A bolgárok „ csont „ nélkül tovább engedtek ,a Jugók kicsit kötözködtek . Minden esetre doboz Marlboro cigi és üveg Viszki oldotta a feszültséget .Az autópályán Szabadkáig nem volt gond. Rövid pihenőt a Nagy fánál tartottunk. Igyekeztünk, hogy minél előbb Szabadkán legyünk. A főtéren már vártak bennünket odarendelt szeretteink ahol átpakoltunk a gépkocsikba . Különösen a bőrkabátok miatt volt fontos, mert mindenkinél több volt a megengedett egy darabnál . Az átpakolás után nyugodt szível beírhattuk nincs elvámolni valónk. Arról gondoskodtunk, hogy ne maradjunk mégsem izgalom nélkül . A már ismerős ital boltban bevásároltunk finom rumpuncsot , meggylikőrt , konyakot . Az üresen maradt táskákban ott lapult a lábam alatt 8 - 10 üveg . A férőhely még kevesebb lett amit a határig már kilehetett bírni . A vámvizsgálat méltányos volt, mindent elhittek bemondásra . Látták rajtunk ,hogy csupa „első utas turista „ utazik a buszon, akik Isztambulban mindent meg néztek a bazáron kívül. Félórai pihentetés után intettek ,hogy mehetünk tovább .A finom bánásmód ellenére is ellehetett volna végezni a zabszem próbát .A lelkünkről lehulló kövek hangját is lehetett hallani amikor végre Magyar földön gurult velünk a turista járat . Mindenki felszabadult , feldobódott , „ hű de könnyen sikerült „ ! Beindult a hangzavar , elkezdtük egymást kérdezgetni , mit mennyiért lehet eladni. A sikeres út után fel sem merült bennem, hogy nem látom többet Isztambulban a nagy bazárt ! Az, hogy a felesleges holmikat eltudom e adni, számomra nem volt kérdés. Mindent eladtam egy nap alatt úgy, hogy a lakótelepről ki sem mozdultam .A gyerekeimnek, unokáimnak sok szép mindent hozam . Annyi volt a pozitív élményem hogy a következő út szervezésekor elsők közt jelentkeztem . Az út hasznából megadtam a tartozásom , sok szép holmi megmaradt a családomnak . A következő úthoz, tudtam márkát vásárolni . Minden várakozásomat felül múlta a haszon . Kezdtem megérteni miért éri meg olyan sok embernek utazgatni vállalva a fáradtságot , rizikót . Később saját bőrömön tapasztaltam, hogy hat az általam vásárolt arany árára, az Iraki háború, Gorbacsov leváltására ,vagy a balkáni háború kiszélesedésére úgy szintén. Beavatásom túlságosan jól sikerült , alig vártam a havi egyszeri útra kelést ,meg sem lehetett volna kötözni otthon . Vártam az izgalmas történéseket és nem utolsó sorban a várható hasznot .Akkoriban volt félkész állapotban a házam , amit aztán sikeresen felépítettem aranyból és bugyikból.

 A keleti világ, leglátványosabb , legkiismerhetetlenebb kereskedelmi központja , különösen a nyugatról jött ember számára a nagy bazár . Szerénységemet is ide sorolva . Aki ide betéved, azt rabul ejti a sok látnivaló a kereskedők szívélyes, de néha erőszakos invitálása . Ide csak az menjen be, aki rá ér, itt soha senki nem siet. Őgyelegni , nézelődni kell, ha valami megtetszik a kereskedő azonnal észreveszi. Attól a perctől kezdve nem hagy élni. Ha a megszólításra válaszol az ember, teljesen mindegy, hogy mit elveszett ember !Biztosan megveszi az árút, amin megakadt a szeme. Csupán az a kérdés mikor és mennyiért, rögtön vagy félóra múlva . Alkudozni nemcsak illik, hanem kötelező , de csak akkor, ha a végén gazdát cserél az alku tárgya. Ha nem, abból óriási csetepaté kerekedik amitől Allah óvjon meg mindenkit .A mi Magyar agyunk, lelkünk nem szokott hozzá az alkudozáshoz. Itthon a piacon annyiért vesszük meg a krumplit amennyiért a kofa kimondta az árát . Na, itt nem , hamar rájöttem , hogy a feléért is megvehetem a nekem tetsző árut, ha nagyon akarom .Egyre jobban belejöttem és élveztem a dolgot. A török kereskedő szereti, ha emberére akad, imád alkudni . Megtépi, ha kell meggyújtja a bőrt – ami persze nem gyullad meg ! A mellét veri megesküszik Allahra ,hogy ha a dupláját kérné akkor is ráfizetne . Neki az árú, eladása nem biznisz , csak azért van itt ,mert ez a munkája , egyébként ráfizetés az egész élete . Közben csörögnek rajta az aranyak . Ha csupán szikráját látja annak , hogy létre jöhet az üzlet résen van. Hozza a kis széket , kávét ,teát vagy amit a kedves vevő akar . Nem engedi ki a markából akit egyszer megfogott .A portékát ócsárolni nem szabad , dicsérni kell akkor is, ha nem veszi meg az ember. Azt kell mondani , hogy ilyen szépet még nem látott sehol az egész városban , csak nagyon drága .Ennyi pénz a világon nincs , nemhogy ott a pénztárcájában . Aztán jön a konkrét ajánlat és a kimondott ár felénél létre jön az üzlet. Közben udvarol , simogat , tapogat attól függően ki mennyit enged meg neki. A nő mindig gyönyörű függetlenül attól hány éves 20 vagy 100. Ha, teheti mindegyiket megtapogatja valamilyen ürüggyel . Az eladók közt elvétve lehet nőt látni, az sem török, valamilyen európai . A török nők otthon vannak a gyerekkel, vezetik a háztartást. Örülnek este amikor férjük hazamegy az éppen soros barátnőtől a jól megkötött üzlettel . A mi törökünknek is volt magyar barátnője, egy másik csoport vezetője. Visszatérve a bazárhoz, ahol hömpölyög az embertömeg a számos bejáraton ki és be .Az utcai árusok azt a kevés helyet is elállják, ami van. Lökdösődnek, rátapadnak a kiszemelt áldozatra . Mindenáron elakarják adni a zoknit ami, szépen be van csomagolva. Otthon aztán kiderül , hogy az egyiknek nincs feje a másiknak hosszabb a szára a párjánál . Olyan bugyit is vett valaki, amelyiknek az egyik szárába a legkövérebb nő dereka is bele fért . Na , és még ott van a sok finom francia parfüm, ami francia embert sem látott soha . A cipzáras táskát nem lehet össze húzni . Mindig van balek . Minden út elején elmondta valaki, hogy utcai árustól semmit ne vegyünk . Megfogadtuk , mi soha ! Mégis valami minden úton ránk ragadt, aminek valami gyíkja volt .Amikor én elkezdtem ezt a nemes , kevésbé legális üzletelést még szerették a magyarokat . Mi voltunk Isztambulban a fő vásárló erő .Megbecsülték a jó vevőt, mert tudták , hogy visszamegyünk és elvisszük a jó vagy rossz hírüket. A bazár hangulata valójában leírhatatlan . Mindenkit más része fog meg. A közkutak körül üldögélő szőrös ápolatlan jámbor semmittevő éppúgy oda tartozik ,mint az agyafúrt kereskedő . Mindenki itt van egész nap, aki számít az is, aki nem. A kutak körüli oszlopokat eltakarják a cseppentett üvegből készült Allah szemei. A kék szín árnyalataiban pompázó díszek épp, úgy hozzá tartoznak a hangulathoz , mint a szőttesek , bőrök szőrök rézedények . Az arany és ezüst utcák kirakatai elkápráztatnak . Azt gondolja az ember ,hogy a mesés kelet minden kincsét itt halmozták fel .Az itt látható kincsek csak töredékei annak a kincsnek, ami keleten lehet .Nem tudni kiveszi meg , a kereskedő mégis árul, minden nap elad valamit, egy