Az első hónap után sok mindenre rájöttem, na, nem a munkával kapcsolatos dolgokra hanem arra hogy minden menekülési útvonalat elvágtak mögöttem , mert --Innen nincs vissza út --Itt ember ki belépsz hagyj fel minden reménnyel. --Itt el kell tölteni jó néhány évet, ha valahová elakarok menni. --Régi helyemen soha többet nem fogok dolgozni. -- Még mindig fogalmam sem volt mi fán terem az a fajta politikai munka, amit majd itt csinálnom kell .Kétségbe voltam esve . Amikor az íróasztalomra felhalmozott és szoktatásnak szánt határozatokat elkezdtem tanulmányozni minden mondat egyformának tűnt. Nem tudtam megkülönböztetni a nőpolitikát a káderpolitikától az ifjúság politikát a munkásosztály helyzetétől vagy a város politikától. Lényeg az, hogy akkora gubanc keletkezett a fejemben, hogy azt gondoltam itt a vég. Fenyvesi most is segítségemre sietett látva szenvedésemet. Azt tanácsolta hagyjam az egészet a fenébe menjek inkább ki a munkahelyekre, majd menet közben megtanulok mindent. Mennék én de hová ?A dolgok logikája szerint felosztott munkahelyeket a frissen bekerült munkatárs megörökölte elődjétől. Elődöm pedagógus lévén pénzintézetekhez járt ellenőrizni. Szép lehetett. Így jutottak nekem tiltakozásom ellenére a pénzintézetek. Itt muszáj mindent tudni! Na, de ha nincs hozzá képzettség? Nem számított, majd meg tanulja a kiszemelt okos elvtárs jelen pillanatban én! Soha meg sem fordultam bankban, az OTP nél is csak akkor, amikor valamit részletre vettem és adós lettem. Az állami biztosító, takarék szövetkezet, pénzügyőrség mind kínai volt számomra. Mindig ígérte valamelyik főnök, hogy segítenek és nem értették, hogy még mindig mi a bajom. Mások nem kérdeztek annyit pedig nem voltak okosabbak. Az volt a bajom, hogy én megszoktam, hogy amit csinálok, azt értenem kell. A segítség abban merült ki, hogy taggyűlések előtt sablon szöveget kaptam, egyébként mondtam okosakat olyan témában, amit nem értettem . Szörnyű volt úgy éreztem mindenki tudja, hogy gőzöm nincs az egészhez . Más volt a Vegyinél ott mindenről tudtam, mindenhez hozzá tudtam szólni, mindenkit ismertem biztos lehettem benne, hogy nem mondok hülyeséget. Nagy nehezen átvergődtem magam az éppen soros beszámoló taggyűléseken. Megdicsértek ügyes voltam, miközben gyalázatosan éreztem magam . Állandó stresszben éltem, nehogy valami hülyeséget mondjak, csináljak. Januárban kerültem be és a szövetkezeti közgyűlések március elején voltak . Rögtön elküldtek a házipari szövetkezet gyűlésére ahol sok asszony van és amúgy is meg kell tanulnom hozzászólni a beszámolókhoz. Összeállítottam egy általános szöveget, átnéztem a konkrét dolgaikat, vagyis felkészültem . Papír nélkül mondtam el a mondandómat nagyon megdicsértek a mellettem ülő vezetők, hogy tudok így papír nélkül beszélni. Magam sem tudtam, hogy tudtam, minden esetre egy nehéz lépcsőn túl jutottam. Az első döccenők után kaptam a következő nagyon fontos feladatot . Meg sem melegedett alattam a szék és jelentést kellett írnom a nők helyzetéről Szolnok város üzemeiben . A VB május végére tűzte napirendre , akkor már fél éve dolgoztam ezen a kiemelt munkán. Felméréseket csináltam , össze hívtam a nőfelelősöket, kimentem az üzemekbe. Jöttem mentem és írtam .Mindenek felett írtam, többet, mint Lenin . A jelentést tízszer dolgoztam át, ami testvérek közt is legalább száz oldal. Borika a főnököm mindig talált benne egy rossz helyen lévő A-t vagy B-t. Később már, ha megsimogattam a hasam, akkor is kijött belőle egy jelentés. Ez az első viszont nehéz szülés volt. A végén mint, ahogy már említettem Borika adta fel. A VB megdicsért nehogy kedvemet szegjék és ezen a téren nyugtom volt egy darabig. Közben, otthon állt a bál! Flóri , mivel nem akarta, hogy elvállaljam ezt a munkát, úgy is állt hozzá. Nem tudta megemészteni, hogy végül én döntöttem a saját sorsomról nem ö a teremtés koronája. Hamar haza ment, vacsorát készített, mosogatott. Szokatlan volt mindenkinek, hogy én 8 – 17 ig dolgoztam és még a városból haza kellett jutnom. Soha meg sem kérdezte mi van velem, hogy sikerül beilleszkednem egyáltalán mit csinálok. Nem beszéltünk egymással, ha szóltam nem válaszolt. Nem sokáig bírta ezt a mártír állapotot. Egy hét után kezdte unni két hét után pedig visszaállt a rend a barátokkal a „ Rudi bárban . „ Csak otthon maradt a durcáskodás , ami egy idő után teljesen kiborított, nem segítette a beilleszkedésemet. Lefogytam , meg volt a magam lelki baja és ő még rá tett egy lapáttal, Azt senki nem látta nem láthatta mi munkál bennem. Egyébként, azt hittem az élet megáll a földön, ha én ott hagyom a Vegyiműveket, a labort. Olyan volt mintha meghaltam volna és kívülről szemlélném, mi történik utána nélkülem. Azt kellett látnom, hogy a dolgok elmennek úgy is, ha én nem vagyok a részese az ottani életnek . Jó lett volna, ha ezt elmondhatom valakinek . Amikor próbálkoztam nem értette senki mi bajom, mi nem tetszik a fene nagy megtiszteltetés után. Most már otthon is sírtam, amikor egyik nap összetalálkoztam Jutkával, aki gondnok volt a lakótelepen . Megkérdezte mi van velem, hogy nézek ki? Nem érzem jól magam, mi van velem? Elsírtam magam és elmondtam neki a bajaimat és, hogy Flórival már fél éve nem beszélünk. Mondta, hogy na, majd ö beszél vele. Ő volt, aki mindenkit istápolt, akit kellett kiosztott és elfogadták tőle. Mondta, én is próbáljak beszélni vele ő is megteszi tudtam, hogy őrá mindig hallgat. Este elmondtam, hogy én így nem tudok élni és dolgozni. Ha akar, menjen el, de én, amit elvállaltam azt becsületesen akarom végezni. Nem megy tovább, hogy nem szól hozzám bemegyek és elmondom mi van otthon és fel mondom a munkát de vissza nem megyek a gyárba. Nem futamodok meg akkor sem , ha ő ezt várja el tőlem. Monológom után nem szólt semmit, másnap Jutka is elmondta neki, amit kellett. Elgondolkozott rajta, hogy nem biztos, hogy jó néven vennék a viselkedését. Minden esetre az ominózus beszélgetés és a benti jelentés elkészülte után kezdett a helyzet konszolidálódni otthon és bent is. Kezdtem lassan beilleszkedni az apparátusba. Később, amikor rám bízták a káderek kiválasztását más módszert alkalmaztam. Minden-kinek elmondtam milyen nehezen sikerült minden nekem, bemutattam az árnyoldalakat. Nem akarták elhinni, hogy nekem kellett két, három év, mire megszoktam, hogy hivatalnok lettem . Az egész csak azért sikerült, mert nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy alkalmatlanság miatt kullogjak ki valahová. Pár év után láttam erre is példát. Sokat lehetett itt tanulni, ha az ember akart, ha mindenre felkészült, ha nem úgy ment ki egy üzembe vagy intézménybe, hogy majd lesz valahogy. Soha nem mentem úgy, hogy meg tudjanak fogni. Ehhez viszont tanulni kellett. A becsület két három évet, viszont mindenkinek ki kellett tölteni .Aki ehhez tartotta magát és megszerették, esetleg értett is már valamihez nem volt könnyű lelépni. A bejönni szándékozókkal történt őszinte beszélgetéseknek mindig az lett a vége, hogy simán vállalták a munkát. Azt hiszem a mítosz miatt, amin én mindig csodálkoztam. Meg nyugvással vettem évek múlva, egy - egy visszajelzést. Sokszor mondták, hogy igaz Eszter te meg mondtad mi lesz nehéz, nem hittem el neked. Legalább meg próbáltam vissza tartani vagy figyelmeztetni, különösen a számomra kedves embereket. Amikor az ember bekerült a sergőbe az már ritkán állt meg.

