Ahogy teltek az évek mi lassan kamaszok lettünk, szerettünk volna szép ruhát, cipőt, amire akkoriban nem sok lehetőség volt. Az alakuló TSZ és az állami gazdaság próbálkozott a nem hagyományos növények termesztésével. A köles ér mellett lévő szikes legelőt felszántották, körbe csatornázták. Ez a jó nagy terület lett a rizsföld. Nem tudom miért alakult úgy, néhány felnőtt kivételével, csak gyerekek dolgoztunk a rizsföldön, ez senkit nem zavart, ott voltunk majdnem minden munkafázisban. A nedves földön, mi palántáztuk a rizs szálakat. Amikor megnőtt ki kellett gyomlálni, hogy minél kevesebb gaz maradjon benne, térdig érő vízben. Sokszor idejártunk két hétig, nem éreztük, hogy rabszolgamunka lenne. Először is fizettek érte, másodszor pedig rengeteget lehetett játszani. Nem tudom, hogy lehetett, de mi akkor mindenből játékot csináltunk. Csak a jó oldalát láttuk a dolgoknak, a munkánkért fizettek és az a pár forint nagyon jól jött. Azon a nyáron pénzt csak én vittem haza, felnőtt munka nem volt. Sok velem egy idős gyerekkel dolgoztunk együtt. Reggel elindultunk a kis kajás csomagunkkal és még alig száradt fel a harmat, amikor már munkába álltunk. Az ültetés és a gyomlálás nem volt nehéz mégis nagyon igénybe vett bennünket. Egész nap vízben álltunk bármennyire végig hülyéskedtük a napot, attól még a lábunk úgy nézett ki, mint a rinocérosz bőre. Ilyen állatot ugyan sohasem láttam, jó hasonlatnak, a pocsolyában fetrengő disznó is megfelel. Repedezett a bőr a lábam szárán és nagyon fájt. Sára néném azt mondta, hogy, „pisild le kislányom attól meggyógyul „ . Neki lett igaza, amikor délután abba hagytuk a munkát lepisiltem este pedig bekentem disznózsírral. Nem egyik napról a másikra, de hamar meggyógyult. Csak nyár végén, az iskolakezdés előtt tértünk vissza a rizsföldre, amikor aratni kellett. Ilyenkor leengedték a vizet az egész tábláról, hagyták kiszikkadni a földet utána mentünk aratni. Az aratásnak is sora volt. Először egy sor magas torzsot vágtunk és következő sornál arra fektettük a szálakat, így a rizsfejek nem értek a nedves földre hamar kiszikkadtak és lehetett vinni, csépelni. Nem tudom hol fejezték be a munkáknak ezt a részét, ezt már nem Geszten csinálták. Ami megszáradt teherautóra rakták és vitték csépelni. Az aratás is eltartott néhány hétig, utána még ha volt rá lehetőség máshová is lehetett menni dolgozni vagy a libát legeltetni. A rizsaratást követte a következő nyáron erdőtelepítő munka Vátyonban. Sanyi bátyám akkor már erdészként dolgozott, kis Vátyonban laktak. A házat, erdők vették körbe, ami eléggé megcsappant a háborús időkben. Pótolni kellett az erdőket, a házuk melletti területen is, így hozzáfogtak tölgyerdő ültetéséhez. Sanyi bátyám itt szerzett nekem munkát. Mivel én voltam a legkisebb a csoport úgy döntött legyek én a vízhordó. Az lett a dolgom, hogy két kannával, hoztam a vizet a legközelebbi ivó kútról. Ebben az esetben Zsadányból. Sokszor gondoltam, hogy jobb lenne inkább fát ültetni, mint útközben a kutyákkal hadakozni. A falu lehetett úgy 3- 4 kilométer, ahol az út végig erdők közt vezetett. Normál esetben is félős voltam ilyen helyen pedig különösen. Azt sem tudtam, hogy tekerjem a biciklit, amikor beértem egy számomra félelmetesebb helyre. A baj az volt, amikor megkergettek a kutyák, de az is előfordult, hogy felborultam, a víz kiömlött, én pedig mehettem vissza, megtölteni a kannákat a Zsadányi ártézi kúthoz. Nem bántam, amikor befejeződött ez a munka. Szerintem elég sokat ittak a munkások, naponta kétszer is fordultam. Az egész napi szaladgálás után még haza kellett menni gyalog a faluba ami 3 kilométer lehetett. Utunk az Iklódi legelőn vezetett keresztül ahol a következő veszélyforrást az ott legelő tehéncsorda jelentette. Az első, amit megnéztünk, hogy kint legelnek a bikák a csorda közt, vagy mehetünk kerülő nélkül. Nagyon féltem ettől, mint mindentől, igaz a bikák támadása reális veszély volt. Nyaranta előfordult, hogy megtaposott valakit a férfiak közül. Ha megláttuk, hogy ott van a tehenek közt egy, vagy kettő, nagy ívben kikerültük az egész legelőt. A bikák napközben a falu szélén lévő bikaistállóban kérőztek ahol külön gondozó vigyázott rájuk. Sokszor gondoltam rá, hogy tud valaki ezekkel a veszedelmes állatokkal dolgozni? Biztos megvolt a módszerük, amivel kordában tudták tartani őket. A munkát ilyen apróságért nem lehetett otthagyni, nagy szükség volt arra a pár forintra, amit kerestem. Esténként még Sanyival beszélgettünk egy keveset a ház előtt, a kispadon, kicseréltük tapasztalatainkat, de olyan fáradt voltam, hogy a tyúkokkal lefeküdtem aludni.

 Különösen fontosak voltak nekem egész életemben. Ő volt apámnak az a nővére, akivel legjobban hasonlítottak egymásra. Csendes mosolygós, kedves asszony, aki ugyancsak Bagdi nevű férfihez ment feleségül. Nem voltak rokonok, csak a sok közös nevű közül egy neki tetsző fiú. Sógorom suszter volt, méghozzá nagyon ügyes iparos ember. Négy gyerekük született, az általam már sokszor emlegetett Sándor, Ilus, Zsuzsa és a nálam fiatalabb Kati. Szerettem hozzájuk menni, csak az volt a baj hogy a falu másik végén laktak Kis Geszten. A gyakran elkopó cipőmmel mindig sógoromnál kötöttem ki. Mivel, csak ez az egy cipőm volt, meg kellett várni, amíg elkészült. Legtöbbször csak egy flekk kellett a sarkára, vagy a patkó kopott le. Ilyenkor hamar végzet. Az volt az igazi, amikor talpalta a cipőmet. A teraszon az ablak alatt volt a műhely, ami egy asztalból állt. Az asztalon különféle csuda dolgok. Madzag a varráshoz, ár a szegeléshez, faszeg a bőrtalpaláshoz, vasszeg a patkóhoz, viasz a madzaghoz. Ezenkívül, még sok érdekes dolog, minden a helyén, rendben, hogy azonnal tudja hová kell nyúlni. A legérdekesebb mégis az volt, ahogy dolgozott. Megálltam a háta mögött, ahogy ült a homorú, háromlábú suszterszéken és néztem, hogy boszorkányos gyorsasággal kapkodja ki a szájából a sorba rakott faszegeket. A faszegek mellett, jókat tudott nevetni olyankor látszott az összes fényes foga, ami nekem nagyon tetszett, azt hiszem kicsit nekem mutatta be olyankor a tudományát. A kalapács úgy járt a kezében, hogy nem lehetett követni. Mindig akadt ilyenkor valami finomság, amit Zsuzsa nénémtől kaptam. Sógorom spórolós ember hírében állt, de amire szüksége volt a családjának azt előteremtette. A javításokért, sohasem kért semmit, pedig elég sűrűn megjelentem. Ő volt sokáig a geszti templom kántora is. Ez a feladat azzal járt, hogy minden vasárnap ott volt a templomban és előénekelte a zsoltárokat. A zimankós téli napokon a fél falu járdáját elsöpörte, hogy el tudjanak menni a templomba száraz lábbal. Zsuzsa néném aranyos, kedves szeretni való asszony volt. Azt már írtam ,hogy Apám és ő hasonlítottak legjobban egymásra. Sok dolga volt a négy gyerekkel, mégsem láttam soha, hogy kijött volna a sodrából és kiabált volna. Mikor megöregedett horgolgatott az ablak mellett egy széken. Mikor haza utaz-tam később, őt és Sára nénémet mindig meg látogattam. Szerettem őket. A lányokkal kevesebb kapcsolatom volt, mint Sanyi bátyámmal. Róla mindig tudtam, mikor kinek udvarolt és milyen huncutságokat csináltak Farkas Géza barátjával. Felnéztem rá és még húsz éves koromban is magáztam. Akkor mondta, hogy már gyereked van, ne magázz engem. Ahogy jött a háború elvitték katonának és Ukrajnából sebesülten jött haza. Még most is szájtátva hallgatom történeteit, pedig már 90 éves és én sem vagyok gyerek. A háború után erdész lett Vátyonban, ahol aztán sokáig dolgozott, itt ismerkedett meg Terussal, akivel aztán az egész család mentorai lettek. Amikor elköltöztek Dobozra, akkor is megtettük azt a kis kitérőt, ami hozzájuk vezetett útközben Geszt felé. Mindketten olyanok nekem a mai napig, mint igazi jó testvéreim. Hozzájuk megyek haza már régóta. A gyerekeimet és az unokáimat is sikerült megfertőznöm a geszti nyaralásokkal. Sok élményt gyűjtöttek be szüleimmel és velük. Nem egészen ide tartozik, de most mondom el egy későbbi emlékemet. Azon a télen, amikor még át lehetett menni a határon a háború után, Nagyszalontáról hozott feleséget Szabó János bátyám. Az ő anyja volt a bábaasszony, aki engem a világra segített. Sokat jártunk hozzájuk, kölcsönösen segítettünk dolgozni egymásnak. Nagy lakodalomra, akkoriban nem telt, nem volt miből, de azért az ismerősök összejöttek egy vacsorára. János bátyám sántított az egyik lábára és érdekesség számba ment, hogy szép lányt és ráadásul varrónőt hoz a házhoz, akinek Irénke volt a neve. Szegény nehezen szokta meg a geszti életet, hallottam, hogy ha nem zárták volna le a határt visszament volna Szalontára. Na, de akkor még gyűltek a vendégek. Sokan jöttek, Nagyszalontáról. Nekem rosszulesett, hogy nem mehettem a menyasszonyért szekérrel. Egész nap ott lábatlankodtam a lakodalmas háznál. Este a vacsoránál az idegen asszonyok körül, ólálkodtam, ott lehetett érdekeseket hallani. Kihallgattam, ahogy két asszony arról beszélt, hogy az Oroszok mit csináltak velük. Nem voltak különösebben elkenődve, inkább azzal dicsekedtek ,hogy melyikük mit kapott a katonától a szerelem fejében. Mondta az egyik, hogy „tudod drágám mindent odahozott nekem a város másik széléről el sem akart menni”. Azt is elmondta hogyan mosakodott ki az együttlét után nehogy teherbe essen. Marha érdekesnek találtam, hogy ezek után nem félt hátha mégis gyereke lesz. Egyszer az-tán észrevették, hogy hallgatózok és elzavartak. Ezen a lakodalmon nem volt táncolás, csak vacsora és beszélgetés. Igy is jól érezték magukat az emberek, én minden képen sokat lehetett enni, mindig éhes voltam, most végre senki sem figyelt rám, hogy mennyit eszek. Ebből a lakodalomból nekem ez az epizód maradt meg. Két gyereke született Irénkének, akik Geszten nőttek fel.