gyűrűt, karkötőt végzi a dolgát. Hússzor voltam Isztambulban a bazárba minden alkalommal elmentem. Nem tudtam kihagyni, mégis talán az egyharmadát jártam be . Minden alkalommal találtam olyan helyet ahol még nem jártam . Egy idő után voltak ismerőseink akiket „ csak úgy „ meglátogattunk . Vittünk nekik magyar paprikát , kis üveg pálinkát. - Allah bocsássa meg ! – Azt hiszem van benne gyakorlata. Az utcai árusok hada éppen olyan színes mint a bazár .Az egész kicsi gyerektől az aggastyánig minden korosztály árul valamit .Azokat az árukat amiket üzletben vagy a bazárban nem lehet eladni ők árulják. Silányak , szakadtak vagy egyszerűen semmire sem jók .Minden alkalommal elmondta csoport vezetőnk az intelmeit - Utcai árustól ne vegyünk semmit ,mert becsap . - Vigyázzunk a táskánkra , mert lopnak . - Ne menjünk el sehova idegennel, mert kirabolnak - Este már csak csoportosan mozduljunk ki a szállodából . - Pénzünk ne legyen egy helyen . Sok tanácsot megfogadtunk , különösen eleinte , sokat viszont a saját kárunkon tanultunk meg . Egyszer szemtanúja voltam, amikor egyik nagymenő útitársunk cigarettát akart eladni az utcán - nem keveset - .Az üzlet szóban megköttetett, hocci, nesze gazdát cserélt az árú és a pénz. Igen ám , de pénzt nem lehet úgy számolni ,hogy a kéz tele van szatyorral . A pénz újságpapír volt a cigaretta pedig addigra mire észrevette mi történt hol volt - hol nem volt . A két török eliszkolt a szélrózsa minden irányába mintha, nem ketten hanem legalább hatan lettek volna . Bottal üthette a nyomukat. Klasszikus esete volt az átverésnek mégis bele szaladt a nagymenő. Minden intelem ellenére én is vásároltam apróságokat az utcán . Szakadó esőben esernyőt, ami addig volt jó, amíg ki nem nyitottam . A cipzáras táska csáléra állt , a papucs még Isztambult sem hagyta el és máris lejött a talpa . Hosszan lehetne sorolni .Legnagyobb üzletét mégis Böbike kötötte az utcán. Ketten voltak , elkezdtek alkudni zoknikra egy gyerekkel. Odament hozzájuk egy másik gyerek ,hogy „ mama ne vedd meg becsap „. Elzavarták a gyereket , hogy „ nem szégyelled magad rontod a másik gyerek üzletét „ . Csak azért is megvették. A szállodában derült ki, hogy egyetlen használható sincs köztük. Az ágy tele volt felhalmozott ronggyal ! Ki kellett dobni az egészet luxus lett volna haza vinni az amúgy is szűkös helyen .Adtuk nekik a jobbnál jobb tippeket mire lehetne használni őket ! Pipás ember dohány zacskójának , túrós zacskónak , érmelegítőnek , vagy férfiasság tartónak. Ezen a héten ők voltak a soros balekok . Nagyot nevettünk az eseten, míg legközelebb más került sorra .

A látvány amit a keleti kavalkád nyújtott , már a buszból nézve is lenyűgözött .A régi Bizánci falak mellett a tengerparton haladtunk egy darabig. A falak mögül kilátszottak a bőrcserző műhelyek, vagy gyárak nem tudom, minek nevezzem. Így messziről nagyon kezdetleges látványt nyújtottak. A környéket betöltötte a napon száradó cserzett bőrök átható szaga . A lepusztult házak látványát, ha lehet még ez is fokozta . Széles nyolcsávos autópályán érkeztünk a belvárosba , amelyen hömpölygött az autó áradat. Sárga taxik tömkelege , hangos dudaszó és olyan vezetési stílus, amit életveszélyesnek gondoltam , fogadott bennünket . Évek alatt nem láttam egyetlen balesetet sem . Valamennyi ház olyan lepusztult állapotban volt , mint amiket az utolsó szultán óta senki sem tataroztatott .A különböző árukkal, teleaggatott falakról ez mégsem látszott. Madzagokon lógott a sok selyemkendő , szoknya hálóing , bőr árú, táska! Fel sem tudom sorolni mennyi minden . A változatosságot később az jelentette , hogy minden odaérkezésünkkor az éppen divatossá váló holmi jelent meg a falon lévő kínálatban . Az egész város egy nagy bazár, gondoltam, amíg meg nem láttam az igazit. Szállásunk messze volt a város központtól. A kék Mecsettől, a nagy Bazártól, egyáltalán mindentől amit érdemes volt megnézni, vagy ahol vásárolni lehetett. Ekkor még csak busszal , vagy gyalog lehetett közlekedni a világvárosban . Mi ugyebár, vásárolni, jöttünk elindultunk gyalog , mert a nagy málhákkal nem lehetett volna járműre szállni. A városközpont és a szállás közti út legalább félóra volt . A gyaloglást választottuk a busz helyett ahol vagy minket tapogattak , vagy a csomagok közül tűnt el valami. Minderre a már beavatottak figyelmeztettek bennünket. A későbbi utakon már mindig a városközpontban laktunk , de ezt az utat nagyon megszívtuk . Ráadásul két különálló épületbe kerültünk, mert másképp nem volt elég szoba. Engem már az sem nagyon érdekelt, ha egy kapualjban pihenek, csak ne mozogjon alattam amin ülök. A szobák kicsik, kényelmesek és tűrhetően tiszták voltak . Kétnapi buszozás után vízszintesbe tenni elgémberedett testemet, a kényelem netovábbja volt. Arra nem volt idő , hogy átadjam magam az édes semmittevésnek . Figyelmeztettek , hogy ez nem turistaút első az üzlet , kevés az idő. Gyors zuhanyozás ,a hazai maradék elfogyasztása után indultunk, most még a saját busszal Endre nevű törökünk boltjába . Jó érzékkel nem hagyták azt sem ,hogy szét nézzünk máshol a városban . Különösen veszélyes volt azoknak, akik először voltak itt . Fogalmunk sem volt az árakról könnyen beugrottunk a szíves invitálásnak .A bőr és arany boltban dolgozott Törökünk egész famíliája ,akiknek csupa magyar neve volt Attila , Zoli , és Kopasz Jani . Körbeültettek bennünket a boltban kis székekre , úgy hogy jól láthassuk a sok bőrkabátokat, amik otthon nagyon drágák voltak .Hozták az almateát , kávét közben már lehetett kérdezni , próbálni és illett alkudni . Később rájöttünk , nemcsak illik, hanem muszáj is, mert a reális árnál legalább 10 – 20 százalékkal többet kértek első nekifutásra Amikor, sokadszor voltunk Isztambulban el sem mentünk az Endre boltjába. Rájöttünk , hogy mi fizetjük meg a kis almatea árát sokszorosan . Azokban az években mi Magyarok voltunk a legfontosabb „üzleti partnerek „ Természetes volt számukra, hogy megtanultak Magyarul. Hol és mikor talány volt egyelőre . Az utcán a 8 -10 éves gyerek is ,--- akire csak a hibás zoknik eladását bízták -- tudott annyit , hogy „ mama olcsó nem drága vedd meg ! „ Ha, elmentünk mellette vagy elzavartuk szép magyar szóval küldött el bennünket melegebb éghajlatra . Visszatérve az Endre boltjába, annyi bőrkabátot egy helyen még sohasem láttam, mint itt .A bőség zavara engem is fejbe kólintott és itt nyomban vettem magamnak egy rég áhított bőrkabátot . Magamnak sem vallottam be , hogy később szebbet, jobbat és olcsóbbat láttam , több helyen is . Ezzel vette kezdetét az a monológ , hogy „ na engem többet nem vernek át !”Dehogy nem ! Minden egyes úton , valamivel beszaladt az ember a csőbe .Ha más nem lyukas póló , vagy használhatatlan zokni bekerült a csomagba. Mire megittuk a teát , elköltöttük pénzünk egy részét , délután négy órakor elindulhattunk saját utunkon . A Belváros minden utcája , minden háza szálloda vagy üzlet . A három – négy emeletes üzletek belül butikokkal voltak tele. Itthon mutatóban sem láttunk hozzá hasonlót . Mire fentről lesétáltunk és nem vigyáztunk eléggé , egy helyen elkölthettük az összes pénzünket. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek Ica állandóan mondogatta „ne vedd meg kapsz olcsóbban szebbet .”A soha nem látott árubőség elkápráztatott . Az igazi vásárlási őrület csak másnap kezdődött . Zsugorgattuk a kis pénzünket ,ami az én zsebemben , ezen az első utamon 500 Márka volt. Azt reméltem ha megfontolt leszek, kevésbé fogok mellé. Természetesen ez hiú ábránd maradt , mert a Török kereskedő eszén, huncutságán nem lehet túljárni . Este elmentünk közösen vacsorázni , amit magunk fizettünk .Nem volt drága és legalább egyszer meleg ételt ettünk az út alatt . Szeretem megkóstolni azt az ételt, amit nem ismerek , most is valami különleges ízletes ételt ettem . A vízre nagyon érzékeny voltam nem tudtam meginni a „tisztának látszó „ vizüket büntetés nélkül . Vacsora után busszal átmentünk Ázsiába a csodálatosan kivilágított Boszporusz hídon . Lámpák fényei csillogtak, alattunk felettünk, a csillagok milliárdjait láthattuk , amik vissza tükröződtek a vízben. A túlparton , kanyargós úton elegáns paloták közt jutottunk el a TV toronyhoz . Leparkoltunk és gyönyörködtünk a panorámában . Lassan beesteledett a szürkületben nem sokat láttunk . Az alkalmi árusok lépten - nyomon megállásra késztettek bennünket . Erőszakosak voltak pedig a szép számmal jelenlévő rendőrök nem finomkodtak velük . A kilátó mellett , nyíló rózsákkal felfuttatott lugas mögött húzódott meg egy jellegzetesen török kávézó ,ahová bementünk, teljes berendezése vörös és sárgarézből készült .A tálca alakú , méteres átmérőjű asztal , a lámpák burái, kávé - tea főzők ,díszes vízipipák . Körbe alacsony puffok voltak elhelyezve , amiken mi is helyet foglaltunk . Közben tátva maradt a szánk a csodálkozástól .Varázslatosan szép volt az egész berendezés . Mintha az Ezeregy éjszaka mesevilágába csöppentünk volna röpke félórára . Megittuk az ajándékba kapott teánkat és mentünk tovább egy lépéssel a mese világból .Körbe jártuk a parkot ahol volt egy sírkő, amit megsimítva teljesül az ember kívánsága . Mi is sorba álltunk ,mi is simogattunk. Azt kétlem , hogy a teljesen kikoptatott kő alatt nyugvó szent ember minden kívánságot teljesített . A hit viszont csodákra képes és nem árt kipróbálni. A sok szépség, amit félnap alatt láttunk még fáradtabbá tett bennünket .Alig vártuk , hogy végre a szállodában vízszintesbe tegyük magunkat. Mint akit fejbe kólintottak úgy aludtunk reggelig . Másnap várt ránk az igazi strapás bevásárlás , cipekedés , pakolás . Eleinte az utak 5 naposak voltak, csupán egy teljes nap volt, amit Isztambulban töltöttünk . A nagy Bazár 9 kor nyitott így viszonylag kényelmesen eltudtunk készülni. Reggelit a szállodában kaptunk, az olajos kapribogyókat az asztalnál én ettem meg , másnak nem ízlett. Reggeli után Ica vezetésével elindultunk szatyrokkal felszerelve . Ő már ismerte a dörgést, hol mit érdemes venni , mennyit lehet alkudni.

 A tapasztalatszerzés a buszra való várakozással kezdődött, és a rohamozással folytatódott. Aki először utazott és nem volt társa nem tudhatta hol és kivel ül másfél napot a buszon Isztambulig és vissza . Közel az ajtóhoz jó , a kerék felett nem jó ,hátul beszorul a meleg , nincs levegő . Idegen mellett feszengeni kell, ismerőssel lehet beszélgetni. A törzs utasoknak, megvolt a hallgatólagos bérelt helyük. Jól jártam barátnőmmel, aki a szárnyai alá vett .Gondot a hosszú lába jelentett, ami miatt neki kellett kívül ülnie én pedig beszorultam az ablak mellé .Végül már megszoktam ezt a helyet .Az ismeretlen utasok méregették egymást a beszállásnál. A jól szituáltak lenéztek bennünket, mi pedig őket szóltuk meg, amiért a sok pénzükkel útra kelnek. Sok pénzért itthon is meglehetett venni jó dolgokat. A méricskélés az út végére feloldódott . Mire öt nap után hazaértünk ismerősökként váltunk el. Egyformán csak utasok voltunk elcsigázva , kiköltekezve, örülve a szerencsének hogy haza értünk . Amikor, a beszállással járó rohamon túljutottunk a csoport vezetője, ellenőrzést tartott . Megvan e mindenkinek a helye, útitársa, útlevele Török vízummal , kajás szatyra , kis kannában Tisza vize. Szabályosan kiváltott, kiviteli engedéllyel ellátott valutája , amit mellesleg legalább 1 – 2 napig altatott az ember a deviza számláján . Még a szocializmus törvényei voltak érvényben. Amikor mindez rendben volt indulhattunk . Az első megálló Röszke a Magyar - Jugoszláv határátkelő volt. Minden különösebb vizsgálódás nélkül, valuta papírunk lepecsételése után , üres táskáinkkal mehettünk tovább. Vigasztaltak , ne csüggedjek, majd visszafelé amikor hozom a sok vámpapírra fel nem írt szajrét, akkor megnéznek. Utazás szervezőnknek Jánosnak volt Szabadkán egy italboltos ismerőse, akihez elmentünk. Feltankoltunk, hátha valamilyen előre nem látott ok miatt visszafelé nem tudunk bemenni hozzá. A bátrabbak , optimisták és kevésbé ivósak nem vásároltak , azzal a jelszóval, hogy „úgyis sikerül „.Minden esetre megbeszéltük a visszaérkezés várható dátumát a tulajjal úgy indultunk tovább. Tempósan haladtunk a Belgrádi autópályán. Nem álltunk meg csak Belgrád után egy nagy pihenő komplexumnál , „ a Nagy fánál „ ahogy később neveztük. A busz vadszőlővel befuttatott kellemes hűvös parkolóban állt meg. Itt volt tisztálkodási lehetőség, kávé és iható víz. Szép rendezett park, közepén állt a hatalmas kiszáradt fa, amiről elneveztük. Kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat ,járkáltunk egy kicsit, szívtuk a jó levegőt. Ránk fért a mozgás, ekkor az útnak még az egyharmadát sem tettük meg és máris látszott rajtunk a gyűrődés. Élveztük a napsütést ,ismerkedtünk egymással. Itt később, amikor már Jugóban nem szívesen álltunk meg, akkor is tűrhető volt a biztonság és jók voltak az egyéb körülmények . Márkáért mindent lehetett kapni , igaz arra mi úgy vigyáztunk, mint a szemünk fényére . Ha sikerült forintért pisilni az dupla örömöt jelentett. Egész úton ez volt a második, de sokszor az elsőrendű problémánk . Szerencsénk volt, ha sikerült kulturált körülmények közt megoldani, akkor a következő 300 kilométeren nem volt semmi bajunk .A hűvösben szívesen üldögéltünk beszélgettünk . Itt minden nációt meglehetett találni . Azok, akik Görög országban akartak nyaralni itt utaztak keresztül. Később, amikor a harcok