 Mint már említettem a Vegyiműveknél az üzemi végrehajtó bizottság tagja, Nőfelelős voltam. Azt hogy egyáltalán beválasztottak a testületbe megtiszteltetésnek vettem, az is volt. A fülkébe mindenki egyedül ment be, és aki nem tetszett azt kihúzta a listáról. Az 1970 ben hozott központi bizottsági határozat végrehajtását, kellett volna megszerveznem. Magam sem tudtam mit kellene valójában csinálnom .Ember nem volt, aki konkrétan elmondta volna a feladatot .A határozatot szép kék könyvecske formájában megkaptam. Majdnem azzal az ajánlással, hogy „ nesze hülye gyerek olvasd el , majd kitalálod a lényeget. „A városi pártbizottság munkatársa Klárika nem az a fajta pedagógus volt, aki a nép közt élve ismeri azok rezdüléseit. Eligazítani bennünket, üzemi nőfelelősöket nem igen tudott. Mi ugyanis elsősorban nem nőfelelősök voltunk, hanem olyan asszonyok, akik együtt éltek az üzemekben dolgozó többi asszonnyal, akiknek ismertük minden gondolatát, véleményét. Ezeknek a véleményeknek esetenként én is hangot adtam, amivel Klárika nem nagyon tudott mit kezdeni .Amikor sokat beszéltem jobban oda figyeltek rám. A józan parasztésszel felfogható dolgoknál mindig megszólaltam. Megvolt az a rossz tulajdonságom, hogy ahol három embernél több volt egy helyen ott nekem beszélnem kellett. Ez lett aztán a vesztem, tizenhat év pártmunka. Lehet ,hogy Rákosinak jobban telt a tizenhat év fegyház a Csillagban, mint nekem. Szerencsére kettőnk közt csak az volt a közös vonás ,hogy én is eltöltöttem négy évet a Csillag mellett, kívül a suliban a Vegyipari Technikumban. Vissza térve a nőpolitikához elkezdtem nyüzsögni. Kirándulni, tapasztalat cserére vittem az asszonyokat. Így mentünk el Békéscsabára a kötött árú gyárba és vittük magunkkal Klárikát is. Amikor érte mentem akkor voltam először a fehér házban. Még a lábam is remegett, amikor a portás eligazított a 416 os szobába. Eszembe sem jutott, hogy később itt töltök el hét évet. Ez volt káderezésem első mozzanata. Lehet ,hogy valaki meglátott a folyosón? Jó pont volt, hogy bemertem menni? Valahol esetleg hallottak megszólalni? Ma sem tudom és nem is tudom meg soha kinek a fejében pattant ki az isteni szikra. Ezt az asszonyt be kell hozni, mert minden szempontból megfelelő ! Paramétereim a következők voltak : 156 magas, cipő mérete 37, szőke kék szemű, nő aki nagyüzemben dolgozik, nem utolsó sorban van szája, jó nagy! Elkezdődött először csak mögöttem, nélkülem a lekáderezésem. A politikai munkát nem tudtam kitől tanulni. Akkori üzemi párttitkárunk titkárunk nem volt teljesen a „ helyzet magaslatán„. Nála kezdtek el puhatolózni alkalmasságomat illetően. Első nekifutásra alkalmasnak talált „ magasabb párttisztség „ betöltésére. Az senkit nem zavart, hogy a pártmunkához annyit értettem mint tyúk az ABC -- hez. Akkor jártam az ML esti egyetem első évfolyamára, bifláztam a Marxista filozófiát . Elég sötét volt számomra , csak akkor kezdett világosodni, amikor évekkel később rájöttem, hogy nemcsak Marxista filozófia van hanem egyáltalán, filozófia amit elkezdtem olvasgatni pluszban! Ma már kezdem érteni miért volt annyira sötét. Senki nem akarta, hogy megértsük a dolgokat. Az sem érdekelt senkit ,hogy húsz éves vegyész technikusi múlt után, hogy tudok majd hivatalnokká válni .Az sem számított ,hogy eszem ágában sem volt pályát módosítani. Olyan megtiszteltetés volt egy ilyen megszólítás, amitől minimum hasra kellett esni. Természetes volt egy hét gondolkodási idő után igent mondani. Kitört a pánik az elvtársak közt, amikor még három hónapi gyúrás után is a nemnél tartottunk. Minden áron politikai munkatársat akartak faragni belőlem, amihez nem fűlt a fogam.Első munkahelyemet, azt a munkát amit szerettem, kellett otthagynom feladnom a teljes bizonytalanságért, amit nem akartam. Mikor látták, nehezen boldogulnak velem a gyúrást átvette későbbi főnököm Borika. Rögtön felmérte, hogy Flórira nagyobb hangsúlyt kell helyezni. Az ő meggyőzése sem volt könnyű feladat. Családomban robbanásig feszült volt a helyzet. Flóri úgy viselkedett mintha a világ másik végére mentem volna nem a városközpontba. Ekkor már mentem volna is meg nem is. Két iskolás korú gyermekemet nem tudtam hogyan tudom ellátni. Az estébe nyúló elfoglaltságok réme ott lógott a fejem felett, mint Demoklesz kardja. Egy időre megszűnni látszott a kivívott szabad szombat és a fizetésem is 200 forinttal kevesebbnek ígérkezett .Nem volt más érv, mint az öntudatra apellálni. Öntudatból már akkor sem lehetett megélni. A nagy fizetés, jó pozíció mese volt és az is maradt mindvégig. Aki tudott és szeretett is dolgozni az egy közönséges „ mezei „ munkahelyen jobban megtalálta a számítását. Hatalmi mámorban pedig sohasem úsztam, szerettem , ha a munkámat ismerték el. Természetesen a meggyőzésnél minden ködösítés megengedett volt. A meggyőzés körülbelül így kezdődött és folytatódott : --Elvtársnő, ezt kívánja tőled a PÁRT! --Neked itt a helyed köztünk! --Te alkalmas vagy a feladatra! --Minden segítséget megkapsz! --Rövid időn belül fizetésed is eléri a mostanit --Jövőre már mi sem dolgozunk szombaton --A munkádat magad osztod be --Csak néha dolgozunk este --Csak a beszámoló taggyűléseken szükséges részt venni évente egyszer --Jó elvtársak vesznek majd körül ! stb. stb . Na és persze mindenek felett ezt kívánja tőled a párt. Állandóan ott motoszkált bennem, hogy ki az a PÁRT, aki így személytelenül azt kívánja tőlem, hogy azt tegyem, amit nem akarok. Akkor már mindegy volt, mert ezután a komoly kádermunka után kiválasztottak, Ha nem akar jönni akkor biztosan jó lesz, mert nem karrierista. Novemberben igent mondtam. Mindig mindenki helyett mások döntöttek, olyanok, akik nem ismerték és nem is ismerhették a kiválasztottat, engem sem .Mások szubjektív véleménye alapján a kisember félelmével és az elutasítás lehetetlenségével kerültem be az apparátusba 1973 január 1. napján.

Az első hónapban nem volt olyan nap, amit nem sírva kezdtem volna. Egyszerűen, nem tudtam elfogadni, hogy nem az én imádott gyáramba megyek. Nem a laborban elemzem a különböző anyagokat, hanem felülök a buszra és bemegyek a városközpontba. Az sem vigasztalt, hogy az irodaház ahol dolgozni kezdtem akkor Szolnok legmodernebb helye volt. Az egész helyzet idegesített és valódi könnyekre fakasztott, mert nem azt csináltam, amit szerettem. Ketten voltunk egy irodában , ami normális körülmények közt ideális, engem mégis sok minden zavart. Legelőször is az, hogy egyáltalán itt kell lennem és a vacak papírokkal bíbelődnöm ahelyett, hogy valami normális munkát végeznék. Megálltam az ablak előtt háttal a kilátásnak és potyogtak a könnyeim. Nem akartam elhinni, hogy a sorsom végérvényesen megpecsételődött. Akarom, nem akarom meg kell szoknom ezt a számomra lehetetlen állapotot. Szégyen szemre nem menekülhetek vissza, azt magam miatt nem tehetem. Amit elvállaltam, legjobb tudásommal csinálnom kell. Szobatársam, Marika szervezte a városban a pártoktatásokat. Létszám függvényében megrendelte a tankönyveket. Ronda meló volt, ehhez társult az örökös jövés, menés. Azzal sem tudtam betelni, hogy nincs egy foga sem. Akkor még ingyenes volt a fogorvosi ellátás. Az ottlétem hét éve alatt nem sikerült két fogsort imádkoznom a szájába. Így tartott előadásokat, beszélt az alapszervezetek vezetőivel. Egyszerűen érthetetlen volt számomra. Egyik cigarettát szívta a másik után engem tökéletesen tartósítva a füsttel. Nem találok rá jobb szót, mint azt, hogy ezt az állapotot szörnyen utáltam. Már eltelt egy hónap és én még mindig nem tudtam, hogy mi a dolgom. A konkrét feladat meghatározását senki sem vállalta és nem értették, hogy én mit nem értek! Pedig én az égvilágon semmit sem értettem. Csak később évek múlva tudtam megfogalmazni értelmi zavaraimat. Eleinte azt gondoltam velem van a baj. Rá kellett jönnöm nagy keservesen, hogy ez az egész szisztéma úgy, ahogy van felesleges. Pótcselekvés. Időhúzás és lébecolás. Egyetlen ember volt, aki észrevette, hogy szenvedek, Fenyvesi. Neki ugyan nem volt nagy véleménye, úgy általában a nőkről. Velem, azonban roppant rendes volt. Sokat köszönhettem neki, akkor és később is. A nagy eszével rájött, hogy ez az egész nem nekem való. Azt mondta, hogy ha már itt vagyok, próbáljam megtanulni, elviselhetővé tenni ezt az állapotot. Akkor talán később valami jó is kijöhet belőle számomra. Leültetett, elmondta az egész szervezet működését. A jelentések készítésének módját, a határozatok értelmezését, a beszámoltatások értelmét és módszerét. Módszert adott a kezembe az itt töltött évek túléléséhez. Örökre hálás vagyok érte neki. Összesen, hét évet töltöttem el, ezen az akkoriban erkölcsileg igencsak megbecsült helyen . Mindvégig úgy éreztem, hogy túl kell élnem azokat az éveket ahhoz, hogy később értelmesebb munkát végezhessek. Első perctől kezdve vágtam a centit és számoltam ,mikor telik le a minimum három év, amit becsületből illett eltölteni. A végén már nem tudtam honnan számolok vissza, csak azt, hogy egyszer el kell jutnom a végére és valahol máshol kell dolgoznom ahhoz, hogy hasznát vehessem az itt tanultaknak. Abban biztos voltam, hogy ez így lesz csak az időpont volt bizonytalan. Amikor az ember munkahelyet vált az a rossz, amíg az első feladatokon át nem esik Nekem is az volt a legrosszabb, amikor az első jelentésemet meg írtam. Ötször íratta át velem Borika a főnököm és még akkor sem felelt meg neki. A végén ő adta fel azzal, hogy nekem más a stílusom, ne kínlódjak vele. Szerencsére, ez igaz volt. Be kerülni ebbe a körbe olyan megtiszteltetés volt, amit nem lehetett vissza utasítani .Később már sokan megtették, de a hetvenes évek elején még volt tekintélye a pártnak .Minden előfordult, volt aki szeretett volna be jutni, volt akit rá kellett beszélni. Az egyetemet végzetteket nem tudták megfizetni, csak majd a 80. as évek vége felé. A mézes madzag az volt, hogy aki vissza megy gazdasági területre vezetői beosztást kap .Nem ismertem senkit a házban , amit addig, míg be nem kerültem egy mítosz lengett körül. Az volt a hiedelem, hogy itt okos emberek , jó döntéseket hoznak a dolgozó nép érdekében. Később rájöttem, hogy ez egy mesterséges ködburok, amit senki sem akart eloszlatni. Az ott dolgozóknak érdeke volt, hogy a kintiek félve ejtsék ki a nevüket, aminek nem volt semmi jelentősége, hiszen valós hatalom nem volt mögötte. A létra minden szintjére igaz volt. Amikor bennünket ellenőriztek lestük milyen, okosat mond valaki, akinek fogalma sem volt a valós problémáról. A városi PB titkárainak, amikor én bekerültem érettségije sem volt. A későbbieknek már egyetemi főiskolai végzettsége lett. Politikailag viszont magasan képzett, elkötelezett vezetők „fizetett forradalmárok „ voltak. Később ezt még sokat hallottam, amikor lázadoztam. A város egészét átfogó polihisztorok azonban szerintem nem léteztek. Mint, ahogy ma sem léteznek. Akik, beültették ezeket az embereket verítékkel átitatott székeikbe, elvárták, hogy azok legyenek. Úgy képzelték, hogy nincs olyan dolog, amit a PÁRT,ez a misztikum, el ne tudna intézni, amiben irányt ne tudna mutatni. Ahhoz, hogy az apparátust megismerje az ember be kellett jutnia. A bejutásnak külön koreográfiája volt, amit a saját példámon keresztül próbálok bemutatni. A kiválasztás tervszerűségét, szakszerűségét és, amit ugyan a Marxizmus tagad a véletlen játékát. Ma én is azt mondom nincsenek véletlenek, de ennek más a felhangja. Végig kellett járnom az utamat.