 A telek kemények voltak, az is lehet, hogy én éreztem annak, mert nem volt meleg ruhám. Még 10 - 12 éves koromban is a hátamon meg kötött nyakba való kendőben jártam iskolába és játszani is. A háború utáni első télen kaptam egy pár halinacsizmát. Ez a csizma addig volt jó, amíg egy napot el nem töltött a lábamon szánkózás közben. Estére úgy átázott, hogy két nap kellett mire megszáradt. Amikor leesett az első nagyobb hó elővették a gazdák a színben tartott lóvontatású szánkót, és ha dolog nem volt, akkor befogták a lovakat és körbe járták a falut. Az összes gyerek azonnal ott volt körülöttük. Aki tehette, utána kötötte ütött, kopott kis szánkóját a lovas szánnak és úgy húzattuk magunkat. Gyerek zsivajtól zengett az egész falu. Amikor befagytak a vizek, ott ahol nyáron, a gerendákon egyensúlyoztam, elővettük a korcsolyákat és ott siklottunk egész nap. Remekbe szabott darabok voltak! Kicsit csúcsosra faragott fadarab, aminek az aljára drótot erősített egy ügyes nagyobb gyerek. Cipőre nem lehetett felerősíteni, hanem a szalmahúzó horoggal a lábunk közt löktük előre magunkat. Remekül csúszott, és ha jól választottuk meg a jeget egész délután siklottunk rajta. Igazi korcsolyát felnőtt koromig nem láttam. Előfordult, hogy beszakadt alattam a jég, olyankor Sára nénémnél szárítkoztam meg a beépített sparhelt lernijének tetején ülve! Amikor már „gazdagabbak „lettünk és akadt a lábamra magas szárú cipő azzal lehetett a jégen jókat csúszkálni. Minden valamire való cipőnek volt a sarkán patkó, vagy legalább vas flekk. Az ügyesebb gyerekek, jégen pávát ütöttek, ilyenkor szakadt be a jég alattunk. Amikor valamilyen ok miatt nem tudtam csúszkálni vagy szánkózni, Gizi, barátnőmhöz mentem játszani az egy sorra. A kastély melletti sikátor mellett laktak a templom kerten kellett keresztül menni hozzájuk. Babáztunk, rajzoltunk és, amikor nagyobbak lettünk regényeket olvastunk fel hangosan azt, hallgatta mindenki. A friss újságban megjelent folytatásban a Monte Kristó grófja, című regény és azt olvastuk, majd minden délután. Felolvasásunknak több haszna is volt. Meg tanultunk szépen olvasni és a regény élménye is a mienk lett. Alig vártuk, hogy a következő rész megjelenjen és folytathassuk az olvasást. Este a sötétben, aztán egy trappban mentem haza. Futva sohasem féltem, csak amíg át jutottam a sikátorokon, vagy a templom kerten. Akadtak kellemes dolgok is a falu életében, ilyen esemény volt, amikor, mutatványosok jöttek előadást tartani, erre a hírre a falu apraja, nagyja felbolydult. Első alkalommal a kocsma adott helyt az első előadásnak. A mutatványos felöltöztette a kisfiát muszlin színes lány ruhába, felállt egy pódiumra és különböző színeket vetítettek rá. A gyerek közben táncolt libegett, szólt a zene hozzá egy ócska gramofonból. Majd elájultunk a gyönyörűségtől olyan szép volt. Ugyanez a társaság pár hónappal később levetítette a János vitézt feliratozva, ami már igazi élmény volt. Később a kastélykert egyik épületének termében tartott előadást egy bűvész. Minden hon-nan szebbnél szebb színes sálakat szedett elő. Zsebéből, markából, kalapból, kis dobozokból. Szerettem volna tudni, hogy csinálja, mert nekem is kellett volna olyan sál, legalább egy, de több még jobb lett volna. Sanyival voltunk megnézni és hazafelé beszélgetve megpróbáltuk kitalálni a trükköt, ami sajnos nem sikerült. Igaz, hogy nem télen jöttek a körhintások, de ide kívánkozik egy történet. A körhintát, a kastélykert sarkánál állította fel a mutatványos, a csendőr sikátor végében, úgy működött, hogy tíz fiú forgatta a hinták felett lévő kart. Mentek körbe, körbe és tíz menet után egyszer ők is felülhettek. Kicsit olyannak tűnt, mint amikor a gályarabok húzták az evezőt. Amint, észrevettem, hogy megjöttek a „ sergősök „ azonnal ott voltam. Beharcoltam magam a fiuk közzé hajtani, tíz menet után egyszer felülhettem én is, a többi menetért pedig tojással fizettem. Ilyenkor kevesebbet tojtak a tyúkok, szerencsére nem vette észre anyám. Ilyenkor a kerten át közlekedtem lopakodva. Volt még egy emlékezetes trükkös ügyem, amit a család minden találkozáskor emlegetett. Minden héten jött a „szedő „aki, a tyúkokat vásárolta fel. Betegek lettek otthon a tyúkok, nem akartuk, hogy elpusztuljanak el kellett, adni valahogy. Kitaláltam, hogy vízfestékkel befestem a taraját, úgy nem veszik észre, hogy nagyon sápadt. A trükk bevált, úgy intéztem ne legyen ott senki, ha probléma lenne, ne tudjanak beazonosítani. Lehet mire haza értem megdöglöttek szegények. A telek szerves részét képezték a disznótorok. Alig volt hét hogy ne lett volna valahol a ro konságban. Zsuzsa néném családjánál volt az egyik emlékezetes disznótorom. Akkor mutat-ta be Sanyi bátyám a fiatal menyasszonyát, akivel rövidesen összeházasodtak. Nekem ott kellett lennem, ezen a jeles napon. Terussal, a menyasszonnyal azt a feladatot kaptuk, hogy daráljuk a kolbászhúst. Ment minden szépen, amíg egyszer jobban bele nem nyomtam a húst az ujjammal a darálóba. A jobb kezem mutató ujján, azóta, rövidebb az ujjperc! Visítottam jó szokásom szerint, ecettel, sóval, mindennel próbálták elállítani a vérzést. A kísérletek közben még jobban fájt, le akartam ülni a suszterszékbe, helyette az ugyancsak kerek szennyvizes vödörbe ültem, amit felborítottam. Pillanatok alatt át rendeztem a disznótor helyszínét, és hangulatát. Minden próbálkozás ellenére, orvosnál kötöttem ki, aki bekötötte az ujjamat. Soká gyógyult meg, teljesen, sohasem, tulajdon képen csonkoltam az ujjamat. Most szép műkörmöt lehetne rá építeni, de már késő. Azon a télen Kata unokahúgom nem evett a kolbászból, mondván ő nem kannibál. Az Eszti húsát ő nem kéri. Több maradt a család többi tagjának. Későbbi évek találkozásain, mindig felemlegetjük, jókat nevetve rajta. Nálunk is volt olyan disznótor, amikor a „ fogó „ emberek átestek a disznón. A pálinka megtette hatását, és amíg pihentek kicsit a reggelinél addig eltűnt a disznó a szalma alól. Az apám, kubikos talicskáját kezdték el pörzsölni. Korán megtanultam feldolgozni a disznót, már ami egy asszony feladata lehetett. Belet pucolni, hurkát tölteni, sajtot préselni és főzni. Később ezeknek a tudományoknak nagy hasznát vettem. Következő részben mesélek, kedves nagynénémről, Zsuzsáról és családjáról.