kiszélesedtek maradtunk csak mi bátor magyarok . A török vendégmunkások később Románián keresztül közlekedtek. Na, az sem volt különb még „balkánibb „ volt mint Jugoszlávia! A Bolgár határ felé haladva Nieshez közeledve szakadékok és alagutak váltogatták egymást. Nem tűnt túl biztonságosnak , az út mellett még egy kerékvetőt sem látott az ember .Szerencse volt, ha jól vezetett a sofőr , mert ha nem , akkor akár lent találhattuk volna magunkat a fentről beláthatatlan mélységben . Mire eltelt néhány év utazással ezt is megszoktam . A Bolgár határig már csak egyszer álltunk meg . Az alagutak elfogytak , a szakadékok elviselhetőbbek lettek . Lankás hegyes - dombos vidékhez értünk ahol gyors folyású patak csörgedezett az út mellett . A patak felett százéves összetákolt függőhíd vezetett át a másik oldalra . A padozatot hiányos falapok alkották a kapaszkodó drót huzal néhol térdig sem ért. Megálltunk pihenni. A bátrak , átmentek rajta és vissza is jöttek nagy visítások közepette . Akik nem próbálkoztak, mert féltek azok hintáztatták a hidat a bátrak alatt, akikből ekkor már elszállt minden kurázsi. Ezen az első beavatáson én is részt vettem aztán soha többet. Kicsit felfrissültünk , a Bolgár határig már csak 20 -30 kilométert kellett megtenni . Este lett mire oda értünk. A vámosok mindkét oldalon nagyon szívélyesek voltak . A korrupció még nem hatalmasodott el úgy, mint később , kevéssel beérték, nem követelőztek . Örültek néhány doboz cigarettának , kólának, dobozos sörnek, ezeket már előre elkészítette a vezetőnk. Bulgárián éjszaka utaztunk keresztül , nem láttunk semmit belőle. Később tapasztaltam ,hogy jobb , ha nem látom a koszos falvakat , sivár városokat. Az útmeletti WC ék olyan koszosak voltak ,hogy nem lehetett bemenni. A guggolós módszer miatt, minden össze volt rondítva benne . Maradt az út menti pusztaság rövid megállóval. Ilyenkor a környéket bevilágította a sok guggoló női „ hinterland „. Vigyázni kellett nehogy szerencséje legyen az embernek bele lépve valamibe. Alvás a buszon kész katasztrófa .A dörzsöltebbek a két ülés közti folyosón megágyaztak maguknak .Előkerültek a gumimatracok, hálózsákok és lefeküdtek . Gond akkor adódott, amikor megálltunk és néhányan leszálltak cigizni. Az igazi az lett volna, ha valóban szállni tudnak. Az ajtóig érve, hol egy fej hol egy láb akadt az ember talpa alá. Mindkét félnek, elég kellemetlen volt. Az üléseken kókadozva vagy a fejünket nem tudtuk hová hajtani , vagy a lábunknak nem volt helye. Minden esetre az én lábam alatt ott volt a príma sámli . Az most még eszembe sem jutott, hogy visszafelé éppen annak nem lesz helye , na persze a lábamnak sem. Most még, annak örültem , hogy milyen fantasztikusan kényelmesen utazok a többiekhez képeset . Aludni ágyban is elég nehezen tudok , ami pedig mozog alattam az nem alvásra való. Valószínű, hogy egy -egy félórára elszundítottam , bár úgy éreztem ,hogy egy szemhunyást sem aludtam .Mire a Bolgár - Török határra értünk úgy éreztem minden csontomat mozsárban törték össze. Abban reménykedtünk, hogy a vámvizsgálaton hamar túljutunk . Messziről láttuk, hogy az átkelő helyen legalább 20 útlevélvizsgáló kapu vár bennünket. Magasan lengedezett a félholdas zászló különös hangulatot adva a helynek. Az útlevél vizsgálathoz itt, első alkalommal le kellett szállni a buszról. .A forgalom a Törököknek természetes módon egyetlen kapunál történt . Az akkor éppen ott lévő 8 -10 busz utasai egymást taposva rohantak az egyetlen ablakhoz . A bent ülő katona unottan fel sem tekintve stemplizett, bárki beléphetett volna az országba , csak őt hagyja békén .A káosz óriási volt , de különösebb vizsgálódás nélkül mehettünk tovább . Ezen az első utamon minden hivatalos személy a szép arcát mutatta nekem . A határ túloldalán , még Edirne előtt megálltunk egy teázónál . Kicsit felfrissültünk , lemosták a buszt , megittuk az első Török teát vagy kávét . Várt bennünket az a Török férfi, aki az utazásunkat szervezte Isztambulban . Ő intézte a szállást egy – két rövid kirándulást a Boszporuszon túlra . Itt tapasztaltam először, hogy a jobb üzlet reményében minden Török férfinek van magyar neve . A mi Törökünket Endrének hívták. Nemsokára láthattuk, hogy népes családjával árulja a bőrkabátot , ruhaneműt és aranyat a közös boltban . Később minden évben kivált valaki az üzletből és szinte hihetetlen, de az utcán megismertek bennünket és invitáltak, nézzük meg most mivel foglalkozik . Visszatérve Endréhez, nagyon szívélyes ember benyomását keltette . Megvendégelt bennünket ,ez is az üzlet része volt. Amikor Jánossal mindent megbeszéltek , indultunk ő kocsival, mi a busszal . Még alig kelt fel a nap, éppen csak látszott a horizonton , mindenki kókadozott, úgy éreztük a busz csak cammog velünk. Isztambulban a szobát csak ebéd után foglalhattuk el. Ahhoz ,hogy az utazásnak turista jelleget adjunk , lassú tempóban, kis kitérővel elmentünk Rodostóba. A Rákóczi ház előtti tengerparton álltunk meg. Kellemesen hullámzott a víz , ringatóztak rajta a csónakok röpködtek a sirályok. A tenger látványában gyönyörködtünk , sétáltunk megmozgattuk elgémberedett csontjainkat. Vártuk, hogy a múzeum kinyisson. Lassan magához tért az elcsigázott társaság mire bejutottunk. Tudtuk, innen már csak 2 -3 óra Isztambul . Mi az ahhoz képest, ami mögöttünk volt ! Ahogy bementünk a házba a földszinten tele volt az előtér nemzetiszínű szalagos koszorúkkal . A falakon tablók sokasága 500 forintosokkal amin Rákóczi képe van. Körbe jártuk a házat , gyönyörködtünk az elébünk táruló kilátásban .Egyszer megnézni nagyon szép, de azt tudva ,hogy soha nem mehet haza, aki itt tölti napjait már nem annyira . Éveken át nézve a tengert , hallgatni mormolását bizony nagyon egyhangú lehetett . Egy két alkalommal szívesen felmentem , később azonban már a hátam közepe sem kívánta a házat, a látványt, semmit. Örültem ha kicsit pihenhettem amíg a többiek a múzeumban voltak . Lám -lám így múlik el a világ dicsősége ! Az Egei tenger partján haladtunk tovább , örültünk minden rövid pihenőnek .Délfelé kezdett nagyon meleg lenni azt sem tudtuk mi a rosszabb , a meleg vagy egyáltalán ülni a buszon. Az utak mellett meredeztek a félig felépített villák falai. Egész lakónegyedek tűntek fel üresen . Valaki kitalálta , fürödjünk meg a tengerben. Sokan helyeseltük és egy alkalmasnak tűnő homokos partnál megálltunk . A fiatalok , és a bátrak nekivetkőztek megmártóztak a kellemes , hűvös vízben . Az idősebb korosztály csak a szoknyáját húzta fel és a homokos parton kavicsot , kagylót gyűjtve frissítette fel magát. Kellemesen felüdültünk . Igy már a hátra lévő néhány óra nem tűnt olyan hosszúnak . Délután 2 óra körül érkeztünk Isztambulba.