Ahogy, január elején a misztikus épületbe beléptem úgy, mint munkahelyemre, megszűnt a varázs. Először is a bejárati ajtó előtt elhelyezett, kókuszszőnyegben megbotlottam, és hasra estem. Szörnyen szégyeneltem magam, különösen azért, mert úgy kellett felsegíteni a munkásőröknek. A bemutatkozásom, ezzel megtörtént, később is emlékeztek rám. Szobát a negyedik emeleten kaptam, megosztva Marikával, aki pedagógus, vékony, és lánc dohányos volt. Szobánk, állandóan egy nagy füstfelhőben úszott nem kaptam levegőt, ami rám úgy hatott, hogy majd elaludtam. Nem bírtam a dohány füstöt. Bemutattak a főnököknek, a munkatársaknak, amiből bennem csak annyi tudatosult, hogy mindenki elvtárs. Mi a gyárban már régen nem voltunk ilyen vonalasak. Itt mindenkit elvtársnak kellett szólítani. Szép lassan leszoktattunk róla mindenkit, ám ahhoz sok időnek kellett eltelnie. Életem, egyik legnehezebb, legellentmondásosabb szakasza kezdődött el azzal, hogy igent mondtam és ide beléptem. Az addigi meg szokott életemmel teljesen ellentétes munkát kezdtem el végezni. Eleinte azt gondoltam ezt a helyzetet nem lehet megszokni. Számomra az, hogy emberekkel beszélgetek, esetleg politikai munkájukat ellenőrzöm nem volt munka. Mint ahogy a politikáról is az volt a véleményem, hogy nem munka. A politikát szükséges valaminek tartottam, amivel csuda jól ellehetett bíbelődni. Lehetővé tette, hogy nyüzsögjek, másokért szót emeljek, de ennél nem tartottam többre. Amikor első nap leültem az asztalomhoz, elébem tettek egy csomó paksamétát, hogy tanulmányozzam a határozatokat, azt hittem rögtön elszaladok. Borika, a főnököm, próbálta elmagyarázni, mi lesz a feladatom, nehezen értettem meg. Abban maradtunk, hogy majd kialakul. Reszortom a nőfelelősi munka lett, ami azt jelentette, hogy Szolnok városban minden üzemnél, vállalatnál, hivatalnál a nőkkel kapcsolatos politikai munkát nekem kellett összefognom. Na, hát ebbe minden belefért! A határozatok tanulmányozásán, hamar túljutottam. El sem tudtam képzelni, hogy azok mellett én hetekig üldögéljek. A reszort munkám mellé, kaptam még 10 - 12 vállalati és egy - két körzeti alapszervezetet, akiknek a politikai irányításáért felelős lettem. Nem sok beleszólásom volt területem kialakításában. Első nekifutásra a pénzintézetek kerültek hozzám. Halvány fogalmam sem volt semmilyen pénzzel kapcsolatos dologról. Azon kívül, hogy van a pénztárcámban pénz vagy nincs, még a kamatlábat sem tudtam volna kiszámítani .Eszembe jutott az öreg Török a matek tanárom, aki azt javasolta az első feleletem után, hogy menjek haza libát legeltetni, azt biztosan jobban értem. Vajon mit szólna, hogy most nekem kell nálam okosabb embereket ellenőriznem? Lehetőleg úgy, hogy ne vegyék észre rajtam, hogy semmit sem tudok. Az okozta számomra a legnagyobb gondot, amikor lavírozni kellett a sejtés és az értelem határán. Kitérni az értelmes kérdések elől, elterelni a szót más irányba. Restelltem magam, hogy nem értek a dolgokhoz. Mindenáron azt akartam elérni, hogy olyan területet kapjak, ami valamennyire közel áll hozzám. Üzemeket akartam, ott éltem le addigi életemet arra legalább volt valamilyen szintű rálátásom. Az volt a lényeg, hogy valamit előállítottak, és közben, hogyan érezték magukat az emberek, elégedettek voltak vagy nem. A jelenlegi munkámnak ez az oldala érdekelt leginkább. Úgy gondoltam és később tapasztaltam is, hogy a gazdasági munka, anélkül is szépen elmegy, hogy én bármilyen szinten beleavatkoznék, mindenhol jó szakemberek dolgoztak már akkor. Az igazán fontos munkahelyeket úgyis a titkárok vagy a megyei „elvtársak „ látogatták, megtisztelve őket jelenlétükkel. Ezek a látogatások, valójában semmit sem határoztak meg . Annyi haszna mégis volt, hogy előtte összekapták magukat a vezetők, elővették az éppen aktuális értékeléseket és tudtak kérdezni és válaszolni a kérdésekre . Na, de kicsit előre szaladtam , még ott tartottam , hogy éppen csak betettem a lábam a Fehér házba. Próbáltam megszokni a még 1973.év enyhén „vonalas „levegőjét. Bizony az nem ment könnyen . A Vegyiműveknél hozzá szoktam , hogy mindenki haver , vagy barát. Akár kit elküldhettem melegebb éghajlatra a vita hevében. Mindegy volt ,hogy valaki mérnök vagy lakatos, együtt jutottunk el egy bizonyos szintig. Értekezleteken ugyan elvtársaztuk egymást bizonyos felhanggal , - pl : „ elvtárskám „- de, ahogy a lábunkat kitettük maradt mindenki Jóska , Pista , Feri .Itt viszont rá kellett forgatni az agyamat az „elvtársra „ komolyan , felhang nélkül. Csupa, csupa vonalkód lett az életem. Nagyon nehéznek bizonyult. Akik akkortájt a Pártapparátusban dolgoztak nagy része munkáskáderként, öntudatból vagy a hatalom íze miatt kerültek be. A mi korosztályunk elsőként rendelkezett valamiféle szakmai ismerettel. Mindenkinek volt középiskolai érettségije, és középvezetői gyakorlata. A titkáraink szakmunkások voltak akik a funkcióba kerülésük után végeztek el valamilyen párt iskolát. Rendes emberek voltak, de vezetési gyakorlatuk, elemző készségük hagyott kívánni valót maga után. Politikai tapasztalatokat mi is itt szereztünk és mellette elvégeztük estin az ML szakosítót, amivel főiskolai végzettséget kaptunk. Kedvenc tantárgyammal foglalkozhattam, a filozófiával három évig. Nagyon szerettem, mert meg tanultam általa gondolkodni. Nem mindig volt hasznomra a gondolkozás, amíg bent dolgoztam. Minden esetre, kinyílt a szemem és a szám , később a semmiről is tudtam folyamatosan beszélni. Párttitkár koromban később, már nem jelentett gondot gyorsan tájékoztatni bárkit a gyár helyzetéről. Egyszóval ilyen formában mégiscsak hasznomra volt. Némelyik vezetőnek nem tetszett , hogy egyes munkahelyeket mi jobban ismerünk. Egy idő után mégis jól kijöttünk egymással.