 Barátnő is akadt néhány portával arrébb. Szabó Gizi is azt a feladatot kapta, amit én, vigyázni a portára. A nyárfaerdő közepén csurdogáló patakban, vagy az ő földjük végében lévő csatornában, sokszor megfürödtünk. Nem volt egyikben sem sok víz, csupán combig érő pocsolya. Úszni egyikünk sem tudott minden nap azzal engedtek el bennünket bele ne menjünk a csatornába! Természetesen, min-den nap meg fürödtünk benne. Éjjel, amikor Apám aludt kint, én este haza mentem a faluba. A nagyra nőtt kukoricatáblák közt féltem, ezért egy szuszra szaladtam a faluig. Aratás környékén, amikor hetekig nem esett eső a szekerek púder finomságúra őrölték a zsí-ros földből összeállt göröngyöket. A bokáig érő finom por simogatta a lábamat, miközben mögöttem szállt a levegőben, mint egy leereszkedő, felkavart felhő. Olyankor álltam meg egy percre, amikor nem kaptam levegőt úgy szúrt az oldalam. A röpke pihenések alatt körbe, körbe néztem, ha láttam, hogy feltűnik valaki már nem féltem. Azt hiszem, hogy valójában egy megfoghatatlan lénytől, nem létező farkastól , mese alaktól fél-tem. Örültem amikor, ismerős emberek jöttek olyankor nagyon bátor lettem. Bátorságom az erdő mellett elszállt azonnal, ha nagy ritkán arra mentem, olyankor biztos végig trappoltam az utat. Kertek alatt lassítottam, ott már volt valamilyen mozgás, a kutyák sem szerették a szaladó gyereket. Miután a kastély kertet elhagytam, olyan sikátoron kellett felmennem, ahol egyszerre két nagy kutya rohant a kerítéshez. Szívem a torkomban dobogott, mire a kertünkhöz értem. Itt aztán a csíkos éren átdobott gerendán egyensúlyozva pillanatok alatt otthon voltam. A kertünk volt az én paradicsomom. Amikor nevetni akartunk Sanyival, vagy amikor kikaptam valamiért a kert végén kötöttem ki. Itt volt két szilvafa, aminek a gyümölcse már nyár közepén ehető volt. Érdekes módon sohasem rontottam el a gyomrom a félig érett gyümölccsel. A kertnek ez a vége lapos volt, esős időben megállt rajta a víz. Apám kiásott egy árkot ahol összegyűlt a víz . Később pedig télen,” unalmában „kubikos talicskával a hátas részét a kertnek, lehordta a laposba, kiegyenlítve a földet. Csuda szép paprikát termelt utána ezen a helyen, és a karalábé akkora volt, hogy csudájára jártak. Kedvenc fám a kertelején volt, nyári édes almafa, amelyiknek volt egy érdekes ága. Az egyenes ág, egy darab után, vízszintesen nőtt egy fél métert, majd a magasba igyekezett. Remekül lehetett rajta lábat lógatva ülni, olvasni, zsíros vagy szilvalekváros kenyeret enni .Boldog évekre emlékszek vissza, bár nem dúskáltunk semmiben, ami kellett az volt. Nyarak egyikén eljött hozzánk, unokabátyám Misi, Pestről nyaralni. Most nem szedtük szét a babámat, de azért nem unatkoztunk. Nagyon élvezte a kunyhóban alvást, a szalonnasütést. Egyik alkalommal szép meleg este volt, amikor Sanyi bátyám kijött hozzánk. Apámmal elhatározták megviccelik a pesti gye-reket. A nyárfaerdő mögül éppen jött fel a telihold és gyönyörű vörös fénye betöltötte az erdő túl oldalát. A lombok között, a vörös fény átvilágított nem tudhatta, aki nem látott még ilyet, hogy mitől van. Azt mondtuk tűz van az erdő mögött és egyre közelebb jön felénk. A tűz ellen úgy lehet védekezni ha fel kapáljuk a tarlót nehogy a még zöld kukorica leégjen . Miska kapott egy kapát és mint az őrült elkezdte kapálni a száraz tarlót Sanyi bátyám és Apám a kukoricásba mentek, na nem kapálni hanem nevetni. Nem mertem hangosan nevetni, mert tudtam másnap én kapom a megtorlást a viccért. Ahogy feljött a hold mondtuk bocsánat, elnéztük mégsem tűz volt. Akkor már nem akarta elhinni ,hogy csak vicc volt kapált tovább addig, amíg a hold valóban fel nem kúszott a fák fölé Óriási ribilliót csapott , megsértődött, mert mi hülyét csináltunk belőle. Másnap azt mondta elmegy a Biharugrai rokonokhoz, riasztotta a szüleit, hogy mégis inkább haza akar menni. Végül még egy hetet ott maradt nálunk duzzogva, mindenbe bele kötött. A következő hétre betervezte anyám a kenderáztatást. Akkoriban minden háznál termeltek kendert, a fehérnemű nagy része az otthon szőtt anyagokból került ki. Faluszélén ahol a csa-torna vize belefolyt a vályogvető gödörbe, onnan tovább a csíkos érbe, ott áztatták a ken-dert . Előző nap odavitték a kender kévéket kocsival, és a fakarókat a rögzítéshez. Reggel korán egyszerre az összes asszony ott találkozott és, egymásnak segítve elkezdték berakni a kévéket a vízbe, sárral letakarva. Minden évben nagy közös „bulit „ jelentett az áztatás, ahol sok asszony volt együtt, ment a viccelés. Ki nem maradtam volna belőle. Most, a mi feladatunk volt Miskával, hogy a karókat oda vigyük. Nem nagyon tetszett neki, hogy nehéz és előző este is kitoltunk vele. Szó, szót követett, amikor elszaladt előttünk egy nyúl. Rám kiáltott, üsd le, üsd le ! Na, de mire ez elhangzott addig a nyúl már árkon, bokron túlfutott. Mindegy volt, hogy a nyúl elfutott, megvolt az ürügy, hogy megverjen, mert nagyon idétlen vagyok. Nem nagyon, de arra elég volt, hogy bömböljek. Szerencsére hamar oda értünk az asszonyokhoz és ott maradtam, nem mentem vissza vele. Azt pedig végképp nem bántam, hogy visszamegy Pestre. A „hülye, kényes úri gyerek „ aki semmit sem ért, nem lehet vele játszani, viccelni, nincs szükség rá. Közben az asszonyok, egy szál ruhában, derékig, pocsolyás vízben állva, egymás mellé rak-ták a kenderkévéket. Tetejét sárral fedték be és az általunk vitt rudakkal rögzítették . Egész nap ott álltak a piszkos vízben mire készen lettek. A kender két hétig ázott, akkor kiszedték a karóközül,lecsapkodták róla a vízben az elrothadt leveleket. Amikor már fehérek voltak a szárak kirakták a partra száradni, kúpokban fel állítva. Néhány nap múlva haza lehetett vinni és jöhetett a, törés, tilolás, gerebenezés télen pedig a fonás .Tavasszal amikor a fonás is kész volt következett a szövés . Szövőszék csak néhány volt a faluban, kikellett várni, amikor ránk került a sor. Az egy szem szobában szövés idején nem maradt más csak a két ágy. Minden a munkának volt alá rendelve. Igyekezni kellett, hogy más is hozzájusson a szövéshez. Ilyenkor is lehetett versengeni kié a szebb ? vagy kitud új mintákat. Már a szálak beszedése meghatározott sok mindent, a gyerekek is kipróbálhatták a szálak adogatását és a szövést is. Már nem tudom ki mennyire élvezte, mi Sanyi barátommal mindent ki próbáltunk és nagyokat nevettünk . Csak a szövés után lehetett szó a lakás rendbetételéről. Az általunk készített vászonból vol-tak a lepedők, törölközők, szakajtó kendők és a durvább szálakból a zsákok.