 Elértem a nyugdíjas kort, amikor nagy csinnadrattával megérkezett hozzánk a rendszerváltás. Sikerült nekem is a nyugdíjasok boldogabb felének táborát szaporítanom . Ezek után egyértelművé vált számomra, hogy valamilyen értelmes, kellemes , hasznos elfoglaltságot kell találnom . A félig kész házamat, ami a nyakamba szakadt be kellett fejeznem, ami ölbe tett kézzel valahogy nem ment. Nyugdíjam bár tisztes, mégsem tartalmazott prémiumot tizenharmadik havi fizetést, ne adj Isten jutalmat. Ezeket kellett, valahogy pótolnom. Környezetemben, sokan azt hitték akkoriban, hogy itt van az áldásos kapitalizmus és hipp, hopp „ csak úgy „ megtollasodunk, mert a kapitalizmus olyan, hogy „csak úgy”, önmagától gazdag. Már csupán a nevétől is. Nem kell érte tenni semmit. A zűr – zavar és benne a lehetőségek ezt az elképzelést nem támasztották alá. Azokra köszöntött rá a boldogulás némi szikrája , akik hajlandóak voltak tenni valamit . A hozzám hasonló kis embereknek nem volt lehetősége „ jókor jó helyen lenni „. Csak azok tudtak valamit még elérni , akik előszedték szunnyadó ügyességüket volt valamennyi pénzük és azt , vagy legalább egy részét feltették egy lapra . Vagy bejön, vagy nem , úgy kellett ügyeskedni, hogy sikerüljön . Sajnos a sült galambok messze elkerülték szép hazánk lakóit, benne engem is. Nem volt könnyű azt a „ valamit „ megtalálni, ami minden szempontból megfelelt . Megelégedtem volna egy kis nyugdíj kiegészítéssel , de arra sem volt kilátás . A gyárba ahol korábban dolgoztam nem akartam ,visszamenni . Nem lehetett tudni ki mit gondol a letűnt világ „funkcijáról „ . Az, hogy mit gondolnak elképzeltem , de hogy ezek közt én mire számíthatok azt nem tudtam. Nem akartam, magam kitenni a legkisebb jogos vagy jogtalan véleménynyilvánításnak sem . Különösen kellemetlen lett volna, ha azt nekem , szemtől szembe hangosan teszi valaki . Később tapasztaltam ,hogy félelmem alaptalan volt. Mindig szívesen fogadtak , mi több oda vittem áruim nagy részét eladni .Amit kértek hoztam, hitelbe adtam és pontosan fizettek ,beindítottam a seftelést. Másik lehetőségem, plusz pénz szerzésére, a kerti házam kiadása volt. Még nem volt teljesen kész és a rendszerváltással bedugult a csökkenő turizmus fellendítésének halvány lehetősége is. Amíg megvolt az utazási iroda, amelyik szervezte, a falusi turizmust, addig ment valahogy. Később, amikor munka mellett nekem kellett volna szervezni, vendégeket találni az már nem ment . Egyébként is tele volt a hócipőm mindennel, mással kellett foglalkoznom . Rájöttem arra is, hogy az idegen embereket nem érdekli, hogy az én nehezen összehozott javaimat megóvják . Nem akartam , hogy az is tönkre menjen, ami már megvan , ezért úgy döntöttem nem csinálom tovább . Igaz a vendégek sem tolongtak az ajtóm előtt . A pénzszerzés legkézenfekvőbb módjának az látszott, ha elindulok valamerre seftelni . A friss kapitalizmusban még voltak „ kurrens cikkek”, amiket érdemes volt behozni és azokat tisztes , vagy annál kicsit jobb haszonnal eladni . Befektetésre pénzem nem volt, a házam építése mindent felfalt , úgy készült, mint a Luca széke . A seftelést illetően volt némi tapasztalatom , mert amikor még dolgoztam, a geszti rokonokkal voltunk néhányszor Romániában Nagyszalontán bevásárolni. Igaz, hogy ezeken az utakon csak a családnak vásároltam mégis sok tapasztalatot szereztem . Sokszor utaztunk Kötegyán felé busszal , vonattal, de az nagyon körülményes volt . Így, aztán igyekeztünk a férjek közül valakit megnyerni az ügynek. A falusi asszonyok bevezettek a csempészés rejtelmeibe. Volt egy kövér asszony Joli , aki a lába közzé erősítve hozta ki vonaton a habszifont nem kis derültségünkre . Az a magyar család ahol megaludtunk egy - egy utunkon sokat segített . Mi is viszonoztuk természetesen , így került a Colás üvegbe motor olaj ,hogy le tudjon vizsgázni autóvezetésből a nagylány, aki azzal fizetett. Az egyik közeli faluban csináltattam magamnak irhabundát, amit úgy hoztunk át kocsival, hogy beillatosítottuk az autót remélve , hogy eltűnik az irha szag. Nem tűnt el, viszont jó indulatú volt a vámos . Később sokszor tapasztaltam, hogy milyen sokat számít , ha kicsit elnézőek. Igyekeztünk olyankor utazni, amikor tudtuk ki van szolgálatban, nem volt mindegy, mert korrumpálásra nem volt pénzünk, de egy „félre nézést” apróságokkal honoráltunk . Ilyen előzmények után, szántam rá magam az akkor jó haszonnal kecsegtető Isztambuli utakra . Ebben az időben, barátnőm már volt néhányszor Törökországban és az onnan hozott ruhanemű egy részét eladta , a többit megtartotta . Azt tapasztaltam ,hogy mindenképpen megéri megpróbálni . Ámbár én nem láttam bele az ő pénzügyi tranzakcióiba . Biztatott próbáljam meg majd aztán mondjak véleményt. Ne legyen probléma , hogy nincs pénzem , ad egy útra kölcsön aztán meglátom megy e tovább a dolog . Ha tetszik bele vágok ha nem , nem . Mindezt latolgatva eljutottam odáig , hogy na jó egyszer megpróbálom . Neki, már volt egy bejáratott csoportja Isztambulba , akikkel havonta kétszer megtették az utat . Az utasok nagy része ismerte egymást , akiknek a fele cserélődött egy,egy út során . Végül kötélnek álltam , ám először csak Szabadkára mentem el velük, szoktatni akartam magamat. Az újságok kezdtek írogatni a Szerb – Horvát ellentétekről. A tudatomig ekkor még nem jutott el, igyekeztem a fejemet a homokba dugni. Ezen a határszakaszon, már virágzott a feketekereskedelem, ami aztán egy - két évig fénykorát élte . Sláger a tiszta szesz , a finom dalmát konyakok, és a likőrök voltak. A szigorúan engedélyezett, tíz üvegnél nem mertem sokkal többet hozni. Ez a mennyiség nem érte meg az utat, különösen úgy ,hogy a családban senki sem ivós, a házi fogyasztást kipipáltam . Két út után abba hagytam . Maradt a török út próbája . Csak arra vártam, legyen végre egy kis zűr a Balkánon . Amikor kirobbant az öböl háború , kellő feszültség volt körülöttem útnak indultam a már említett csoporttal Isztambulba . Próbált barátnőm kioktatni mit vigyek, mire vigyázzak . Az első út előtt, tele voltam várakozással és illúzióval. Mostanáig általában valódi turista utakhoz szoktam, semmit nem vásároltam nézelődtem kivéve a már említett Nagyszalontát . Sohasem kellett a felhalmozott árú készletem miatt izgulnom . Azt a két harisnyát, bugyit esetleg paradicsompasszírozót, amit az NDK ból hoztam ,vagy az üdülésünk alatt vásárolt holmikat nem kellett eldugni, letagadni. Vámot, soha nem fizettem el sem tudtam igazán képzelni. A másik nagy kérdés az volt vajon tudok e 1200 kilométert egyhuzamban ülni a buszon . Ott aludni, a lábaim mennyire dagadnak be. Szóval sok volt a nyitott kérdés , még ezenkívül is. Lelki szemeim előtt nem éppen a valóság , hanem az Egri csillagok lófarkas félholdas zászlói és janicsárjai jelentek meg . Mindebből később, nem sokat találtam , csupán a rengeteg fekete férfit . Nagy részük elég jól beszélt magyarul és hajkurászták a szőke nőket 16 – 100 éves kor között , nem mindig sértő módon . Amikor a következő út szervezése beindult , én is jelentkeztem . Befizettem az útiköltséget ezzel lehetetlenné téve a visszakozást . Kaptam kölcsön márkát azzal , hogy majd az árúból megadom. Nem nagyon bíztam, ekkora sikerben, úgy gondoltam rá megy a következő havi nyugdíjam , de akkor is megpróbálom .Izgalommal mentem az indulás reggelén a Pelikán parkolóba ahol a busz várt ránk . Csomagjaim minden szükséges holmit tartalmaztak . Zsebemben útlevél , OTP számlán „futtatott „ Német Márka . Az útra elégséges kaja , kis kannában Tisza vize ,és egy kis sámli a lábamnak. Útitársaim száján a mosoly körbe futott, amikor megláttak így felszerelkezve . Bántam is én ! A lényeg az volt, hogy a lábamnak jó helye legyen a hosszú út alatt. Az utasok fele „ jól szituált egészségügyi „ első utas turista volt, akik csak saját célra vásároltak . Szép holmikat, bőr árukat és sok, sok aranyat . Az a csapat, akikhez én tartoztam a vásárolt áruk eladásában bízva indult el. Még csak halvány elképzelésem sem volt arról , hogy mit hozzak . Barátnőm ugyan felkészített „ ezt ott kell látni „ . Na , akkor majd látjuk , majd megtapasztalok mindent … ha, ha, ha….