A festéklaborba jól bedolgoztam magam, szerettem a munkát itt igazán azt csinálhattam, amit szerettem. Önálló lettem Pisti mellett , elismerték a munkámat a gyárban is. Vécsei Zolival jó volt együtt dolgozni kikértük egymás véleményét szakmai dolgokban. Sokat tanultam ezekben az években eszembe sem jutott innen elmenni. Azt gondoltam, hogy végre megállapodhatok egy igazán nekem való helyen. A laborban jó csapat volt, akiket lényegében én válogattam össze. Néhányan jöttek, mentek, de az alap mindig maradt. Sok új műszert kaptunk és kialakítottunk egy jó műszeres labort, ami az én kedvenc helyem lett. Elő szedtem a német tudásomat és az új műszerek katalógusait lefordítottam ezzel együtt megtanultam a használatukat. A munkám egy részét ez tette ki, amit örömmel csináltam. A lányokat betanítottam a munkákra, amit viszont féltettem tőlük azt magam használtam. Előfordultak balesetek, amit nehezen toleráltam ilyen volt, amikor elengedtek egy kiló higanyt az egyik műszerből és én takarítottam fel, hogy ne legyen nagyobb baj. Mindig ott kellett lennem köztük és ha, valaki elakadt megcsináltam helyette a határidős munkát. Szépítgettük a környezetünket, igazi jó kis csapat lettünk. A Kállai Éva névre hallgató brigádunk, tartotta továbbra is a kapcsolatot a debreceni Biogal gyógyszergyár laboros lányaival, akikkel sok jó közös programot szerveztünk. Magaménak éreztem a gyárat és úgy is viselkedtem. Állandóan nyüzsögtem megakartam váltani a világot, 37 éves voltam azt hittem minden sikerül úgy, ahogy én elképzelem. A társadalmi életben is egyre nagyobb és több szerephez jutottam. Abban a hitben végeztem a munkát, hogy helyes, amit csinálok és ezt most is így gondolom. Szerintem nem a munka határozza meg az embert, hanem az, ahogy azt elvégzi. Vallom, hogy aki tisztességes az minden helyzetben az. Kapcsolatom az emberekkel mindig jó volt, és nem éltünk mi rosszul abban a sokat emlegetett „ átkos „ ban. Amikor megválasztottak a Párt Végrehajtó Bizottságba kinyílt előttem egy ajtó. Ezen az ajtón egyelőre csak kikukucskáltam a város felé. Mindeddig azt hittem hogy a Vegyiműveken kívül nincs élet, ott zajlik minden említésre érdemes dolog . Felszínesen ismertem a város üzemeit, az ott dolgozó embereket kevésbé. Amikor nőfelelősként találkoztam a többi vállalat képviselőivel, akkor kezdtem kicsit betekinteni mások hétköznapjaiba . Amikor valamiért bementem „ a városi Pártbizottságra „ már nem akadt össze a lábam, és ha véleményt mondtam a nyelvem is a helyén maradt, néha már csípett is. Ezt a munkát is élvezettel csináltam, mint minden egyebet. Hobbi volt számomra, ami nem igazán munka, hanem kedvtelés ahol kibontakozhat az ember. Azt hiszem még akkor is munkált bennem az a tudat, hogy az elsők közt vagyok, akik a férfiak közt odáig jutottam, hogy van önálló véleményem. Amikor csak tehettem igyekeztem hangot adni a véleményemnek. Azt mondták rám, hogy türelmetlen vagyok. Biztosan volt benne sok igazság, mert amit változtatni kellett azt azonnal meg akartam változtatni. Így jött el 1972 nyara, amikor Edit kolléganőmmel, mentünk Géczi Laci főnökünket köszönteni a névnapján, ott volt nála az akkori PB titkár. Elkezdtek példálózni, hogy a Városi pártbizottságra nőfelelőst keresnek Klárika helyett, mit gondolok, ki lenne jó ? Először viccelődtünk, majd egy idő után, rájöttem, hogy ezek engem akarnak ajánlani. Elmúlt a jó kedvem abban a pillanatban mondtam, hogy én nem akarok innen elmenni. Azzal áltattak , hogy ez csak egy tipp volt, senki nem akarja, hogy elmenjek. Amíg mentünk vissza a laborba végig sírtam az utat, tudtam, hogy ha valakit el akarnak vinni az csak idő kérdése és el is viszik. Nem sok idő telt el amikor hivatalossá vált a kikérés, hiába mentem bárkihez tanácsért, abban a reményben, hogy lebeszél nem volt ilyen ember. Géczi és az igazgató is azt mondta fogadjam el, mert ez számomra kiugrási lehetőség és a gyárnak is jó, ha innen emelnek ki valakit. Ezzel a nappal elkezdődött a hivatalos fűzőcske. Meglátom milyen jó lesz nekem és egyáltalán vegyem megtiszteltetésnek, hogy rám gondoltak. Nem vettem én semminek csak annak, hogy ott kell hagynom az imádott munkámat. El kell válni a munka társaktól akikkel soha többet, nem lesz olyan a kapcsolatom mint amilyen volt. Nem akartam menni. Mézes madzag sem nagyon volt, hiszen mi már ötnapos munkahétben dolgoztunk , a fizetésem pedig 2 -300 forinttal több volt, mint amire számíthattam. Az én ellenállásomnál a Flórié még nagyobb volt. Nem akarta, hogy kikerüljek a látó szögéből, mert akkor kurva lesz belőlem, mondta. Na ezen teljesen berágtam és az addigi ellenállásom, aminek legalább volt ésszerű alapja, kezdett megtörni. Fellázadtam, mi az, hogy ő mondja meg, hogy én mit csináljak! Tudom én magamtól is mit tehetek, mit nem. Arról nem is beszélve, hogy kezdett a dolog érdekelni. Lacika jött a segítségemre, hogy miért nem csinálhatja Anyu azt a munkát, ha szeretné? Flóri elhallgatott, attól kezdve nem szekírozott. Egyáltalán nem beszélt velem. Szörnyű volt ez az időszak elég lett volna a saját lelki válságomat feldolgozni és még ö is rá tett a maga módján . Behívott beszélgetésre Túróciné, Borika leendő főnököm és a lelkemre beszélt. Ott fogott meg ahol nem számítottam rá, elmondta mi mindent tehetek az asszonyok érdekében, a gyerekekért, az öregekért a városban. November volt mire nagy nehezen rá álltam a munkahely változtatásra. Nem tágítottak és az idő is sürgetett, mert feddhetetlen múltamról igazolás kellett, amit megkértek januárig. Nekem, első perctől kezdve olyan érzésem volt, mintha kivégezni vinnének. Azt hitem megszűnik a világ azzal, hogy otthagyom a gyárat, hiszen eddigi életemben ez volt a legbiztosabb pont. Nem ismertem senkit, nem tudtam mi lesz a munkám, hogy tudok helyt állni? Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel. Eddig csak a hobbim volt, amit most majd csinálnom kell és ezt nem tudtam elképzelni. Otthon a légkör, ha lehet még feszültebb lett, Fóri nem szólt hozzám játszotta a mártírt, hogy majd mindent neki kell csinálni. Na, hát ezt rajta kívül senki nem gondolta komolyan. Gondolom a haverok is bosszantották, hogy milyen „nagy ember lesz a feleséged” és azt nehéz volt megemészteni. Lassan közeledett 1973 januárja és kezdtem felszámolni addigi életemet. A gyárban is úgy akartam ott hagyni mindent, hogy rendben legyenek a dolgok. Géczi megkérdezte kit javaslok magam helyett, Tóthné Icut ajánlottam. Nem fogadta meg a leglustább Klári lett utánam a kis főnök. Nem boldogultak vele igazán, de hát ez már nem az én problémám volt. Munkatársaim nem értették, miért nem örülök, hogy mehetek máshová. Magam sem értettem azt a kettősséget bennem, ami arra ösztönzött, hogy menjek ugyanakkor szívem szerint maradtam volna. Vonzott az ismeretlen, a kihívás ugyanakkor azt is tudtam, hogy nagyon nehéz lesz. Az első és egyetlen munkahelyemet hagytam ott. Azóta már tudom, hogy nem szabad egy helyen 20 évet eltölteni. Akkor azonban még semmi sem sarkallt a továbblépésre. Irodában sohasem dolgoztam, nem tartottam munkának, az ott végzett feladatokat. Áthelyezéssel mentem el 1973. január elsejével, emlékezetes nap lett az életemben. Minden megváltozott bennem és körülöttem. Ami ezután történt már egy következő történet, az emberi játszmák története. Rájöttem, hogy mindenki, a maga kis játszmáját játssza, sokszor maga sem tudja, mit miért tesz. Hosszú idő telt el, mire rájöttem. Nem szívesen mentem el az ismerős és szeretett környezetből. Ettől a naptól kezdve a szabad akarat létezését csak könyvből ismertem.

 Meghallottuk, hogy Tiszakécskén a Tisza parton nyaraló telkeket osztanak elfogadható áron . Kiöregedett szőlőtőkék voltak a területen, amit nekünk kellett eltüntetni a kertet rendezni . Mi is belelkesedtünk Flórival és elhatároztuk ,hogy veszünk egy területet és építünk egy kis házat rajta. Azon a környéken ahol kinéztük a telket sok Vegyis ismerőssel alakult egy kellemes kolónia. Mindez 1968 ban történt. Megemlítem kik voltak ott, mert ma már alig van közülük valaki köztünk. Szabó J, Tíger M , Bükkösi L , Hámori F, Kézér I , Szikszai F, Kocsis F, Besze doktor, Ecseki F, Iványi L. Jó kis társaság jött össze . Első évben bekerítettük a területet, jelezve, hogy „ ez az enyém „ . A kutya nem ment a másik területre, de ez nálunk így szokás. A föld nem homokos, hanem abszolút homok volt amin még a füvet is nehéz volt meghonosítani. Bele telt, pár évbe mire úgy megerősödött, hogy egyáltalán nyírni lehetett . Akkorra elkészült Flóri barkácsolásával az első fűnyíró, mosógép motorral. Ebben az évben már nem lehetett semmit csinálni a portán. Nevünkre írattuk, felderítettük a Tisza partot és a frissen fúrt kútból jövő meleg vízzel működő kezdetleges, egy medencés, strandot. Nyáron elutaztunk Nagypál Lajossal és családjával egy előre eltervezett Jugoszláviai nyaralásra, az Adriai tengerpartra. A kollégák csodálkoztak, hogy elindulok velük ,ugyanis Lajos arról volt híres hogy a nőket egyáltalán nem fogadta el partnerként. A felesége Kati koleganőm volt a laborban, őt ismertem jól kijöttünk egymással. Az elő készületek alatt Lajossal mindent megbeszéltünk , mi ketten leírtuk az útvonalat , melyik nap mit nézünk meg, hol táborozunk . Vittük a két gyereket és ők is a lányukat, így várhatóan senki sem unatkozott. Sátorral felszerelkezve kempingezésre készültünk. Akkor még nagydolog volt Jugóba eljutni, útlevelet kapni. Vittünk sok konzervet és főzni való dolgokat, kis kemping gázpalackot. Ami útközben elfogyott csak