 Ica néni az emlékezetes fogolyszöktetés után nem jött vissza tanítani Gesztre. Pápán maradt a szülei közelében, egy idő után pedig Révfülöpön telepedett le. Nem volt tanító, aki a kicsiket tanítsa. Átalakították a csendőr laktanyát iskolának az lett a mi iskolánk. Tanítónak pedig beállt az akkor tanítóképzőben tanuló két fiú, Szilágyi Sanyi és Bónác Ernő. Egészen addig ők voltak a tanítóink, amíg visszajött Ökrös tanító úr, akkor is tovább tanították az alsósokat, tanulni majd egy – két év múlva mentek vissza. Az évek teltek, és én is „nagy iskolás „ lettem. Az iskola nem messze a templomtól a tanító lakása mögötti nagy teremben volt. Itt tanultunk harmadik osztálytól hatodikig, osztatlan csoportban. Tanítónk Ökrös István fiatalember, akinek velem egykorú gyerekei voltak . Szigorú ember volt, ami kellett is ,mert néha elszaladt velünk a ló . A rendetlenkedést, és a nem tanulást, sokszor rendezte le mogyoró vesszővel, amit nekünk kellett kiválasztani. Az én fenekem sem maradt ki a vesszőzésből. Már akkor is egyenjogúnak tartottam magam a fiukkal és annak megfelelően viselkedtem. Nem éltem meg tragédiának, otthon meg sem mondtam, azzal csak további büntetést zúdítottam volna magamra. Tanítóm minden szelességem ellenére szeretett. Amikor a háború után családja nélkül visszajött megkereste apámat és felajánlotta , hogy polgáriból tanít engem, nem sok költséggel. A tanítást természetben fizették ki, hetente egyszer nálunk ebédelt, amíg a családja vissza nem jött. Ugyanígy volt más gyerekekkel is, amiből kijött az egész heti kosztolása és a szülőkkel is megvolt a kontaktus .A magántanulás mellett jártam elemibe továbbra is és csak ő tudta ,hogy tulajdon képen mit is tanulunk . A mai napig nem tudom, mit tanultam az alatt a két év alatt. Bizonyítványomban az áll, hogy „ sikeres felvételi vizsgát tettem „ Nem tudom miből és hová. A vizsgánk Sarkadon a polgári iskolában volt, ahová lovas kocsival vittek el bennünket, Sanyival és a többi gyerekkel együtt. Két szekeret megtöltöttünk viháncolással. Útközben a rántott csirkecomb csontjaival dobáltuk egymást és nagyokat nevettünk. Élmény volt min-dig ez a nap még akkor is, ha izgultunk, hogy sikerül a vizsga. Itt vizsgáztam először Német nyelvből. Még évek múlva is emlékeztem néhány szóra, pedig nem voltam kiváló belőle . 1948 ban országos szinten létre hozták az általános iskolákat . Geszten mi továbbra is elemibe jártunk , nem voltak meg a feltételek . Általános iskolából vizsgázni a szomszéd faluba Mezőgyánba jártunk . Ilyen gubancos volt akkor az iskola rendszer .Mi jártunk rendületlenül a nagy iskolába és elég volt ,hogy a tanító úr tudja, mit kell tanulnunk . Az iskola nagy udvarán rohangáltunk szünetekben. Tanítónk hogy, valamiképpen lefoglaljon bennünket kiakasztott az iskola falára egy nagy Magyarország a térképét. Nem sok örömük volt benne a fiúknak, amikor engem bízott meg az oktatással . Aki nem tudta hol van Világos ,vagy Nagyvárad annak a fejét bele vertem a falba simán. Ilyenkor óra után feltettem a nyúlcipőt ,hogy a sértett utol ne érjen . Nem féltem a fiuktól , kénytelenek voltak azt csinálni , amit én mondtam . Eltudtam fogadtatni vezető szerepemet. Általam megvert fiútól kaptam életem első és egyetlen éjjeli zenéjét pár évvel később. Egyetlen, május elsejére feldíszített virágos kapumat pedig Sanyi barátomtól. Nem sokat tanultam , a leckét mégis tudtam amit az iskolában hallottam. Szerettem játszani, ide tartozott az esti libalegeltetés is . Ilyenkor csapatba verődtünk kifigyeltük hol vannak jó tarlók és odamentünk legtöbbször a kertek alá. A libák néha meg-dézsmálták a búzakereszteket , amíg mi játszottunk . Sokszor elzavart a gazda bennünket olyankor aztán futó lépésben hajtottuk haza a sok libát . A lényeg az volt , hogy tele legyen a begye a libáknak azt pedig mindig megoldottuk . Esténként a libák gágogásától zengett a falu , minden kis kamasz azokat hajtotta hazafelé . A földosztás okozott izgalmat 1945 végén. Előbb arról volt szó, hogy csak személyesen lehet feliratkozni, de aztán mégis sikerült elintézni, hogy az anyám jelentkezését elfogadták. Feliratkozott anyám amíg, apám a kórházban volt sebesülten, és kapott három holdat a Tisza birtokból, aminek jelentős részét államosították, az lett az állami gazdaság. Nagyon jó helyen a vadkertben, homokos könnyű művelésű földet kaptunk. Soha nem volt még ennyi saját földje apámnak. A tábla egyik végén vezetett a dűlő út másik végén nyárfaerdő volt. Az erdő közepén csordogált egy kis patak, ami belefolyt a számtalan csatorna egyikébe. Ezek a csatornák behálózták a Tisza birtokot, okosan művelték a földeket. A homoki szőlőskertben is kaptunk egy darab üres homokos földet. Ezt beültette Apám szőlővel és gyümölcsfával. Ezek voltak a paraszt ember álmai, amik most megvalósultak. Mintaszerűn művelte meg mind két területet. A telepített homoki szőlő, három év múlva termett és szüretelni lehetett. Boldog volt, hogy szorgalmas munkájának eredménye van. Szőlőnk, közel volt a lerombolt uradalmi présházhoz. Mellette húzódott a Biharugrai halastó, kicsit feljebb baglyos irányában a Román határ, amit ekkorra már lezártak. Ennek ellenére lehetett seftelni, a katonákkal, csőszökkel. Apám dohányt termelt egyik évben, titokban a kukorica közt. Ősszel a szellős padláson megszáradt és télen finom vékonyra összevágta, egy erre a célra kaszából készült késsel. Tavasszal Anyám bekötötte két vászonzacskóba és elindultunk elcserélni sóra. A katonákat kiakartuk iktatni a buliból, de észrevettek bennünket. Azonnal tudták mit akarunk, el akartak kapni bennünket. Futva mentünk Baglyoson keresztül a falu irányába és az egy soron lévő házak egyikébe szaladtunk be. A dohányt oda dobtuk az öreg Csikai tatának, a gulyásnak, akitől másnap elhoztuk. Ilyen apró epizódok tarkították segítették életünket. Első évben, amikor már művelni tudta apám a saját földjét, épített a terület közepe táján két nádkunyhót. Egyiket a tyúkoknak, amiket nyárra kivitt had kapirgáljanak az erdő szélén, másikat saját használatra abban aludt, ha kint voltam én is. Körbe ültette kukoricával, amit négyzetesre vetett, szellősen, gyönyörű zöld volt még nyár közepén is. Itt aludt mindig valaki vagy apám, vagy én. Igaz én csak hajnal felé maradtam egyedül, amikor ő elment árpát aratni a harmaton. A tyúkokra is vigyázni kellett nehogy szétszéledjenek. A kunyhóban nem volt semmi más csak sok szalma rajta szürke lópokróc és szőttes takaró, vagyis rongy pokróc, amivel lehetett éjjel takarózni. Annyi szúnyog fészkelte be magát a nád közzé, hogy állandóan csapkodni kellett, ahhoz hogy meg lehessen maradni. Nem számított, hogy sok a szúnyog, szerettem itt lenni. Este tüzet raktunk szalonnát sütöttünk és beszélgettünk a tűznél. Apám mesélte a katona kalandjait, azok még nagyon frissen voltak emlékezetében. Elmesélte, hogy egy nagyon kedves Román asszony segített elbújni neki és a barátjának, amikor lemaradtak a csapatuktól, nem akartak tovább harcolni. Akkor a háború vége felé már sokan lemaradtak, katona szökevények lettek. Akit megtaláltak a magyarok vagy a németek ott helyben kivégezték, az oroszok pedig fogságba vitték. Mégis megkockáztatták a haza jutást ami nagyon is kétesélyes volt, vagy sikerül, vagy nem. Nagy szénapajtában, bújtak el ami köré az Oroszok a lovaikat kötötték. Csak úgy tudtak megmenekülni és haza jutni, hogy a fiatalasszonytól kaptak civil ruhát és enni valót. Tanulság is volt „ látod, kis lányom mindenhol vannak jó emberek akkor is, ha azt gondoljuk hogy a Román nem lehet jó !” Szerettem hallgatni ezeket a történeteket, mert az ő szájából minden igaz volt és értelmet nyert.