 Sok minden megváltozott, amikor Zelman András igazgató, elment nyugdíjba. Helyette az addigi főmérnök Malatinszki, mindenki Gyurija lett az igazgató és egy új főmérnököt hoztunk Mezőhegyesről Veres Sándort. Időközben Szatmárit is sikerült nyugdíjba küldeni és helyette Szabó József lett az SZB titkár, akivel igazi jó barátok lettünk. Mindent megtudtunk beszélni egymással, közösen tudtuk az álláspontokat kialakítani és tovább vinni . Ideális volt a munka kapcsolatunk, ahogy a nagykönyvben le van írva ! Ma, nem ezt látom, ha pedig nincs összefogás annak a levét a dolgozó emberek isszák meg. Még mindig azt hittem tudom irányítani a folyamatokat, pedig már réges, régen beindult valami, ami önálló életre kelt. A várostól kaptam a feladatokat, mégis bizonyos mértékig önállóan csinálhattam az üzem dolgait. Egyre jobban lehetett érezni a változások szükségességét és azt is , hogy ha akarjuk, ha nem nagy változások vannak kialakulóban. Minden Városi pártbizottsági ülésen, vagy titkári értekezleten volt valaki, aki bírálta a vezetési stílust a hiába való intézkedéseket, a kettős vezetés hiábavalóságát. Nagy vi-ták alakultak ki néha. Bajunk, nem lett belőle, viszont felesleges szócséplésnek vették a hozzászólásainkat. Akkor már fiatalabb gárda volt a városi vezetésben , akiknek a megfelelő szakértelme is meg volt. Aki tehette húzott kifelé valamilyen gazdasági vonalra. A gyárban is nagy volt a zűrzavar, betegeskedő igazgatónk Malatinszki meghalt és az akkori főmérnök lett helyette igazgató. Vele sohasem volt felhőtlen a kapcsolatom ,kemény ember, akinek nem szerettem a stílusát és sok egyebet. A Malatinszki temetése körül kialakult egy kisebb vitám a Városi pártvezetéssel. Tudtam, hogy a hatvani lelkész a család jó barátja és ő fogja búcsúztatni, amivel nem értettek egyet. Be mentem Kingával, a feleséggel és el mondtam, hogy akkor is elfogom búcsúztatni, ha fegyelmit kapok érte. Végül kompromisszum született, Szolnokon én búcsúztattam Hatvanban pedig a lelkész barát! Nagyon megviselt a halála, jó humorú jó ember volt szerettem vele dolgozni. Már nem sok időm volt a nyugdíjig reméltem, hogy ki tudom várni. Közben a politikai változások felgyorsultak. Nem volt olyan összejövetel ahol ne lettek volna kérdéseink, amire senki sem tudta a választ. Emlékszem egy olyan kerekasztal megbeszélésre ahol a megyei titkárok közül volt ott valaki, talán Fábián Péter és az akkor alakuló MDF től néhányan. A vita jó volt, mondták azok a kollégák, akik részt vettek a találkozón. Nem gondoltuk komolyan a látszat ellenére sem, hogy rövid idő után minden a feje tetejére áll. Eljutottunk odáig, hogy 1987 végén 88 elején kezdtek a tagok kilépni a pártból. Nem tartóztattam senkit, aki menni akart az mehetett. Az emberek azt hitték, hogy azzal, ha kimondjuk, hogy kapitalizmus van az országban, akkor másnap már úgy él mindenki, mint a Lajtától nyugatra. Sajnos ez az állapot még húsz év után sem alakult ki. Nem éreztem már jól magam a gyárban sem, és a bőrömben sem, a funkcióm pedig kezdett terhes lenni. Bántott a tehetetlenség. Mániákusan baloldali, munkások pártján álló, nekik jót akaró voltam mindig ez pedig egyre nehezebb lett. Az, ami az évek alatt kialakult arra rémálmomban sem gondoltam, de ekkor még az elején voltunk a változásoknak. Amikor 1988 elején bejelentettem, hogy elakarok menni nyugdíjba megindult a harc a semmit nem érő funkcióért. Amikor már a küszöbön volt a rendszerváltás, eljött Szolnokra fórumot tartani Csurka István és Fűr Lajos. Gondoltam, hogy na, ezeket nekem meg kell hallgatnom, első kézből akartam tapasztalni, amiről csak itt, ott hallottam. A pártbizottságon még ekkor sem kaptunk tájékoztatást, azt hiszem ezen a szinten más sem tudta mi történik. Nekem, kísértetiesen hasonlított 56 hoz, nem volt jó érzésem. Az említett fórum Hazafias Népfront székházában volt. Az akkori gyári kultúrosunk Rigó Jóska, akivel sokat beszélgettünk, jól megértettük egymást bár semmi köze nem volt a párthoz, hozott nekem meghívót a rendezvényre. Egyedül mentem, a hátam mögött összesúgtak az emberek, hogy a „ párttól is itt vannak„ . Sunyítottam rossz érzéseim voltak. Beültem az ismeretlen emberek közé. Néha ugyan rácsodálkoztam egy - egy ismerősre, hogy jé, ez is itt van, gondolom ők sem tudtak hova tenni engem. Ahogy elkezdtek beszélni azt hittem a Holdon vagyok ahová az Ufók raboltak el! Az én Marxizmuson edződött lelkem nehezen tudta felfogni a mondottakat. Alig vártam, hogy vége legyen. Hiába voltam elég tájékozott fogalmam sem volt, hogy akkor most mi lesz? Mi várható a társadalomban? Néhány ismerőssel, baráttal megbeszéltük, de ahol igazán kellett volna, mondjuk egy Pártbizottsági ülésen szó sem esett róla. Össze voltam zavarodva, annak ellenére, hogy én is éreztem, sok mindenen változtatni kell. Sodortak az események ugyanúgy, mint sok más embert. Még egyszer részt vettem ilyen összejövetelen ahová elhívtam egy gyári munka társamat Káldi Imrét. Ketten már meg tudtuk vitatni a hallottakat miközben azt latolgattuk , hogy mi fog ebből kialakulni? Ezután már azt akarták a meghívók, hogy színt valljak, meghívtak az MDF környezetvédelmi bizottságába, ami tetszett volna nekem. Azt azonban nem akartam, hogy kétarcú legyek az nem az én stílusom. Szint vallottam azzal, hogy többet nem mentem . Beadtam a nyugdíjazási kérelmemet, akkor még 55 évesen elmehettek nyugdíjba a nők, részemről ezzel befejeződött a rendszerváltás .Kiakartam maradni a dolgok sűrűjéből, amiből sikerült, de az apróságok lépten, nyomon utolértek. Nem volt már hozzá sem erőm sem akaratom hogy bármilyen formában belefolyjak a történésekbe. Fejjel pedig nem akartam a falnak menni. Nyáron, lehetőség volt, egy embert elküldenünk Finn országi jutalom útra Szolnok városi csoport tagjaként. Mindig meg voltak a kritériumok, hogy nő / férfi legyen, sapkával vagy anélkül, hányas láb mérettel. Sok ember utazását támogattam, most azt mondtam, hogy nekem már nem lesz alkalmam ilyen úton, delegációval vagy, anélkül részt vennem, így én akarok menni! Először meglepődött az igazgató, de rá bólintott, hogy rendben akkor menjél te! Jól tettem, hogy nem voltam szívbajos, mert valóban ez lett az utolsó alkalom, amikor gondtalanul, részt vehettem egy fantasztikus utazáson. Az egész országból állt össze az utazók köre és az akkori belügyminiszter Horvát István volt a delegáció vezetője. Külön géppel mentünk Helsinkibe, és onnan minden városi csoport a saját testvérvárosába utazott. Mi, Szolnokiak tízen Riihimakibe. A fogadtatás és a programok nagyszerűek voltak, a fehér