ahelyett vettünk valamit. Az utat két hétre terveztük , úgy hogy ezalatt végig járjuk a tengerpartot . Letenyénél léptük át a határt, és az első megálló helyünk Zágrábnál volt . Kicsit szétnéztünk a városban és egy közeli kempingben éjszakáztunk. Másnap az Isztriai félszigetig meg sem álltunk. Mindenki nagyon fáradt volt mire megérkeztünk a sátrat viszont fel kellett állítani csak utána engedtük el magunkat. Innen indultunk másnap kirándulni , Pulába az Amfiteátrumot megcsodálni .Csak érintettük Abbáziát meg sem álltunk Zadarig, ahol eltöltöttünk egy hetet a tengerparti kempingben. A gyerekek nagyon élvezték a tengerpartot. Igaz Gitta szokta emlegetni, hogy majdnem hagyta Laci vízbe fulladni, mert nem hittük el, hogy nem tud kijönni a gumimatraccal az öböl vizéből. Laci viszont bele lépett egy vízi sünbe, amitől begyulladt és fájt a lába . Na, de ezek az apró esetek nem vették el a kedvünket. A két férfi - Flóri és Lajos - minden este beiszogatott általuk készített likőrből. Tiszta szeszhez tettek otthonról hozott aromát, kicsit felhígították és itták. Rossz volt, mint a bűn , csak ők tudták meginni, esetére elkábultak tőle. Egy hét után szedtük a sátorfánkat és mentünk tovább a tengerparton . a Makarskai kempingbe csak egy éjszakát töltöttünk és mentünk tovább. Dubrovnik előtt 30 kilométerrel Slanó nevű kisfaluban vertünk sátrat és innen mentünk kirándulni a tengerpartra és Dubrovnik ba. Nagyon szép különleges város a kis sikátoraival , szűk utcáival. Visszafelé a Neretva parton jöttünk , elhaladtunk Mostar mellett láthattuk a híres hidat, ami átível a folyón. Utunk vége felé Szabadkán elköltöttük utolsó fillérjeinket. Vettem egy különleges gyűrűt, amit azóta hordok, hozzám tartozik. Lajos nem hitte, hogy meg veszem , egész úton csak nézegettem mindenhol az aranyakat. Nem akartam elkölteni a tartalékot „ hátha történik valami „ . Szerencsére nem történt csak annyi hogy Flórinak a két hétig iszogatott lötty elcsapta a hasát és Szabadkán a WC t kereste egész idő alatt. Végül, elkerülendő a tragédiát a templom kertben volt kénytelen könnyíteni magán. Mi pedig kinevettük, ami nem eset jól az amúgy is megviselt lelkének. A jól sikerült kellemes nyaralás után szerencsésen haza értünk . Ma sem értem, hogy az ócska Skodánk hogy bírta a viszontagságos utat. A következő évben elkezdtünk építeni a telken egy nagyon egyszerű kis házat. Egy szoba pici konyha , zuhanyozó és kellemes tágas terasz. Sikerült, tető alá hozni , úgy terveztük a következő évben folytatjuk . Na, abból nem lett semmi, mert közbe szólt az 1970 es nagy árvíz ami bizony elöntötte a mi házunkat is . Szerencsénk volt hogy nem volt be pucolva így nem kellett kétszer költeni rá .Azzal telt el a tavasz, hogy vártuk mikor apad le a víz. Nyáron aztán, mégis lehetett folytatni az építkezést . Ahogy közeledett a nyár beterveztem magamnak egy újabb külföldi utat, de erről majd külön írok. Nyár végére állt a csöpp kis ház és amikor a vizet is bevezették a barátokkal a hazafelé vezető úton balesetet szenvedtek, öten ültek a kocsiban. Tószeg határában elébük fordult egy motoros és akkorát fékezett Flóri, hogy fejre álltak a kocsival. A motorosnak semmi baja nem lett a kocsiban is csak Flóri sérült meg. Ahogy rá esett a kormányra a bal hónalj árokban elszakadtak az erek. Hamar kórházba került és a szolnoki sebészek sikeresen megoperálták. Fel sem tudtam fogni, hogy milyen nagy a baj, a gyerekeink még kamaszok voltak, fel kellett őket nevelni. Akár mennyit marakodtunk szerettük egymást, szükségem volt rá és a gyerekeknek is az apjukra. Sokáig volt kórházban , még tovább lábadozott, amíg felépült, a karja sohasem lett a régi, de mindent megtudott vele csinálni. A kocsi totálkáros lett , úgy adtuk el. Nem akartam másikat , de két év múlva mégis vettünk egy sárga Skodát, amit már én is többet vezettem. Ezen az őszön, majdnem a Flóri balesetével egy időben, volt még egy nagy szomorúságom. Kati barátnőm, akivel együtt tanultunk Szegeden beteg lett. Rákos daganat volt a mellében, amit meg operáltak, mégis meghalt. Itt maradt a három éves kislánya az apjával, aki akkor hagyta itt őket, amikor legnagyobb szükségük lett volna rá. Nagyon megviselt engem és a Kati testvéreit is. Hamar elköltöztek, nem hallottam róluk semmit egészen a kislány érettségijéig, amikor a rokonok meghívtak egy találkozóra. Lassan lecsillapodtak az érzelmi hullámok, egészen a következő évig.

1970 be beválasztottak az üzemi Pártbizottságba és a Végrehajtó bizottságba. Kedvemre nyüzsöghettem, én lettem a nőfelelős feladatként összefogtam az üzemi csoportok asszonyait. Kapcsolatba kerültem a városi Pártbizottság nőfelelősével járni kezdtem az értekezletekre. Szerveztem a városi Nőfelelősöknek üzemlátogatást nálunk és elintéztem, hogy más városba is elmenjünk a vállalati busszal. A városi nőfelelős egy nagyon szétszórt asszony volt ,aki mindig mindenhonnan elkéset .Nem nagyon tudott összefogni bennünket az általa tartott értekezletek olyanok voltak, mint ö, szétszórtak. A város üzemeiben dolgozó asszonyokkal jó kapcsolatunk alakult ki . Ahogy bekerültem a vezetői körbe kezdtem rálátni a vállalati élet folyamataira. Mostanra már minden más volt mint amikor ide kerültem. A vállalatnál ezekben az években több mint 2000 dolgozó volt , a MEO ban pedig 60 létszámon felül dolgoztunk. A társadalmi élet aktív volt az emberek körében. Az egyes üzemrészeknek volt külön pártszervezete vezetőséggel és szakszervezeti csoportja amit főbizalmi vezetett . Ezen kívül ott volt a fiatalok szervezete a KISZ. A dolgozókat érintő minden kérdést megvitattak a gazdasági vezetőkkel .Ezek a megbeszélések nem bólintásból álltak és nem a legbutább embereket választották a vezetőségekbe . A kiválasztásnál az is szempont volt ,hogy aki jelentkezett az nem kellett , csak az aki rábeszélésre vállalt el egy feladatot .Sajnálatomra akkor ment el a vállalattól Lukács Gyula az értelmes PB titkár . Helyette Bognár Laci a kénsav gyár korábbi alapszervezeti titkára lett a PB titkár .Minden más lett én végeztem a dolgom, amit rám bíztak és ha valami nem tetszett megmondtam a véleményemet . Arról, hogy helyes ez a politika, amibe belecsöppentem egyáltalán nem gondolkoztam . Nekem az volt a fontos hogy az emberek, akik végre hajtották rendesek legyenek. Azon mértem le a politika milyenségét , hogy az intézkedések valóban a dolgozók érdekeit szolgálták e . Akik hozzám fordultak ügyes - bajos dolgaikkal igyekeztem a lehetőségekhez képest elintézni .Amikor nem tudtam azt már az elején megmondtam , nem biztos ,hogy sikerül . Nem kellett leírni mit vállaltam az adott szó számított és az ,hogy milyen vélemény alakult ki rólam .Természetesen mindenkinek nem lehetett igazságot tenni ,de az intézkedésekkel arra törekedtem . A társadalmi aktivisták nagy többségére ez volt a jellemző . Ez az időszak , 15 évvel 56 után már konszolidáltnak számított. A fizetések nem nőttek az égig, de mégis jutott a melósnak is hobbi telekre ahol megtermelte a konyhára valót . Aki akart eltudott menni évente, kétévente üdülni a vállalati üdülőbe vagy szakszervezeti üdülőbe bárhová az országban. A gyerekeknek ingyenes nyári tábort szerveztünk a kultúrházban, vagy a strandon játszottak egész nap és remekül érezték magukat. A szülők nyugodtan dolgozhattak nem tekeregtek a gyerekek. A lakótelepen megnőttek a fák már nem úgy nézett ki mint amikor első nap megláttam a négy csupasz házat . A gyárban mindig volt valami, amit a dolgozók érdekében el kellett intézni .Szociális létesítmények bővítése ,felújítása , járdák építése az újabb üzemekhez és a már említett munkásszállások minden igényt kielégítő átadása . A lakótelep tiszta rendezett volt és az emberek egymáshoz való viszonya, segítőkész. Lehetőség volt szakmai továbbképzésekre, minden területen de nem maradtak el a politikai képzések sem . A szemináriumokon természetesen a rendszer vívmányait kellet népszerűsíteni ami nem esett nehezünkre. Az ML középiskolában azok tanítottak akik 1990 be azt mondták ,hogy nem is láttak kommunistát! Elkezdtem én is mindent tanulni . A Német nyelv mellett, ML egyetem általános tagozatára jártam a Városmajor úti oktató központba. Pár év múlva felépült a Tisza ligetben az új oktatási központ és az ML szakosító Filozófia szakát már ott végeztem el. Összesen hét évig jártam hetenként egyszer oktatásra, aminek a végén Főiskolai végzettséget kaptam Filozófiából. A Marxista filozófia leszólói nem tudják, hogy milyen sokat jelentettek ezek az évek. Másképp láttam a politikát, másképp olvastam el egy újság cikket. Azóta is sokszor elég egy fél mondat ahhoz, hogy tudjam, mit akarnak, mire gondolnak a botcsinálta, sohasem dolgozott politikusok. Amit Marx leírt a Tőke című művében azok bizony ma is érvényesek, érdemes lenne leporolni és kötelezővé tenni a tanítását. Na, de azokban az években még nem itt tartottam. Mindegy volt, hogy mit, az volt a lényeg hogy tanulhattam. Párhuzamosan tanítani kezdtem az ML középiskolában, amit nagyon élveztem. Akkor az volt az eszmei irányzat és senki nem gondolt arra ,hogy mikor lesz vége a rendszernek . Nem is hittük, hogy vége lesz, tehát hosszú távra rendezkedtünk be és csak finomítani próbáltunk a politikán. A gyárban közel egyszerre kezdett dolgozni vezető beosztott és nem éreztük azt ,hogy nem mondhatunk véleményt bármiről. Legfeljebb egy vita után kitárgyaltuk milyen volt a hozzá állása a vezetőnek. Általában segítőkészek voltak. Nagyjából ez volt a helyzet, amikor a porfesték laborban kezdtem dolgozni.