 Sok érdekes dolog történt azon a télen a faluban. Azzal szórakoztunk, hogy a kocsmában a különböző programokon vettünk részt. Inni akkor itt nem lehetett, és mi is ott tátottuk a szánkat, amíg lehetett. Itt zajlott a falu élete, ami ha nem is normális mederben, de folydogált. Az orosz katonák közt volt egy ukrán fiú, aki kardtáncot adott elő. Körbe álltuk és tapsoltunk neki, Ferinek hívták, Kárpátaljai magyar fiú volt. Geszt a Románia felé vezető útvonalba esik. Itt vitték keresztül az országban összefogott férfiakat, hadi foglyokat. Ahogy közeledett a tavasz meg, meg állt egy csoport pihenni. Egyik nap, úgy száz embert tereltek ezen az útvonalon itt szakították meg az utat, két éjszaka pihenővel. Az én iskolám, a kis iskola egyetlen tanterme volt szalmával beterítve azon aludtak. Az iskola udvarán kondérokban főtt az étel számukra. Ica néni akkor már visszajött a menekülésből. El kezdték szervezni a tanítást, de az akkor még nem jött össze. Amikor beszállásolták ezt a nagy csoportot Ica néni összetalálkozott egy fiatal hadnaggyal, aki Pápai volt és jól ismerték egymást. Azonnal elkezdték szervezni a szökést, amibe bennünket, gyerekeket is bevontak. Az idő kevés volt másnap vitték őket tovább. A mi feladatunk az volt, hogy meg tudjuk, hol milyen kutya van és segítenek az ott lakók a szökésben vagy nem. Kisgyerekek voltunk, 5 en, 6 an nem voltunk gyanúsak a katonáknak egész nap ott lábatlankodtunk az udvaron azt gondolták csak az étel illata tart ott bennünket. Azt nem tudtuk előre, hogy hány civil ruha kell így aztán sokat szerveztünk. A tanterem sarkában lévő hatalmas kéménylyuk lett a menekülés útja. Előtte ott állt az öreg vaskályha ami nekünk adta a meleget, most sem gyújtották be. Napközben szabadon járkálhattak az udvaron a foglyok. Este, amikor besötétedett katona állt az ajtó előtt, vigyázott a bent lévőkre. Amíg be nem sötétedett mi gyerekek ott sertepertél tűnk a katonák közt elterelve a figyelmüket. Így tudta megnézni a tiszt, hogy a kémény másik oldalán hova lehet jutni. Az Ica néni szobájába, onnan, pedig a szomszéd kertbe egy kis ablakon kimászva. Azon az éjszakán tízen szöktek meg és Ica néni is eltűnt, majd el is költözött. Igaz, nem aludt otthon, de azt úgysem lehetett volna senkivel elhitetni, hogy nem vett részt a szöktetésben. Volt nagy felfordulás reggel, akkor már civil ruhában bottal üthették a szökevények nyomát. Ica nénit nem láttam viszont csak 50 éves koromban, utána tartottuk a kapcsolatot haláláig. Sajnáltam, hogy nem tanított bennünket többet, de az neki akkor mindennél fontosabb volt, hogy segítsen. Azon a tavaszon szomorú dolog történt a családunkban, apám volt katona társaival vállalta, hogy összeszedik a szétdobált fegyvereket a határból, kutakból. A határban lévő kutakat nem lehetett addig használni, amíg a fegyvereket nem szedték ki belőle. Bejárták a legelőket, kerteket ahová hívták őket mentek. Amikor egy kútból kiszedett géppisztolyt tisztított apám, a golyó felrobbant és a keze fejében állt meg szétnyílva. A geszti orvos nem tudta kiszedni, kórház nem volt a közelben. Valahogy el kellett jutnia Berettyóújfaluba a katonai kórházba. Bekötöztük otthon és lovas kocsival, napok múlva jutott el a kórházba. Addigra bedagadt a keze elindult a fertőzés. Az utolsó pillanatban operálták meg, kivették a golyót, kitisztították a sebet, kapott tetanusz injekciót. Két hétig ott tartották, addig semmit nem tudtunk róla. Megúszta a háborút karcolás nélkül, és amikor végre otthon volt, egy elfáradt golyó eltalálta és majdnem elvitte. Amikor hazajött, még sokáig kötözni kellett és kálium permangános vízben fürdettük a kezét. Gyanús kinézetű fekete színű, kellemes illatú kenőccsel kentük. Nem tudom mi lehetett az illatát most is az orromban érzem, hamar meg gyógyította apám kezét. Az ápolónő én voltam, anyám nem tudta nézni a sebet én pedig imádott apámért bármit meg tettem volna. Nyárra, mire aratni kellett meggyógyult annyira, hogy tudta vele fogni a kaszát. Soha nem lett teljes értékűen erős, de mindent meg tudott csinálni vele. Anyám nyáron nagyon beteg lett. Előbb azt hitte az orvos, hogy terhes. Majdnem ki tépett belőle egy méhdaganatot. Megrémültem, hogy nem gyógyul meg. Bármennyit veszekedtünk elvesztése meg viselt volna. Szerencsére időben kórházba került Gyulára ahol megoperálták, kivették a méhét. Juliska néném adott vért a műtét alatt, karból karba. Egymás mellett feküdtek a műtőasztalon. A műtétre mindenünk rá ment. Azt egy tehenünket, ami megmaradt eladtuk, abból fizettük ki a műtét árát. Nem számított semmi, az volt a fontos hogy meg gyógyuljon. Annyira le volt gyengülve, hogy másképp nem lehetett megoldani a lábadozását, csak úgy, hogy kórházból nem haza jött, hanem egyenesen Tótiba ment Juliska testvéréhez, a felépüléshez ott volt ennivaló. Közben megtörtént a földosztás 45 őszén, amíg kórházban volt apám, anyám azalatt az idő alatt igényelte. Három holdat kaptunk a Tisza birtok egy részéből, nagyon jó helyen a Vadkertben. Ezen a földön csak a következő évben tudtak az új gazdák termést betakarítani. Jött a nyár az első aratás a háború után, ami még a 45 őszén elvetett gabonából lehetett betakarítani. Anyám beteg volt én még gyerek, így apám Zsuzsika unokanővéremmel fogott össze aratni. Abban tudtam segíteni, hogy főztem és vittem az ebédet. Minden nap petrezselymes újkrumplit, nem volt kenyér sem hús. Nagyon sajnáltam, hogy mindig azt eszi, egyik alkalommal kaptam Sára nénémtől egy szép nagy gyenge tököt, főztem belőle tökfőzeléket. Tudtam, hogy szereti, amikor kivittem délben majd elsírta magát, de csak annyit mondott „ kis lányom, hogy arassak ezen „? Este mire haza jött nagy lábos krumplit főztem, amivel jól lakhatott. Anyám ősszel haza jött, de még gyenge volt. Akkor én lettem beteg övsömört kaptam, ami rettenetesen fájt. Az éhezés az egészségtelen táplálkozás, mindent elő hozott akkor az emberekből. Az összes gyógymód az volt, hogy Alzol krémmel kentük, ami jól hűsítette. Amikor én helyrejöttem apám betegedett meg ízületi gyulladásban. Mozdulni nem tudott az ágyban, hetekig nem tudott felkelni. A háború, a lövészárkokban ázás, fázás, a hazafelé vezető úton a kóró kúpokban való alvás, nem múlt el nyomtalanul. Orvosság alig volt, vitamin dús étkezés pedig csak álom. Kenyér csak kukoricalisztből készült, majd csak ősszel lett liszt, amiből sütni lehetett kenyeret, de még akkor is vegyesen kukoricadarával. Ebben az időben a kása, pulicska minden változata tányérra került. Az volt a jó, ha apróra tudtuk valahol darálni. A Gellén bácsi darálóját is szétszedte vaki és elvitte. Egyik nap Sanyival elhatároztuk, hogy sütünk apámnak piskótát. Az arányokat tudtuk csak azt nem, hogy hogyan kell össze kavarni. Már amikor a tepsibe tettük tudtuk, hogy valami nem stimmel. Olyan lapos lett, mint az ujjam, egy cseppet sem jött fel olyan lapos lett, mint az ujjam. Rengeteget nevettünk rajta, hogy valamit nagyon elrontottunk. Amikor kisült a tepsi bodag és apám többször megkérdezte mit nevetünk nem mertük meg mondani. Fogtuk az egészet, levonultunk a kertvégébe és megettük az egészet. Nem tudom anyám, hogy nem vette észre az eltűnt tojásokat és a kincset érő cukrot. Ezt a bulit meg úsztuk különösebb botrány nélkül. Sokáig lábadozott apám azon a nyáron, nem tudott aratni, mezőőrnek állt onnan került valamennyi gabona a házhoz.

 Otthon siralmas kép fogadott bennünket, házunk kifosztva, azt a kevés holmit, amink volt széthordták, amit elástunk az megrohadt, az maradt, ami rajtunk volt. Menekülésünk előtt, mikor még otthon voltunk már akkor elkezdődött a fosztogatás, nem vártunk mást. Anyám mikorra, mi meg érkeztünk igyekezett rendbe tenni a házat. Ki takarított és lakhatóvá tette azt a részt, ami a mienk volt. A szabónak egy darab ruhája sem maradt, most pedig jó lett volna legalább egy öltözet Apámnak. Jött a tél, nem volt, sem csizmája sem kabátja, nagyon el volt keseredve, nem tudta, hogyan vészeli át a telet. Akkor jutott eszembe, hogy amikor elmenekültünk eldugtam a bárány bőr-kabátot és egy pár bakancsot a szomszédba a jászol alá. Azonnal átszaladtam megnézni, hogy meg van e, mindent meg találtam. Ferenc bátyám Apám unoka testvére észrevette, hogy ott keresek valamit az istállóban el akarta venni tőlem, hogy az övé. Visítottam, kiabáltam, veszekedtem, míg apám oda nem jött és bizonyította, hogy azt ő hozta, amikor a Kárpátokban dolgozott elmondta, hogy néz ki. Akkor elhallgatott és nem rángatta tovább a kabátot. Nagyon boldog volt Apám, hogy kedves kis lánya megmentette kincseit, őt pedig a megfagyástól. Különös helyzetbe került a falu. Ott hajtották keresztül a szarvas marhákat, amiket a Hortobágyról indítottak útnak. Románián keresztül hajtották Ukrajnába a hátországba a szép szürke marhákat és azt a néhányat ami a Tisza birtokból, vagy a falu állományából megmaradt. A hajtáshoz embereket fogdostak útközben azzal, hogy majd visszaengedik őket. Nagy részük sohasem látta többet hazáját, szeretteit. Ezekben a napokban a férfiak, ha csak tehették nem mutatkoztak az utcán. A marhákat a kastélykertbe terelték, ami befért azt az istállóban helyezték el. A többi a százados fák alatt hevert az akkor már hideg éjszakában. Ott tapostak össze min-dent, piszkítottak a gyönyörű parkban, de az nem érdekelt senkit. Az épületbe csak azért nem vitték be őket, mert nem tudtak