éjszakákat is „ megrendelték” számunkra így nem sokat aludtunk. Utaztunk hajóval a millió tavak egyikén, Óceán járóval a Finn öbölben, minden nap szaunáztunk valamelyik nyírfaerdő szélén ahol a 15 C os tó vizébe ugrottunk. A búcsúestünk pedig eddig csak filmen látott igazi„ Gardán parti „ volt. Szavam nem lehet, mert munkában töltött éveim olyan lezárása volt ez az út, amit el sem tudtam volna képzelni. Szerencsém volt, megúsztam a rendszer váltás gubancait, bár arról is lehetne beszélni de, nem teszem. Nekem elég volt a politikából. További éveimben, ahogy már megszoktam, megint merőben mással kezdtem foglalkozni. A „ hatalmas „ nyugdíjamból nem tudtam volna befejezni a házam felépítését elkezdtem hát gondolkozni. A rendszerváltás szinte hozta magával a lehetőséget. Elindultam, mint sokan mások, akkor még ugyan útlevéllel és vízummal , seftelni. Úti cél Isztambul, Fiume, München, voltak. Nem volt könnyű, de megérte a ház felépült úgy adtam el. Vettem az árán egy „panelt „ közel a gyerekeimhez, ahol jól érzem magam. Nem sikerült annyit összeszednem a párttitkárságommal, hogy palotába költözzek, így hát „ panel proli lettem „ amire büszke vagyok. Az MDF kormány felülvizsgálta azoknak a nyugdíját, akik a párttól mentek el nyugdíjba, azt gondolták jól összeszedtük magunkat. Három hónapig nem kaptam nyugdíjat, majd újra kellett indítanom az egész tortúrát, aminek az eredményeként, 500 Forinttal többet kaptam. Akkor ez elég jó pénz volt. Az idegeskedést leszámítva jót tettek velem. Utolsó munkahelyemen még a kötelező felmondási időt sem fizették ki számomra. Gondolom, még egy fricska a többi mellé a párttitkárnak, pedig tőlem nem kaptak, az én feladatom lett volna beilleszkedni, ami „ jöttment „ ként ezek szerint, nem igazán sikerült. Na de ezen is túlléptem, csak nem felejtem el. Azóta jól alszok, minden reggel, nevetve nézek szembe magammal a tükörben és ez nem semmi! Na, de a seftelés, ami ezután következett, egy újabb történet, sok cipekedéssel, tapasztalattal és sok jó sztorival jártam Európát öt éven át. Így sikerült befejezni a ház építést nagy keservesen. Mint már említettem, nem sikerült úgy megszedni magam párttitkárként , hogy lógathassam a lábamat. Azt azonban megtapasztaltam, mire vagyok képes. Az ember elég sokat kibír, ha muszáj, és nem adja fel, hanem tovább lép. Ezt tettem én is, mert ezt nagyon megtanultam életem során, szerencsére. Seftes útjaimról egy újabb fejezetben írok, mert még az is a huszadik században történt.

 A gyárnak volt saját busza, amivel általában a gyári sportolókat szállította, másrészt azzal mentek a dolgozók rövidebb, hosszabb kirándulásokra. Néha én is elmentem a csoportokkal. Nagyon emlékezetes kirándulás volt a természetjáró szakkör által szervezett Jugoszláviai egyhetes út. Eredeti szokásaiktól eltérően, most nem az volt a cél, hogy csak felnőttek menjenek, hanem az, hogy minden felnőtt hozzon egy, két gyereket. Mondanom sem kell, hogy a gyerekek már hetekkel az indulás előtt be voltak sózva, nagyon várták az utat. Úgy terveztem, hogy Judit unokámmal utazok, ami éppen a születésnapjához igazodott. Amikor elmondtam a tervet és megbeszéltem az anyukájával, alig lehetett bírni vele. Az utasok végül úgy álltak össze, hogy minden felnőttre jutott két gyerek. Birtokukba vették a busz belsejét már az indulás kezdetén. Arra számítottam, hogy nehezen bírom a buszon lógatni a lábamat, csináltattam a fiúkkal egy jó kis masszív sámlit. Az indulás reggelén, amikor gyülekeztünk a busznál és megláttak, mindenkinek fülig ért a szája, hogy még sámlit is viszek. Mire a határra értünk két óra múlva, már senki emlegette rosszallóan az előrelátásomat. Dicsértek, hogy neked mennyi eszed van, már mindenkinek fájt a lába csak nekem nem. Amikor elhagytuk Szabadkát, már a sport krémemből is kértek. Úti célunk Makarska volt az Adriai tenger parton, kempingben, amit előre lefoglaltak. Ahogy elhagytuk Belgrádot, elértük a hegyeket, végig a Neretva mentén haladtunk. Mosztar előtt álltunk meg pihenni egy kötélből készült függőhídnál, ami egy völgy két oldalát kötötte össze. A bátrak átmentek rajta, aki nem szerette, ha inog talpa alatt a híd az maradt és cikizte azokat, akik billegtek, rajta. Innen rá lehetett látni a Mosztari öbölre, ami olyan volt, mint egy légi felvétel. A folyó szerteágazó ágai deltát alkottak és egy mocsaras területem futottak be az öbölbe. Délután lett mire megérkeztünk és este, mire a sátrakat is felállítottuk. A csoportnak nagy gyakorlata volt. Úgy alakították ki a táborhelyet, hogy körbe voltak a sátrak, közepén tűzrakó hellyel, ahol szinte minden nap főtt valami finomság a hatalmas bográcsban. A gyerekek azonnal belógatták a lábukat a tenger vizébe és alig várták a ,másnapot amikor már fürödni is lehetett. Makarszka a város félórára volt a kempingtől, ahova csoportosan mentünk be, vagy ha a gyerekek maradni akartak mindig volt velük két, három szülő. Remekül érezte magát mindenki a jól felszerelt kempingben. A tenger part kavicsos, öblökkel tarkított mindenki megtalálta a neki megfelelő fürdési, vagy napozási lehetőséget. Hamar eltelt az egy hét, amikor hazafelé vettük az irányt, még szétnéztünk Zadarban, de igazán csak a kondival felszerelt áruházakban hűsöltünk, olyan meleg volt. A gyerekek egyik fagyit nyalták a másik után, maradék pénzünket ideálisan felhasználva. Este érkeztünk haza, elcsigázva, nagyon jó érzéssel. A szocialista brigádok értékelése után elhatározták a vezetők, hogy csinálnak egy jó kis bulit, amiben mindenkinek részt kell venni. Az volt a feladat, hogy minden brigád előadott egy műsort zenével, tánccal és azt értékelte a zsűri, aminek én is tagja voltam. Kitalálták a versenyzők, hogy a zsűri tagoknak is kell valamilyen produkciót előadni. Az igazgatónk, Gyuri haza ment és a felesége hosszú ruhájában lejtett be a terembe. Nekem ne volt időm haza menni, így a laboros lányok felöltöztettek cigány asszonynak, hosszú szoknyával és virágos, tarka kendővel a fejemen. Azokban a napokban csináltattam a fogam és éppen nem volt egy sem a számban. Felöltözve és a fiúkra mosolyogva fogatlan számmal hívtam őket táncolni! Nagy sikerem volt, annyira nevettek alig bírták abba hagyni. Később már több közös rendezvényen is részt vettem. Így mentünk el Budapestre múzeumokat látogatni, hazafelé pedig közösen vacsoráztunk egy étteremben, amit előre lefoglaltak. De a gyárban is sok rendezvény volt, kampányzáró buli, vagy Munkásőr vacsora közösen a Mezőgépes szakasz tagjaival. Mire kezdtem magam kicsit otthon érezni itt is elkezdtek jönni a változások.