 Ahogy a porfesték üzem, gyártásra készen felépült, és átadásra került, a labor dolgozóit ki kellett választani és megbízni , betanítani az új feladatra. Velem ellentétben, Géczi nem szerette volna, hogy nagyon megszokjak egy helyen, kiszemelt az éppen induló festék üzem laboratóriumába csoportvezetőnek. A műtrágya elemzések csoportvezetői posztját átadtam Fodor Gizikének. Főnököm Darócz István lett, aki Veszprémben végzett a vegyipari egyetemen. Okos volt, nagyon jártas a kémiában, mindennek utána nézett, amit nem tudott és elmagyarázta a miérteket. A logikus gondolkodásra ő szoktatott rá. Rossz volt a megbízhatatlansága, akkor érkezett be reggel amikor már mindent el kellett indítani. A gyárból sokszor engem hívtak a reggeli megbeszélésre, ami nem tetszett neki. A csoport összeállítását ránk bízta Géczi, Pistivel elkezdtük a lányokat csábítani. Végül összeállt a kép, ami elég vegyesre sikerült. Hagymásiné mindenképpen jött, Szabóné Rózsika , Kézérné Edit, Nagypálné Kati , Szikszainé Kati, és Tóthné Icu. Az egész csapatból Icunak örültem legjobban. Amit ő meg elemzett az biztosan jó volt. Pontosan precízen dolgozott. Volt néhány mintavevő, betanított dolgozó, akik nem sok vizet zavartak. Majdnem mindegyik valakinek a valakije volt, dolgozniuk kellett és, amit rájuk bíztam azt elvégezték. Összesen 22 en dolgoztunk az új laborban. Ennyi ember munka elosztása, számonkérése, személyes gondja lett a feladatom. Igyekeztem tőlem telhetően helyt állni, ami néha csak konfliktusokkal tarkítva sikerült. Azzal kezdtük a labor birtokba vételét , hogy gyönyörűen kitakarítottunk . Már előre örültünk milyen jó lesz a szép új munkahelyen dolgozni . A gázt és sűrített levegőt az üzemből központilag biztosították. Éppen készen lettünk, amikor szaladnak értem a lányok, hogy nagy baj van . Próbanyomást csináltak a gyárban és anélkül, hogy szóltak volna ránk engedték a sűrített levegőt . A vezetékek tele voltak grafittal, és a nyomástól mindent beborított a fekete lé. A lábam a földbe gyökerezett, a kulcsaimat földhöz vágtam és elkezdtem nagyon cifrán káromkodni. Azt hittem, hogy ott azonnal megüt a guta. Mindent kezdhettünk előröl ,azzal a különbséggel ,hogy az edényeket és műszereket is el kellett mosogatni. El lett rontva a beköltözésünk. Három helységünk volt, egy ahol a száraz festékeket kihúzással összehasonlítottuk, egy ahol elemzéseket végeztünk, a jól felszerelt műszer labor, ez lett a kedvencem. Nagyon szerettem ott dolgozni, ha csak tehettem nem adtam át másnak a feladatot. Frissen szerzett Német tudásomat itt gyakoroltam. Lefordítottam a műszerek használati útmutatóit, prospektusokat. Sok elemzési munkamenet is Németül volt leírva, aminek külön örültem. Szépen lassan kialakult az életünk, megszoktuk az új munkákat ,az új helyet. Az egész labornak különös varázsa lett, otthonos hangulatot árasztott az állandóan duruzsoló vízdesztilláló készülék az ajtó mellett, sokszor elfog ez az érzés, amikor a laborra gondolok. A magaménak éreztem és a munka is jobban ment, szerettem itt dolgozni, jó csapat volt együtt. Valami mindig akadt, ami színessé tette az életünket .Új szocialista brigádot alakítottunk akinek Rózsika lett a vezetője és a „Kállai Éva „ nevet kapta tőlünk . Fel vettük a kapcsolatot a Debreceni BIOGÁL gyógyszergyár hasonló nevű brigádjával . Remek kis csapat lett így együtt a két társaság . Minden évben találkoztunk kétszer , egyszer Szolnokon , egyszer Debrecenben . A Tisza parti üdülőnkben csaptunk nagy bulikat vagy a Hortobágyi csárdában. Barátságok szövődtek, amik hosszú időn át megmaradtak. Megmutattuk egymásnak munkahelyeinket, ami merőben eltérő volt. Szerveztünk közös kirándulást a Mátrába ahol jól éreztük magunkat, kirándultunk sokat nevettünk. A labor épület végében volt egy kis ebédlő ahová az üzemi dolgozóknak és nekünk ebédet hoztak amit az asztaloknál elfogyasztottunk. Igyekeztünk a környezetünket tisztán és rendben tartani. Mégis előfordult, hogy kitört az ebédlő ajtajának üveg ablaka. Ahogy az lenni szokott hiába kértük csinálják meg , mindig elmaradt. A keretből kiálltak az éles szilánkok, amit már nem tudtunk kiszedegetni . Egyik nap mentünk többen egyszerre ebédelni, amikor Klári megcsúszott és a hatalmas testével bele esett az üvegbe. A kiálló szilánkok végig szántották a jobb karja belső oldalát úgy ,hogy megakadt a könyök hajlatban . Kiszakította a bőrt és húst, ami csak fityegett rajta . Ahogy megláttam Klárit elesni szaladtam vissza és mondtam ,hogy azonnal ívják a mentőt és az orvost. Ne kérdezzenek semmit nagy a baj. Ki kaptam az elsősegély fiókot a helyéről és szaladtam vissza . Mindez nem tartott két percnél tovább amíg vissza értem. Akkor már Nagypálné Kati leültette és egy köpeny övvel elszorította a karját a seb felett. Elkezdtük bekötözni, vissza helyeztem a cafatokat és nyomó kötéssel addig tekertük rá a gézt amíg már alig vérzett át. Mire a mentő és az orvos megérkezett elláttuk és vihették a kórházba. Mindketten úgy néztünk ki mint a hentesek ,a köpenyünk csupa vér volt, de megmaradt a Klári keze. A baleseti sebész nagyon megdicsért bennünket a szakszerű ellátásért. Összevarrták a sebet és több mint egy hetet kellett bent töltenie a kórházban mire kiengedték. Sokáig emlegettük a balesetet még akkor is amikor már dolgozott . Mondanom sem kell ,hogy azonnal beüvegezték a kitört ablakot . Merőben más élményünk adódott 1970 vagy 71 ben, amikor ellátogatott hozzánk Kádár János az MSZMP első titkára. A látogatást nagy előkészület előzte meg. Megszállták a gyárat, a biztonsági emberek és a tervezett útvonalat végig vizsgálták , nem készül e valaki merényletre . A gyalogos útvonalba mi is bele kerültünk. A laborban ott maradt két elhárítós . Azon a napon csak a legszükségesebb vizsgálatot végezhettük el . A festék őrlő „ koller” sort lezárták, hogy ne szálljon a por. Az üzem mögötti raktár ajtót belakatolták, úgy, hogy előbb a büntetett előéletű cigányokat beterelték hátra. Nagy volt a felháborodás részükről , mert ők is látni akarták a vendéget, amit sajnos nem engedtek meg nekik . Amikor hozzánk ért a delegáció megálltak és terven kívül Kádár bejött a laborba miután szét nézett és beszélgetett velünk, beírt a brigád naplónkba. Volt témánk egy időre .Délután a Jármű javító nagy csarnokában tartott nagy gyűlést. Nem volt kötelező, a csarnok tömve volt.

 1957 őszén elkezdtem tanulni Német nyelvet, ez volt az én tiltakozásom a „ nem tanácsos „ ellen, na meg az, hogy én „keletnémetül „ tanulok. Hetenként, két alkalommal jártam, munka után egy tanárnőhöz. Kicsit szétszórt nő volt, de jól tanított és kezdett rám ragadni valami a nyelvből. Kerestem magamnak levelezőpartnert és rátaláltam, valamilyen magazinban Editre, aki az NDK túloldalán, közel a keleti tengerhez lakott a családjával Karowban. Edit, postás volt a férje, pedig mezőgazdaságban dolgozott technikusként. A levelezésből barátság lett és sok találkozás, főleg nálunk , mert akkor ők még annyit sem utazhattak ki az országukból, mint mi. Barátságunk még ma is tart csak már alig találkozunk. Mindenki nehezen mozdul ki a megszokott környezetéből. Edit csendes kellemes ember, családja Danszk környékéről Lengyel országból került Németországba a háború előtt . Vili a férj „echte „ német Mechlenburg tartományban született és ott is élt mindig. Testvéreinek fele, - három ember - a háború idején nyugatra ment, a kicsik maradtak a mamával, akit kilencven évesen ismertem meg. Amikor, először ott jártunk és meglátogattuk, büszkén mutatta a Hitleres, felvonulós fényképeket. Vilivel, mindig nagyokat politizáltunk, tőle tudtam meg a valós helyzetet, ami nem volt igazán rózsás. Sokáig csak leveleztünk, ők jöttek először hozzánk 1963 telén, vonattal. Itt voltak két hétig, elvoltak ájulva a nagy szabadságunktól. Ami igaz , igaz hozzájuk képest az volt nálunk. Mi 1966 nyarán utaztunk hozzájuk először. Akkor már volt egy öreg Skoda autónk azzal indultunk útnak ,felszerelkeztünk sátorral, gumimatraccal, sok kajával és nagy önbizalommal. Lacika jött velünk Gittát pedig hűtlenül elhagyva Juliska nénémre bíztuk Kis tótiban. Keresztül utaztuk egész Csehszlovákiát, Drezdát, Berlint elhagyva jutottunk el a tett helyre Karowba, Schwerintől 30, Rostoktól 80 kilométerre. Nem volt az utunk ennyire egyszerű. Amikor Brnóhoz értünk elfolyt a fékolajunk. A hegyek közt már a frász volt bennünk mire végre beértünk a városba. Találtunk egy szervizt, ahol ott hagytuk a kocsit minden csomaggal, és amíg javították elindultunk felderíteni a város nevezetességeit. Eljutottunk a kapucinus kolostorba és az alagsorban megnéztük a temetkezési helyüket . Egész terem volt feldíszítve emberi csontokból készült fali díszekkel, csillárokkal. A többi teremben pedig együtt pihentek a város előkelőségei a csuklyába burkolt szerzetesekkel. Hátborzongató látvány volt, amire az én