felmenni a lépcsőn. Ez az állapot egy hét alatt lefutott, azt gondoltuk lesz egy kis nyugalom. A „helyzet fokozódott „amikor kineveztek egy fiatal tisztet a falu parancsnokának. Na, hát akkor tudta meg a falu milyen valójában a kiskirály. Meg tehetett mindent, ő volt a legyőző, felszabadító a falu pedig a legyőzött. Minden nap más lányt rendelt a faluból takarítani, főz-ni, aki egyúttal ott maradt éjszakára is. Amikor megismerte a lányokat és nem vitték azt, akit kért nagy ribilliót csapott. Elkezdett lövöldözni, senki nem mert neki ellentmondani. Valahogy mégis a parancsnoka tudomására jutott és elvezényelték, úgy két hónap után. A falu és a katonák is fellélegeztek, amikor megszabadultak tőle. Akkor már az volt az oroszok érdeke is, hogy a front mögött minél előbb konszolidálódjon a helyzet. Következett egy másik, bár az embereket nem közvetlenül érintő szörnyűség. Legalább is nekem az volt. A katonáknak kiadták parancsba, hogy takarítsák ki a már feldúlt kastélyt a „burzsoá „maradványoktól. A kastély terasza a mennyezetig könyves polcokkal berendezett könyvtár szobából nyílt. Akkor már az összes könyv a padlón hevert amikor én először megláttam, ott ugrált rajta a falu apraja, nagyja. Sok könyvet elvittek főleg a gyerekek. Vittem belőle én is néhányat. Kidobolták, hogy vissza kell vinni valamennyit, mert aki nem viszi vissza azt meg büntetik. Nem nagyon vitte vissza senki, akkor elkezdték kihordani a rengeteg könyvet, iratokat. A könyvtár szobákat teljesen kiürítették. A terasz előtt raktak egy óriási máglyát a parkban könyvekből és alá gyújtottak . A falu összes gyereke ott volt, természetesen én is. A könyv nekem, kincset jelentett, szent volt. Azt a néhány meséskönyvet, amit apám hozott, vagy amit kaptam az iskolai eredményeimért nagy becsben tartottam. Mindent elolvastam, amin betű volt. Nem értettem, hogy lehet haragudni a könyvekre, miért kell elégetni. Meggyújtották a hatalmas máglyát ropogott a tűz, amit körülálltak a katonák és a gyerekek. Figyeltem, ahogy száll a magasba a pernye, miközben a tűz nyelve lapozza a könyveket. Nem volt szabad hozzá nyúlni a könyvekhez, közel menni a máglyához. Amit nem szabad, azt viszont muszáj meg tenni! Lopkodtuk a könyveket, így olvastam el 10 éves koromban Maupassant az „Egy asszony élete „című könyvét és egy Nexő könyvet. Otthon eldugtam és hiába dobolták ki többször is nem vittem vissza egyiket sem. Később, 1945 tavaszán, a debreceni református kollégiumból tanárok, diákok jöttek. Keresgéltek a különböző dokumentumok, írások közt. Ami megmaradt, amit hasznosnak ítéltek azt magukkal vitték. A két könyvtárszobában annyi volt a papír, amit a polcokról ledobáltak, hogy ablakig megtöltötték a helységeket. A polcokon már nem volt semmi, ami nem lett a lángok martaléka azt széthordta a falu és az idegenek, A kandallók és a fali stukkók figurái megcsonkítva meredtek a szobákban rohangáló gyerekekre. A kristály csillárokat szemenként hordtuk szét mi gyerekek. Később cseréltük egymás közt a különböző formájúra csiszolt köveket azok voltak a kincseink. A kastély így feldúlva elvesztette varázsát. Számomra mindmáig a máglyán égő könyvek látványa maradt a legmegrázóbb élmény. Látom, ahogy még este a sötétben is hordják a katonák a könyveket a máglyára. A lángok közt szétnyílva lapozzák önmagukat és felénk fordított lapjaikkal kegyelemért esedeznek. Amelyik nem adta meg magát azonnal, a lángoknak az félig feketén elénk tárta betűit hátha valaki megjegyez belőle valamit. Másnap, amikor visszamentünk csak a hamu maradt meg, amit szétfújt a szél a falu felett. Nem tudom, az összemberi tudásban mi maradt meg belőle, a hamu vagy a leírt szó? Rend-szerek, politikai irányzatok jönnek, mennek. Új ideológiát találnak ki, a politikusok, amit aztán egyedül üdvözítőnek kiáltanak ki. Meg-semmisítik az előző rendszer kultúráját. Az addig felhalmozott tudást azonban nem semmisíthetik meg, azok a hamu alól is elő jönnek. Részt kérnek és kapnak is a fejlődésből, ha tetszik valakinek, ha nem. A kastély bútorait már széthordták, amikor én haza érkeztem csak az üres szobákat láttam, nagy bánatomra. Nem tudom, hogy nézhetett ki az a ház, amit mindig szerettem volna megnézni belülről.

 Az Oroszok, két nap múlva a tanyán is utolértek bennünket. A házat, ahol aludtunk vagy húszan, szalmával szórták le, mint az istállóban. Éjjel arra ébredtem fel, hogy sír mellettem egy kis gyerek, ahogy tapogattam, meg akartam simogatni, csupa szar lett a kezem. Szörnyű volt az a pár nap, amíg ott voltunk. Koszosak, mocskosak voltunk valamennyien. Egy hete nem mosdott senki, úton voltunk. A katonák közül egy fiatal tiszt az ölébe ültetett és törölgette a koszos arcomat, amit a sírás elmázolt rajta. Nem vettem jó néven azt gondoltam nem leszek elég csúnya és bántani fog. Nem bántott sajnált, hogy nincs velem se anyám, se apám mondta, hogy neki is van otthon gyereke, nem tudja, mi van velük szörnyű ez a háború. Egyébként is ezek rendesek voltak velünk, nem úgy, mint a geszti bevonulásnál. A gazda menye terhes volt és párnap múlva megindult nála a szülés. Bevitték a faluba, Mezősasra a katonai kórházba, ott szülte meg a kisbabát, pár nap után hozták haza. Ahogy elhaladt a front csitultak a harcok, elindultunk a szekérrel Kis Tótiba. Azzal biztattak, megint Tarsolyék, hogy ott majd találkozok a rokonokkal és anyámmal. Nem tehettem mást, mentem velük, ők voltak a biztos pont akkor az életemben. Komádit kikerülve haladtunk, ahol a falu szélén, vályogvető gödör mellett a parton halottak feküdtek. Szürkék voltak, némelyik félig a vízben volt. A lovakat nógatta az öreg Tarsoly, hogy minél előbb elhagyjuk ezt a helyet. Innen már kukoricatáblák közt mentünk, kerülve a feltűnést a lakott területeket. Nagy bajban lettünk volna, ha elveszik a lovakat és a szekeret. Nem is tudom, hogy maradhatott meg addig. Mehettünk volna gyalog tovább. Szerencsésen megérkeztünk a tanyára. A gátőrház teljesen fel volt dúlva. Minden ágyneműt, edényt ennivalót kihordták a gát oldalba ásott, bunkerokba a katonák, az ennivalót megették, a jószág szétszéledt. Mi gyerekek birtokunkba vettük a környéket. Kényszerítő körülmények közt egy 10 éves gyerek nagyon leleményes tud lenni. Az ágyneműket összehordtam a házba nem engedtem, hogy elvigye más. Kutattunk, nem foglalkoztunk azzal van e lőszer vagy gránát a gátoldalba épített bunkerokban, lövészárkokban. Ami hasznosnak látszott vittem, és a Tarsoly gyerekek is. A különbség az volt, hogy én mindent a gátőrházba vittem, ők pedig haza. A gátőrházat magaménak éreztem. Nagy kanna petróleumot találtam, amit eldugtam az árvízvédelmi szertárba. Kincsnek számított akkor, sokáig lehetett vele világítani. Az egyik dicséretet ezért kaptam, a másikat apám bőrkabátjáért. Eltelt két hét mire Juliska néném és Juci előkerültek. Addig én a Tarsoly tanyán laktam a rengeteg gyerekkel. Nem volt máshol helyem csak a kemence sutban, ahol alig fértem el. Alám tettek valami ócska rongyot azon aludtam. Egy hét után mindenemet ellepték a tetvek, alig bírtam aludni annyira viszketett az egész testem, fejem. Kezdett hidegre fordulni az idő, amikor megjöttek Juliska néném, Juci és valahonnan sógo-rom, attól kezdve minden más lett. Legelőször engem szabadított meg Juliska néném a tetvektől, amik a ruhámat és a fejemet egyaránt uralták. Pár napig petróleumos fejjel jártam a ruhák pedig bekerültek a kemencébe az első kenyérsütés után. Sok liszt megmaradt, végre volt mit enni. Lassan a megmaradt állatokat össze terelték a felnőttek. A tyúkok előhozták a kiscsirkéket és azt is kifigyeltük, hova járnak tojni a tyúkok. A tehenek közül a meg maradt kettő, éppen elég tejet adott a családnak. A gátőrház állt, csak az egyik ablakát lőtték ki, ami a folyó felé nézett. Ezt az ablakot sógorom, amikor haza jött befalazta. Úgy maradt harminc évig, amikor nyugdíjba mentek és az egész házat lebontotta a Vízügy. Már eltelt megint egy hét mikor meg jött anyám. Akkor sem ölelt magához, hogy megtalált, meg akart verni, mert szerinte elszöktem. Sógorom nem engedte, hogy hozzám nyúljon szép lassan lecsillapodott. Amikor elült az érzelmek vihara anyám haza ment, hogy rendbe tegye, a házat amennyire lehet. Igazságtalannak tartottam az ellenem táplált vádakat, nem akartam vele haza menni. Nem tudtam meg soha, hogy vele mi történt azalatt az idő alatt amíg nem voltam vele. Ott maradtam nagynénémmel és családjával, akiket nagyon szerettem. Jucival vigyáztunk az összeterelt tehenekre. Ismét volt tej, túró, tejföl, kenyér, nem éheztünk. Jó volt ott lenni éreztem, hogy ők is szeretnek. A gátőr ház tágas volt, az udvar felőli részen voltak az istállók, és az emeletes ágyakkal felszerelt készenléti, munkás szoba. Ezt a helységet csak árvízkor használták, olyankor ott aludtak a munkások. Békeidőben ez a szoba volt a” tejes „ itt aludt nagy lábasokban a tej, készült a túró és a gomolya. Óriási galibát csinált a macska, amikor véletlenül besurrant mögöttünk. Lépcsőn mentünk fel innen, egy zárt teraszra ahol a bejárat mellett volt az iroda, telefonnal. Akkor nem lehetett telefonálni, elvágták a drótokat. Számomra legérdekesebb a nagy árvízvédelmi szertár volt. Itt sorakoztak a kátránnyal átitatott különböző fából készült szerszámok. Talicska, fölhordó saroglya, döngölő fa, csákány, kapa, lapát, fáklyák, viharlámpák minden, amire szükség