A ház állt és nekem kellett döntenem, folytatom az építését vagy eladom úgy, ahogy van . Egyik nap megkeresett egy idegen férfi azzal, hogy úgy hallotta ez a ház eladó Addig csak ültem magamba roskadva az elgazosodott telek szélén, ekkor megráztam magam„ mi az, hogy eladó ?„ úgy döntöttem , hogy folytatom az építkezést. Nem lett könnyű menet, ráadásul nem tudtam mit vállalok. Minden megtakarított pénzünket elvitt, kölcsönt nem vettem fel, ha kaptam egy kis prémiumot az mindig oda ment az utolsó fillérig, a fizetésem pedig nem volt túl magas. Úgy készült, mint a Luca széke. Minden évben jött hozzá valami. Fákat ültettem a kertbe és a ház is felépült, sok segítséggel. Mindig arra gondoltam, mit szólna hozzá apám , jól alakítom vajon a fákat a szőlőt? Flórira haragudtam úgy éreztem magam, mint amikor a kocsis a lovak közé dobja az istrángot„ menjetek , amerre akartok „ úgy éreztem cserbenhagyott. Nehezen szűnt bennem ez az érzés évek kellettek hozzá mire teljesen feloldódott. Valójában fogalmam sem volt, hogy miért tette. Amikor már be tudtam rendezni a házat falusi Turizmus keretében kiadtam egy nyáron. A pénzt, amit kaptam rá költöttem. Külföldieket fogadtam csak, nem akartam, hogy ha magyar melósok költöznek be, mindent tönkre tegyenek, amit keservesen megcsináltam. Németek , Hollandok, Lengyelek jöttek, akik jól fizettek. Nagyon jók voltak hozzám az egyszerű emberek, segítettek , jöttek és csináltak mindent. Alig fizettem valami munkadíjat, megtapasztaltam kik az igazi barátok. Nem sok maradt , de aki maradt azokban abszolút megbízhattam . Azt azért szeretném kihangsúlyozni, hogy ezek az emberek valamennyien Vegyisek voltak! Ekkor értettem meg igazán, hogy még mindig inkább tartozok hozzájuk, mint bárhová! Borzasztó nehéz , volt talpon maradni. Megkerestem Szalait a Vegyi igazgatóját tudna nekem valamilyen munkát adni? Jött a választás féltem, hogy nagy kudarcra ítélnek, amit nehezen viseltem volna. Szalai azt mondta várjak, de ha úgy alakul a sorsom, hogy szükségem lesz rá, mellettem van és visszamehetek, talál nekem megfelelő munkát ahol dolgoznom kell. Ismer engem, az fog helyre hozni, ha dolgozok. Nagyon hálás vagyok neki, mert egy biztos háttér nélkül nem tudtam volna végig csinálni azt az évet és persze a többit sem. Azzal tisztába voltam, hogy régi kedves munkaköröm a laborban már nem kaphatom vissza. Azt hiszem, már nem is akartam. Maradtam a cukorgyárban, ahol szépen lassan lecsitultak a kedélyek. A következő választáskor bizalmat kaptam, maradtam. Az nagyon jót tett a lelkemnek, hogy ebben az évben újra el mehettem Sopronba a szanatóriumba, ahol egy kicsit ismét helyre pofoztak. Azok a társak, akik ott voltak valamilyen problémájukkal nem hagytak magamra. Esténként nagy beszélgetésekre gyűltünk össze a halban vagy kártyáztunk . Egészen jó állapotban kerültem haza és folytattam a munkát. Lassan lecsitultak a körülöttem lévő viharok és próbáltam beilleszkedni a közösségbe. Ahogy telt az idő, részt vettem a különböző rendezvényeken. Kampány induláskor és befejezésekor össze jött, 100- 150 dolgozó a családtagjaikkal és együtt vacsoráztunk, beszélgettünk, táncoltunk. Ilyenkor már én is jól éreztem magam.

Otthoni történések./ 3. Otthon viszonylagos nyugalom volt, Gitta Lali és Judit unokám, otthon laktak velünk, és amikor Judit egy éves lett addigra költöztek el, Laci és Kata társasház építésbe kezdtek, ami sok munkával járt. Közben eladtuk a Tiszakécskei nyaralót és az árán vettünk egy telket Szandaszőlősön. A környék annak ellenére , hogy utca volt és néhány ház is állt mezőgazdasági terület volt. Szerettem volna családi házat építeni, de Flóri csak arra volt hajlandó, hogy üdülő jelleggel építsünk fel egy kisebb házat. A terv úgy készült el , hogy nagyobb lett, mint a Tiszakécskei, de kisebb, mint egy családi ház. Elkezdtünk építkezni 1982 ben. Egyikünk sem gondolta mi minden történik, mire felépül. Az építkezés csak akkor haladt, amikor belehetett menni az utcába a sártól. A téli hónapokban járhatatlan volt az út. Az én egészségemmel is gondok voltak, 1983 ban Debrecenben a nőgyógyászati klinikán megoperáltak. Megviselt a tortúra, a műtét és minden, ami körülöttem zajlott. Tudtam, hogy a gyárban is sok minden várt volna rám és én nem tudtam úgy helytállni, ahogy szerettem volna. Nem sokáig lábadoztam 6 hét után visszamentem dolgozni. Ezen a nyáron felhúzták a házat és tető alá került úgy, hogy az ajtók ablakok a helyükön voltak. Segíteni nem tudtam, legfeljebb ügyeket intézni, amit Flóri nem szeretett. Örültünk az új háznak és az óriási kertet is kezdte Flóri beültetni gyümölcsfákkal. Kezdett pofája lenni a teleknek, rengeteg volt a munka és még a szerelések sehol sem voltak. Azt terveztük, hogy majd a következő évben folytatjuk. Ősszel még Flóri kijárt ezt - azt csinálni, de láttam, hogy valami nincs rendben vele . Lefogyott, amit én először a sok munkának tulajdonítottam. Az, hogy sokat ivott tudtam, de ellene már régen semmit nem tudtam tenni. Sokszor jött keresztül a városon kocsival úgy, hogy meghűlt bennem a vér, amikor megláttam kiszállni a kocsiból. Észrevettem, hogy józan állapotban is néha zavartan viselkedik . Akkor ijedtem meg igazán , amikor lefoglaltam a boltban a vízvezeték csöveket azzal, hogy majd ő elhozza és nem merte kérni, azért mert„ őt annyira figyelték „ . Üldözési mániája és nagyon erős depressziója lett. Mentem dr Hámorihoz, hogy vizsgálja meg és küldje el valahova kivizsgálásra, de nem lehetett rábírni, hogy szakorvoshoz menjen. Kapott nyugtatókat de az kevés volt, közben engem nagyon idegesített, hogy lefogyott és láthatóan a gyógyszertől semmi javulást nem vettem észre. Rossz érzésem volt, ami be is igazolódott, mert egyik nap arra mentem haza, hogy búcsúlevelet hagyott az asztalon, öngyilkos lett. Nagyon megviselt nem tudtam otthon megmaradni, sokáig Gittánál voltam. Mindkét gyerekem sokat segített a traumám feldolgozásában. Azt nekem kellett volna valahogy megérteni, hogy miért tette. Erre viszont a mai napig nincs válasz. Lassan kezdett az életem egy normális kerékvágásba vissza térni. A régi világom azonban romokban hevert, ezen kellett valamit újra felépítenem. Nehezen tudtam elfogadni, hogy egyedül maradtam. Nem csak a családom, hanem a barátaim közül is sokan mellettem álltak. Sokat köszönhetek Katikának, akkori főnökömnek, akivel mindent megbeszélhettem és segített. Elsősorban a lelkemmel volt a legtöbb bajom. A gyárban is voltak, akik mellettem voltak , de olyanok is, akiknek beindult a fantáziája és bizony belém martak. Volt olyan munkatársam, aki meg kérdezte meddig maradok még itt? Előbb nem értettem aztán olyan rosszul lettem, hogy orvost kellett hívni, amikor bementem a városi bizottságra, hogy elmondjam, nem tudom tovább csinálni. Én sem értettem semmit, hogy tudtam volna megmagyarázni, ami körülöttem történt. Pár nappal később beutalóm volt Sopronba a szanatóriumba, ahol sokat segítettek rajtam, akikkel egy szobába kerültem fiatalabbak voltak és mindenhova vittek magukkal, sétáltunk néha kártyáztunk. Nem mondanám, hogy kicserélve jöttem haza, de mégis kezdtem talpra állni.