kis fiam egyáltalán nem emlékezett szerintem nem akart. Délutánra kész lett a kocsi, akkor indulhattunk tovább, még eljutottunk egy kempingig valahol a külvárosban ahol megaludtunk, és csak reggel indultunk tovább. Tartottunk még egy pihenőt Drezdában és úgy mentünk az autópályán , Berlin mellett Karowig egyfolytában. A falu ahová fáradságos út után megérkeztünk kellemes hely volt. Nagy hosszú parasztházban laktak barátaink, két családdal, amit nagy udvar vett körül , szép nagy fákkal. Igazi német vidéki ház, amit nehezen tudnék leírni. Inkább puritán, mint egyszerű, WC az udvarban, fürdőszoba nem volt. Valójában ez nem zavart bennünket nem sokkal tért el attól ahol mi felnőttünk .Lehet, hogy azért tűnt egészen másnak, mert az emberek voltak másak .A falu házai hasonlítottak azokhoz a tengerparti házakhoz , amit sokszor elképzeltem egy – egy regényt olvasva. Számomra olyan volt minden mintha a régmúltból maradt volna ott minden ,vagy én csöppentem volna bele a régi idők környezetébe. Amikor Edittől kapok levelet ma is az, az, érzés fog el olvasás közben ,mintha ülnék egy régi házban a nagy vaskályha mellett. Lehet, hogy jártam ott előző életem valamelyikében? Egyszer azt álmodtam, hogy teleportációval jutottam el hozzájuk, álmomban tudtam, hogy így utaztam oda és vissza, nagyon érdekes élményben volt részem. Arról nem is beszélve, hogy milyen gyorsan lebonyolítottam az utazást. Amikor, kipihentük magunkat és a férfiak megitták a falu sörkészletének felét „ freudenschaftra „ elindultunk felderíteni a környéket. A családnak, még csak Trabant kiutalása volt, amire legalább 10 évet kellett várni, így a mi öreg Skodánkkal indultunk útnak . Elmentünk Schwerinbe az Edit bátyjához , meglátogattuk a Vili anyját , Rostokban megcsodáltuk a kikötőt , Schasnitzban messzelátóval fürkésztük a tengert és a Svéd partokat. Este sátorban aludtunk egy szép erdő mellett , reggel úgy indultunk vissza, hogy estig vissza érjünk. Jól éreztük magunkat, mégis egyfolytában csodálkoztunk a számunkra idegen Német mentalitáson. Vilivel nagyokat politizáltunk, ami mögött mindig ott volt a nálunk az igen csak, szokatlan fegyelmezettség, ridegség és tartózkodás. Csak később értettem meg az okokat, a Stasi jelenlétét, a nálunk már elfelejtett félelmet, akkor is, ha nem volt ott fizikai valójában a politikai elhárítás. Tartózkodásunkat úgy kellett igazítanunk, hogy legyen időnk a haza útra ne kelljen idegeskednünk ha bármi történne . Azt terveztük , hogy bemegyünk Berlinbe és legalább a városközpontot és a Brandenburgi kapu környékét megnézzük. Onnan átmentünk Potsdamba, megnéztük a múzeumot ahol a háború utáni békekötést alá írták a szövetségesek vezetői. Drezdában megcsodáltuk az akkor még csak nagyjából újjá épített múzeumot, képtárat és a Szász Schweitz csodálatos hegyei közt az Elba parton jöttünk el az országból. Csehszlovákiában érintettünk néhány kellemes várost Brünó, Karlovivari , Pöstyén és természetesen Prága ahol eltöltöttünk két napot. Kempingben aludtunk, egy cseresznyés kertben a város szélén. Utána már csak Pozsonyba mentünk be és jöttünk haza rengeteg élménnyel gazdagon .Ezt követően sokszor találkoztunk leginkább nálunk .Az egész család itt üdült, különösen amikor felépült a kis nyaralónk Tiszakécskén. A barátság ötven év után is fenn maradt azzal a különbséggel, hogy ma már csak ritkán találkozunk.

 Moszkva. A következő emlékezetes utam Moszkvába vezetett 1968 végén. Akkor volt fénykorában a szocialista brigád mozgalom és mert, éppen rám került a sor „ jó munkámért „ mehettem Moszkvába. Az egész országból jelölték ki általam ismertetett módszerrel azokat, akik utazhattak. Valamennyien vegyipari üzemből utaztunk és brigádvezetők voltunk , akkor én is az voltam. Összesen harmincan indultunk a csoportban repülővel , Ferihegyről a Moszkvai Seremetyevói repülőtérre . Óriási élmény volt , akkor még nem volt mindennapos a repülő út. A gyárból ketten lettünk kiváltságosak a csoportban, Boros Lacival, aki a Flóri munkatársa volt. Igy állandó megfigyelés alatt álltam, ami cseppet sem zavart. Az út végére az is kiderült, hogy nagyon korrekt volt velem. Nem látott, nem hallott semmit és persze nem is beszélt. A TU 134 es gép odafelé orosz pilótával, vissza magyarral közlekedett. Össze tudtuk hasonlítani melyik az ügyesebb . Az orosz sportosan vezetett és úgy tette le a gépet hogy kapaszkodni kellett. A magyar finoman úgy, hogy észre sem vettük, amikor földet értünk. Aki nem utazott TU gépekkel nem is tudja milyen volt repülni a kezdetekkor. Amikor Budapesten felszálltunk és fentről láttam a Tisza vonalát, a városokat a Kárpátokat, ami olyan volt mint egy fentről ledobott összegyűrt kendő szinte hihetetlen volt az egész. A nap vakítóan sütött , az égen alig volt felhő , csupán néhány bárányfelhő jelezte ,hogy „itt vagyok én is „ . Puha volt, mint a vatta, amit éppen akkor terített szét valaki az égen . Egyik ámulatból a másikba estem, amit csak tetézett, hogy Laci jóvoltából bemehettem a pilóta fülkébe. A pilóta leültetett maga mellé és csuda élvezte, hogy ámuldozok mindenen. Kicsit megerőltettem magam, és ha többet nem is beszéltem Oroszul, megköszönni megtudtam a látványt és a kedvességét. Akkor még nem volt terror fenyegetettség ! Moszkvában a Vörös tér oldalában lévő elegáns Metropol szállóban kaptunk szállást. Ketten laktunk egy kellemes apartmanban, ami hálószobából, nappaliból és fürdőszobából állt . Az ágyak vörös bársony függönnyel voltak elválasztva a nappalitól ahol nagy ovális asztal állt körülötte faragott támlás székekkel. Az ablak előtti beugróban díszesen faragott íróasztal bujt meg , cirádás székkel és ezt is eltakarta egy bársony függöny. Eddig ilyet csak filmen láttam és most itt lakhattam egy hétig. Lehet, hogy Lenin is itt lakott ? Színes programot állítottak össze számunkra a szervezők . Voltunk gyárban, ami mellett a mi vegyi üzemünk patika volt .Megnéztük a Puskin képtárat, a kincstárat, a Lomonoszov egyetem monumentális épületét, a Borogyinói panorámát. Vásároltunk a GUM áruházban, ami a nyugati áruházak és a keleti bazár keveréke azzal a különbséggel ,hogy mindenért hosszú sor állt. Egyáltalán nem volt biztos, hogy a sor végén megkapta az ember azt amiért sorba állt. Magyarul, szinte teljesen üresek voltak a polcok. Idegenvezetőnek kaptunk egy Ukrán – Magyar fiatalembert, aki mindent meg akart mutatni nekünk. Reggelenként, amikor megjelent minimum két gomb hiányzott az ingjéről,olyan volt mint egy rendetlen gyerek. A hivatalos programon kívül is elvitt bennünket minden hová. Vele néztük meg a moszkvai Metró legszínesebb állomásait . Volt egy szabad délelőttünk és néhányunkat elvitt megmutatni a képzőművészeti remekművekkel benépesített állomásokat. Tágas, csupa márvány csupa szobor tiszta volt minden, amit más helyekre nem lehetett elmondani. Engem teljesen elvarázsolt a sok különleges díszítés, minden állomáson kiszálltunk, amikor körbe jártunk, megnéztünk mindent úgy mentünk tovább. Este a szálloda éttermében csináltunk egy hatalmas Magyar bulit. Csinos voltam fiatal, vittem a hangot, táncoltunk énekeltünk. A kötelező 11 órai zárórát rendesen túl lépve hajnalig mulattunk . A szálloda ajtaját már régen bezárták, amikor még senki sem akart aludni menni. Kivételes helyzetet teremtettek számunkra a szervezők és mi remekül éreztük magunkat. A szombat esti programunk a Kongresszusi palotába szólt, ahol megnéztük a Rómeó és Júlia balettet. Csodálatos élmény volt az előadás és nem kevésbé maga az épület. Az volt az építő célja, hogy a Kreml épületeivel harmonizáljon, így az emeletek lefelé mentek ! Sokszor azt sem tudtuk hol járunk a szünetekben . A büfé úgy volt kialakítva ,hogy egy óriási terem tele volt hosszú asztalokkal, aminek az egyik oldalánál a vendégek jártak, másik oldalon a sok felszolgáló szaladgált. Egyáltalán nem volt tumultus legnagyobb csodálkozásunkra. Ki ne hagyjam az élmények sorából a Vörös téri sorba állásunkat a Lenin mauzóleum előtt .Két óra ácsorgás után megnézhettük Lenin bebalzsamozott múmiáját. Meg sem mertünk mukkanni és egymásra nézni nagy szégyen lett volna, ha elnevetjük magunkat és nem tudjuk abba hagyni a vihogást. Szegényt, jobb lett volna, ha hagyják nyugodni. A Vörös téren lévő Hagymakupolás templomok sem maradtak ki a látnivalók sorából Gyorsan elszaladt a hét nem szívesen jöttünk haza. Annyi élménnyel lettem gazdagabb, hogy itthon egész nap meséltem a lányoknak, amikor dolgozni mentem és este nem tudtam megszólalni úgy berekedtem, családom örömére. Ma is szívesen emlékszek erre a kellemes hétre. Sok kedves élményben volt részem ezekben az években . Ugyan nem nyugatra, hanem keletre indultunk a lényeg az volt, hogy mentünk valahová, úton voltunk, ahol új helyeket láthattunk más emberekkel találkoztunk. Valamennyien melósok vagy maximum csoportvezetők voltunk ezeken az utakon.