lehetett. Érdekes módon ezeket nem szórták szét alig hiányzott valami közülük. Néhány ásó és lapát és a petróleum, amit megmentettem. A kátrány szagát, amikor meg éreztem, vasúti talpfák vagy villanyoszlopok mellett, mindig ez a szertár jutott eszembe. Ma már beton oszlopok vannak, annak nincs illata! Tarsolyék és Juliska néném közt, ment a vita mit vittek el a háztól, mit nem adtak vissza. Nem voltam hálás hogy etettek egy hónapig, amit tudtam elmondtam. Így aztán visszakerültek az ágyneműk, törülközők edények. A Körös gáton szaladgáltam egész nap, mindenkivel szóba álltam, aki elment előttünk. Csapatokba verődve jöttek a férfiak, akik igyekeztek elkerülni az orosz fogságot. Minden nap jött valaki, akitől meg kérdezhettem, nem látta az én apámat? Nem látták, de biztattak, ha én ennyire várom, egész biztosan haza jön. Szerencsés volt, aki haza jutott és nem ismerte meg a szibériai Gulágot. Este még sötétedéskor is azt figyeltem nem tűnik e fel apám Körösszakál irányából. Mindig éreztem, hogy él és haza jön, először Tótiba jön, mert gondolja, hogy ott vagyunk. Egyik délután végre megtörtént a csoda! Megismertem apámat, aki mezítláb borostásan lerongyolódva jött felém a gáton egy nagyobb csoport ember közt. Sírva rohantam elébe és ugrottam a nyakába. Mindketten sírtunk örömünkben, dörzsöltem az arcom a borostához. Semmi más nem számított csak az, hogy ott van. Megjött az én imádott apám, sugárzott felém a szeretete. Megint, biztonságban éreztem magam. Tudtam, most már, ha lesznek is bajok minden jóra fordul, mert ott van velem és vigyáz rám. Egy - két napot pihent, sógorom adott neki a ruháiból és egy szandál is került a lábára. Aztán haza indult Gesztre, vele én is. Nem tudtak volna ott marasztalni tovább. Vittünk mindenféle ennivalót, mert azt tudtuk, hogy otthon nincsen semmi. Megbeszélték, hogy a Körös szakálli hídon tudunk átmenni, mert azt nem robbantották fel. Nagy erdős terület volt Biharugra felé, arra mentünk kerülve a lakott területeket. A halastavak mellett értünk el a Geszti határba a homoki szőlőskerthez, onnan már nem volt messze a falu. Néha megálltunk pihenni, enni, majdnem egy napig gyalogoltunk. Nekem itt ért véget a háború, a többi már csak érdekes esemény volt számomra, amiben nem volt hiány. Anyám meglepődött, de örült, amikor betoppantunk. Köztünk is lecsitultak az érzelmi kitörések. Az még messze volt, hogy rendeződjön minden, ahhoz nekem is fel kellett nőnöm.

A háború, mindaddig messzinek tűnt A háború / 18 /1 számomra, amíg puskás katonát nem láttam. Apám a háborúban volt, de én nem hallottam az ágyúzásokat, nem fütyült golyó a fülem mellett. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet. A Román határ mellett éltünk, itt jöttek át először a fronttal a katonák, a határ hosszú vonalán, amibe mi is bele tartoztunk. Ellentmondásos hírek keringtek az emberek közt volt, aki várta az Oroszokat, volt, aki félt tőlük . Ketten voltunk otthon anyámmal, amikor egyre közelebbről hallottuk a puskaropogást .Azok a férfiak, akiket nem vittek el katonának izgalommal várták őket. Azon az őszön 10 éves voltam, úgy gondoltam semmi baj nem lehet. Azt hiszem, már mindenki arra várt, hogy legyen vége a háborúnak, arról, hogy hogyan fogalmunk sem volt. A Németek, már két napja elhagyták a falut, mi nem láttuk, hogy mikor. Szomszédunk Tárnok Ferenc bátyám a többi férfival le, föl járkált a szépen kifényesített csizmájában. Mondogatták, hogy „már jönnek, már jönnek, „Nem volt lövöldözés, harc, minden csendesnek tűnt. Délelőtt delegáció indult a felszabadítók elé a falu elöljárói személyében. Rövid idő után csúfosan tértek vissza. A szép fényes csizmát lehúzták a lábukról, és akinek volt zsebórája attól is meg szabadították. A bejövő katonák géppisztollyal a nyakukban, minden házba, minden sarokba benéztek. Meg akartak győződni róla nem rejtőzik e német katona valahol. Elkezdték hajkurászni a lányokat, asszonyokat. Ezeknek az első katonáknak igyekezniük kellett a németek után az igazi hajsza este kezdődött. Nagyon féltem ekkor már. Bejött a házba két katona az egyik bele vágta anyámat az ágyba, erre én felébredtem és visítva kirohantam, mire pár perc múlva valakivel vissza értem nem voltak sehol azt hiszem tőlem ijedtek meg. Délutánra, visszaszorították a katonákat, ami nem tartott sokáig. Minden esetre már tudta mindenki, mihez tartsa magát. Még rosszabb lett minden, amikor este visszajöttek az oroszok kiegészülve román katonákkal. A románok akkor és ott akarták megbosszulni az Erdélyi bevonulást. Fosztogattak, mindent vittek, ami mozdítható volt. Sokszor csak egyik házból a másikba, ha jobbat találtak ott hagyták vitték, ami megtetszett. Magukkal vinni csak azt a ruhaneműt tudták a katonák, amit felvettek a ruhájuk alá. Ezen az estén elmentünk ismerősökhöz, ahol három lány is lakott. Mi az egyik szobában aludtunk, úgy hogy a gyerekek feküdtek kívül a dunna alatt a felnőttek belül, egy ágyban négyen . Sokan összejöttünk ennél a háznál. Arra ébredtem, hogy odajött a katona és felhajtotta a takarót látta, hogy gyerek fekszik alatta otthagyott bennünket. A nagyobb lányok nem menekültek, bevitték a másik szobába és megerőszakolták őket. Visítottak kiabáltak, de senkit nem engedtek be, nem is merte megpróbálni senki a segítséget, biztosan lelőtték volna, aki bemegy. Nem mert senki segíteni. A faluban akkor éjjel 3-4 férfit agyonlőttek, nevükre már nem emlékszem, nagyon féltem, akkor döbbentem rá, hogy bármi megtörténhet. Mi kislányok, tudtuk mit csinálnak velük és nagyon féltünk. Másnap megint visszaverték az orosz csapatokat. Akkor kezdtük elásni azt a kevés holminkat és ruha neműnket, amink volt. A kert elején a szalmakazal mellett egy gödörbe tettünk mindent, tönkre is ment mire mi elő kerültünk. Nem volt sem láda, sem vízhatlan ponyva a zsákok pedig nem sokat védtek a vizes földben. Apám a ruszinoktól hozott magának egy bárány béléses bőrkabátot. A nagy rohanásban átszaladtam vele a szomszédba és eldugtam az istállóban, nem tudta senki hova vittem. A jászol alatt szalmával letakarva vészelte át a háborút egy bakancs társaságában. Közben szervezkedtek az asszonyok a közös menekülésre. Azt gondolták, ha eljutunk, a front előtt Komádiba a Körös gát megfogja a harcolókat. Anyám közelebb akart lenni a testvéreihez. Juliska nénémet akarta megkeresni. Senki nem gondolt arra, hogy ha, hegyek, nagy folyók nem tudták megállítani az áradatot akkor egy kis folyó gátja nem lesz akadály. Aki menekül, az nem arra gondol, hogy úgysem sikerül, hanem arra, hogy nekünk biztosan sikerül. Elindultunk mi is a tömeggel egy, egy batyuval a hátunkon, amiben szegényes ruháinkból volt néhány darab. Csak akkor álltunk meg pihenni, amikor mindenki megállt. Visszanéztem és azt láttam, hogy kanyarog utánunk a végeláthatatlan tömeg. Az útvonal Mezőgyán, Nagygyanté, Okány, Zsadány, Komádi volt. Ahol áthaladt a tömeg sokan csatlakoztak hozzá. Az út kétszer olyan hosszú, mint a legelőn keresztül, de ott most nem volt biztonságos. Itt sem, de itt legalább százával vonszolták magukat az elcsigázott asszonyok, gyerekek. Mindenki azt érezte itt elvegyül a tömegben és az ad némi biztonságot. Az Okányi elágazásnál pihenőt tartottunk. Azon tanakodtak az asszonyok, bemenjünk a falu-ba vagy menjünk tovább. Sokan a falut választották, mi mentünk tovább. Gyalog, fáradtan a lovakat, amik szekeret húzhattak volna, már régen elvitték a katonák. Nagy nehezen megérkeztünk másnap Komádiba. Olyan házba fogadtak be bennünket ahol ott volt a Tarsoly család Juliska néném szomszédjai Kis Tótiból, ahol akkor ők, gátőrök voltak. Meg örültünk nekik, azt gondoltuk így könnyebben meg találjuk nagynénémet. A háznál német katonák voltak, rohangáltak össze, vissza. Kérdezték tőlük a menekültek, hogy „ugye nem tudnak tovább jönni az oroszok?”A német tiszt csak legyintett és ott hagyott bennünket. Ők már tudták, hogy ennél nagyobb partok és hegyek sem állíthatták meg az oroszokat. Este olyan erőssé vált az ágyúzás, hogy Anyám úgy gondolta tovább kell menni valamelyik tanyára, ki Komádiból, az ágyúzásból. Egész nap kereste és várta a testvérét, de nem találta őket sehol. Addig én ott maradtam a háznál Tarsolyékkal. Amikor elkezdtük összeszedni a batyunkat, már nagy volt a zűr, zavar, és amíg anyám a csomagokat készítgette én felszálltam az előhozott szekérre. Elindultak vittek magukkal Mezősas mellé egy tanyára, senki sem tudta mi történik körülötte. Anyám ott maradt, mire kijött a házból mi már messze jártunk a szekérrel. Végig azzal áltattak, hogy jön anyám utánam Juliska nénémmel. Ismertem őket és a rengeteg gyereküket, akik közt volt velem egykorú is. Állandóan sírdogáltam, nem éreztem jól magam velük. Vissza nem lehetett menni, egyedül maradtam idegenek közt és csak reménykedtem, hogy mégis megtalálom anyámat, vagy nagynénémet anyám húgát. Amikor megérkeztünk Mezősas mellett egy tanyára és letelepedtünk én egyfolytában sírtam. A legnagyobb lány megsajnált és másnap napközben visszamentünk. Akkor még a front nem hagyta el Komádit. Kerestük Anyámat és a rokonokat a tanyavilágban, kukorica és rizsföldek közt bolyongtunk, tanyákra bementünk érdeklődni, de nem találtuk őket. Anyám sem találkozott a testvérével, senki nem tudta hol van a másik, akitől elszakadt. Visszamentünk estefelé nagyon elfáradva, ott maradtunk sorsunkra várva, tele félelemmel.