. Szerettem volna világot látni, eleinte ez azt jelentette, hogy húsz éves koromban eljutottam a Balatonhoz. Megvettem életem első kétrészes fürdőruháját, ami akkor jött divatba, bikini ami szolidabb volt a mostani „ madzagoknál „.Izgatottan vártam a kirándulást, mindez 1954 nyarán volt. Különvonat indult Szolnokról Balatonalmádiba hajnalban ment délután jött vissza. Amíg mi fürödtünk várt az állomáson. A parton kislányok mesélték a kecskeköröm legendáját néhány fillért kaptak érte. Lenyűgözött a hatalmas víztükör a Tó, amiben fürödni is lehetett. Első élményem a Balatonról kellemes volt és még ma is nekem ez az igazi üdülő hely. Sok tengert láttam azóta, amik nagyon tetszettek ,de lehet, hogy nem a legszebb partokat láttam, mert maradtam a Balaton varázsánál. Sokan mentünk Szolnokról, remekül éreztük magunkat sokat nevettünk játszottunk viháncoltunk. Megettük az itthonról vitt egyszerű kis szendvicsünket, amihez vizet ittunk. Annyit költöttünk, amibe a vasúti jegy került, pár forintot. Este, felszálltunk a vonatra olyan fáradtak voltunk, hogy a fele utat átaludtuk. Itthon, hetekig meséltünk az élményeinkről. Sokáig ez az út maradt az egyetlen kirándulásom. Megszülettek a gyerekeim közbe jött 56 és én a többi kolléganővel egyetemben örültem, ha arra volt pénzem, amire nagyon kellett. Ahogy az évek teltek mindig többet engedhettünk meg magunknak. Először Nagyváradra utaztam Lacikával az ott élő nagynénémhez Juliska nénihez. Abban az öreg házban laktak ahová a háború előtt költöztek a férjével. Kicsit elveszett voltam, amikor leszálltunk a vonatról, mondani nem mertem, nehogy megijesszem. Kedvesen fogadtak egy ismeretlen rokon fiúval, aki aztán elkalauzolt bennünket a városban. Lacika mondta, hogy anyu ne menj egyedül, mert eltévedsz én is megyek veled . Így aztán mindenhova együtt mentünk. Nyár volt, meglátogattuk a Pünkösd fürdőt és a Hullám fürdőt. Kellemesen eltöltött pár nap után jöttünk haza , vonattal. Akkor még semmit nem lehetett hozni a másik országból. Egy pár bőrkesztyűt hoztam, amit akkor nem volt szabad, és az én kisfiam megkérdezte a vonaton, hogy jól eldugtam e ? Nem lett belőle balhé, mert a finánc nem hallotta, vagy nem akarta hallani.

Ausztria   1958 1958 után lehetőség nyílt szakszervezeti üdülésre. Először hajóval mentem egy hétre a„vasfüggöny „ mögé. Budapest és Melk között közlekedett Ausztriában. Már az is élmény volt hogy hajóval utaztunk, a hajón laktunk , több helyen kikötöttünk. Amit a túl oldalon láttunk az pedig egyszerűen elképzelhetetlen volt számunkra . Végig jártuk a Wachaut, kikötöttünk Bécsben , Kremsben és Melknél . Visszafelé ugyanígy azzal a módosítással, hogy egy –egy helyen több időt töltöttünk . Először megnéztük a melki Apátságot a csodálatos parkot , templomot és a múzeumot . Kremsbe délután érkeztünk nem sokat láttunk belőle . Kiültünk egy kellemes kisvendéglő szőlőlugassal befuttatott kertjébe ittunk az itt készült finom borból . Dobáltunk a szűkre szabott Schillingünkből a számunkra akkor még újdonságnak számító zenegépbe. Jó hangulatban szálltunk fel ismét a hajóra és indultunk tovább Bécs irányába. Este a vacsoránál nem találtunk helyet az ebédlőben egyik kabin társammal, megláttunk egy megterített üres asztalt ahol egy férfi ült .Megkérdeztük leülhetünk e, azt mondta, hogy igen, mi helyet foglaltunk amint kiderült a kapitány asztalánál. Remekül éreztük magunkat és a legjobbkor vétettük el ezt a kis hibát, mert Bécsben a legolcsóbb vásárlási lehetőségeket találtuk meg a hajó valamelyik éppen ráérő alkalmazottjának segítségével. Elmentünk a Práterbe egy fiatal pincér fiúval, aki kapható volt rá, hogy felüljön velem az óriáskerékre. A Duna túl oldalán végig sétáltunk az éppen akkor megnyitott rózsakerti kiállításon csodálatos volt. Az aktuális csempész árukkal, ha nem is megpakolva, de ízelítőként bevásárolva indultunk haza . Amit akkor „ nyugaton „ láttunk az nálunk csak álom volt. A kapitalizmus haldoklása elég szépnek tűnt. Tele voltam élménnyel és elhatározással, hogy na, ide én még eljövök!

Csehszlovákia. A következő évben Flórival ugyan ilyen szakszervezeti hajó úttal Pozsonyba mentünk. Ez az út már közel sem volt olyan érdekes, mint az Ausztriai. Meglepetések itt is értek bennünket, amik nagyjából ugyanazok voltak, mint manapság. Nem szólaltak meg magyarul az üzletekben , de még a privát életben vagy az utcán sem . Elmentünk egy családhoz a Marika nevű barátnőm megbízásából. Levelezett a család lány tagjával és küldött néhány apróságot, aminek a felét elkobozták a vámnál. Ez a hatalmas csempészáru tíznél több darab likőr aroma volt . Minden esetre a maradékot elvittük, eltöltöttünk náluk egy kellemes estét , megbeszéltük, hogy milyen szar a helyzet itt is ott is . A lány, küldött Marikának egy gyönyörű fidres - fodros csupa csipke alsószoknyát. A hajón felvettem a szűk szoknyám alá és úgy hoztam haza . Akkor csak egy tucat, ruha anyagból készült zsebkendőt lehetett áthozni ha elnéző volt a vámos. A jó minőségű sport ruhákat, cipőket, gyerekholmikat csak megcsodáltuk. Egy –egy darabnál többet nem mertünk megreszkírozni. A laborban a lányok kicsit irigykedtek rám az utazásaim miatt , pedig ezekre az utakra akkor már bárki mehetett.

Románia, Erdély.  Kati barátnőm és férje, hogy Szolnokra költöztek, sokat voltunk együtt közös programokat csináltunk. 1963 nyarán elhatároztuk, hogy elutazunk szabadságra Romániába, Erdélybe . Elkezdtük szervezni az utat, ami nem volt egyszerű . Először is kellett meghívó levél valakitől, aki biztosítja számunkra az ételt - italt szállást, amíg az országban vagyunk. A várost így sem hagyhatjuk el amíg haza nem jövünk . Az volt a feladatunk ,hogy ezt kitudjuk valahogy játszani ugyanis mi a tengerpartra akartunk eljutni . Egész Romániát keresztül akartuk utazni . Kicsit szurkoltunk ,hogy sikerül e , minden esetre meg akartuk próbálni azzal , hogy legfeljebb visszafordítanak valahonnan bennünket . Elhatározásunkat tett követte , Juliska néném küldött meghívó levelet bevásároltunk egy csomó konzervet , szalonnát, kolbászt kaptunk otthonról . Katinak és Gábornak volt egy remek Moszkvics autójuk , jó sátruk nekünk viszont semmink . Végül sikerült egy katonai sátrat szereznünk azzal indultunk neki a két hétnek . a gyengébbek kedvéért elmondom, hogy egy ilyen sátor hogy néz ki .Akkora hogy esőben a katonák köpenynek használják , éjszaka alvásra . Nincs hozzá kifeszítő cövek hanem a tetejét zsinórral össze fogva fel kell akasztani egy fa ágára . Ettől aztán eléggé helyhez kötött . Gumimatracunk csak egy volt , takarónk alig . Esténként kisorsoltuk kifekszik le kényelmesen , vissza felé már teljesen bejáratott volt minden .Vettünk takarókat és így egész kényelmessé tettük a pöttöm sátrat . Eljutottunk Mamajába a Fekete tenger partjára úgy hogy senki nem állított meg bennünket . A kempingben kicsit körülményes volt az életünk mert fát kellett találnunk a sátrunkhoz és a felügyelő is szerette volna látni az engedélyünket amit sajnos egy hét elteltével sem tudott behajtani rajtunk . Jöttünk – mentünk bejártuk a környéket , Constantában ebédeltünk a kikötőben , elmentünk fürödni Eforiába ,hogy minél kevésbé legyünk szem előtt . Remekül éreztük magunkat ! Esténként kiültünk a tenger partra és gyönyörködtünk a sosem látott hatalmas víztükörben, ahogy csillogott rajta a lenyugvó nap sugara . Minden olcsó volt , elmentünk vacsorázni a közeli étterembe és a sörözgetésre is volt pénzünk . Tartózkodásunk végére sikerült lekenyereznünk a kemping felügyelőt egy üveg itallal és békén hagyott bennünket . Amikor haza indultunk nem kellett fizetnünk a helyért csak „ némi jattot a zsebébe „ amivel mindenki jól járt . A tengerhez Kolozsvár , Nagyszeben , Pitesti , Bukarest útvonalon mentünk.Visszafelé Erdélyen keresztül vadregényes tájakon jöttünk . Utunk Brassó , Tusnád , Csíkszereda, Torda és Kolozsváron vezetett. Aludtunk erdőben , az Olt folyó partján , legelő szélén , szalmakazal tövében . A sátor már nem volt kényelmetlen, minden este megtöltöttük szénával vagy szalmával. Fekhelyünk puha volt, illatos a harmat belepett bennünket minden reggelre. Egyszer az eső majd elmosott bennünket az Olt mellett de mire hozzá fogott bugyborékolva esni akkorra felállítottuk a sátrakat és a puha széna is elvolt terítve. Esténként bográcsban főztünk, vagy szalonnát sütöttünk igazi nomád életet éltünk amit nagyon élveztünk. Csíkszeredán történt velem egy kis baleset, ami törvényszerű volt. Meglátogattunk egy Nagy Imre nevű festő művészt, akinek vittünk ajándékba kukta fazekat. A ház ahol lakott L alakú belső oldalán a ház eleje tele volt rakva méh kaptárokkal. Az udvar belső oldalán hatalmas diófa alatt asztal és székek voltak kirakva .Néztem a hangulatos helyet, bámészkodtam. Féltem a méhektől és nem néztem a lábam alá. Mindenki bemutatkozott a házi gazdának, amikor én nagy lendülettel beestem az asztal alá. Így aztán én is bemutatkoztam, mindenki nevetett alig tudtuk meginni a közben felszolgált kávét . Hazafelé bejártuk a Békás szorost, megnéztük a Tordai hasadékot, Kolozsváron töltöttünk egy napot és úgy jöttünk haza szerencsésen. Nagyváradon már nem maradtunk csak éppen beköszöntünk, hogy megjöttünk szerencsésen, lejelentkeztünk a rendőrségen, biztosítva a hivatalos szervet, hogy végig Nagyváradon voltunk, utána indultunk haza Szolnokra.