 Egy kis régi nyár Nektek, a télben. Minden kedves követőmnek nagyon boldog újévet kívánok, szeretettel, Eszter mami A pihenésre mindenkinek szüksége van különösen egész heti munka után . A laborban, ahol dolgozok, ugyanis még leülni sem tud az ember lánya csak a magas , titráló székekre „ bárszékekre „. Na, azon kimeredni lehet pihenni nem. Pihenésem története, nem egyedi, hanem társadalmi méreteket öltő története van, mint a semmiből éppen kivakaródzó korosztályomnak! Mindez 1971 ben történt. El sem tudtam képzelni, hogy még évtizedek múltán is aktuális lesz. Ezt a hétvégét is, mint sok másikat, aktív pihenéssel akartam eltölteni négytagú családommal a Tiszakécskei nyaralónkban. A tizenöt négyzetmétere, hatalmas épület nem forog ugyan kacsalábon, de garantáltan stabilan áll. A statikai vizsgálatot 1970 ben a tavaszi Tiszai árvíz végezte el. Nyár van, meleg van, és ha már az ember pihen, a rengeteg idejével valamit csak kell kezdenie, mert különben keze—lába meggémberedik. Úgy döntött a családi tanács ,hogy unaloműzőnek a környezet szépítését saját erőből oldjuk meg. Azzal, gondolom, mindenki egyetért, hogy a legfontosabb egyben a legnehezebb feladat a munka megszervezése. Nálunk, úgy történt, hogy reggel, mielőtt valakinek jobb ötlete lett volna ki jelentettem, irány Tiszakécske. Mivel ellenvélemény nem volt, útra keltünk mindenféle alkalmi fuvarokkal. Ugyanis, úgy hozta a sors, hogy a mi autónk totálkáros lévén használaton kívül került. Most éppen, nyaraló van, kocsi nincs. Részletekben, reggel 8 óra körül megérkeztünk. Kedves férjem a kötelező és éppen ezért kihagyhatatlan szédelgéssel kezdte a napot. Természetesen a fél, egy órás kezdet magában foglalt többrendbeli féldecit a szomszédokkal. Ezek után fátyolos szemmel, megtette az előkészületeket egy terméskő szalonnasütő építéséhez. Elég jól elhaladt vele! Tíz órakor, még a fándlit kereste a malterkészítéshez. Minden szomszédban megnézte, nem hagyta e ott. Közben mindenhol, megivott egy üveg jobb fajta Kőbányait. Mire hazaért meg is látszott rajta. Az ember csak izzad attól a sok vizet tartalmazó létől, a szeme elkezd bepirosodni, homályosan lát , és ettől kicsit tántorog. Ennél a pontnál,úgy láttam itt nincs rám szükség , minden halad a maga útján. Elindultunk egy szem lányommal, Cicussal a városba kisvasúttal vásárolni. Úgy volt, hogy a vonat 11 kor indul, de mert a vezetőnek aranyszíve volt bevitte az utasokat fél órával hamarabb. Mi pedig, csak, vártunk, vártunk. A vonat nem jött. Gondoltam be mehetnénk autóstoppal, de Cicus nem volt hajlandó integetni. Pedig mégiscsak ő volt fiatalabb, a maga 11 évével. Nem tudom, kire hasonlít ez a gyerek, nincs benne egy szemernyi szemtelenség sem. Arra gondolok, hogy nem viszi semmire ezzel a mentalitással. A vége az lett , hogy egyedül indultam el, mert Cicus nem vállalta az újabb gyaloglást. Na , mindegy valahogy csak bemegyek gyalog, egyedül. Hajtott a méreg, gyorsan bejutottam a majdnem város , de inkább falu közepébe. A vonatot a pálya másik végén találtam árván, elhagyottan. Addigra lecsillapodott a mérgem. Elindultam a legszebb exkluzív áruház a MÉH ben lévő olcsó árú boltba. Mai megfelelője a „ turkáló „ boltok széles választéka! Az volt a szándékom, hogy veszek néhány jobb darabot a nyaralóba, mert a flancot azt szerettem! Erősen ki voltam" csipekedve," nehogy azt higgyék rólam, hogy a tanyáról jöttem. Szandálom színe nem látszott a portól, amit a futóhomok rakott rá, a frizurám enyhén össze volt kuszálva. A csuda szép napszemüvegem mutatott csupán rajtam ,ami elég is volt. A TV reklámban azt hallottam, hogy a napszemüveg öltöztet, most legalább megtapasztaltam, hogy tényleg. Látták is rajtam rögtön, hogy jobb helyről jöttem . Az egyik elárusító lány megkérdezte tőlem „ a néni ugye nem ide valósi „ ? Kicsit, rosszul esett az összes 35 évemnek. Előbb azt hittem máshoz szól, de hamar rájöttem, hogy csak én lehetek a kérdezett, mivel egyedül képviseltem a forgalmat. Megvettem a létező legjobb „cihát „ az ágyneműnkre. Kicsit csíkos, kicsit piszkos, de majd rendbe teszi a bejárónőm! A legszebb függöny is hozzám került enyhén cakkos oldallal, ami nem számított, mert nem méterre, hanem kilóra vettem. Igaz, így tíz dekával több lett, de mi az a tíz deka, ha az ember egy kiló függönyt vesz? Vettem még, egy műanyag lavórt és a patikában hashajtót, hogy meg ne ülje a gyomrát az ebéd senkinek, amit akkor főzök, amikor haza érek. Elindultam szépen felpakolva a sínek mellett. Valahogy messzebb lett a Tisza part, mint reggel a falu. Félúton levettem a cipőmet. Előbb a forróhomokban kapkodtam a „ mezítlábamat„ , majd később a kis vasút talpfáin ugráltam .Igaz itt is kapkodni kellett a lábamat, de legalább nem sütött. Azzal vigasztaltam magamat, hogy mennyivel rosszabb volt a Homok asszonyának a könyvben! Ott, az asszonynak lapátolni kellett a homokot én pedig csak sétálgatok benne. Szerencsére nem „ fútt a szembe szél „ mert így sem hasonlítottam egy „ naccságához „ mire hazaértem. Kis családom kitörő örömmel fogadott. Ugyanis az a szokásom, hogy amikor, elmegyek valahová, mindig magammal cipelem a hűtőszekrényt a hátamon az összes kajával. Így, aztán természetes, hogy éhen akarnak halni. Egy órán belül az otthonról hozott repedt tányérokban gőzölgött a serpenyős rostélyos és huzigálhatták a szájukat, hogy „ hiszen ez a paprikás krumpli teljesen üres, legalább egy kis kolbászt tehettél volna bele „. Szerencsére nagyon éhesek voltak és sok jó kenyérrel mindenki jóllakott vele. Valahogy be kellett hozni a délelőtti nagy költekezést! Közben, a szalonnasütő építése remekül haladt. Nem tudom a fiúk hol lesték el a tempót az építőipartól, de az biztos, hogy úgy haladtak vele mintha a Szocializmust építenék maszek alapon. Drága fiú gyermekemen egy fürdőnadrág volt csupán, fejében a nagyapja kimustrált kalapja, kezében Piszkos Fred a kapitány, mellette egy locsoló víz. Amikor az apja szólt, öntött egy kortyot a malterra az olvasás felfüggesztése nélkül. Nagyon nem volt igénybe véve, mert Apja két kanál malter közt át ugrott a szomszédba leöblíteni a torkára rakódott homokot. Nyugodtan figyelemmel tudta kísérni, hogy éppen hol tart Piszkos Fred! Mire észrevettem felépült a szalonnasütő. Mit mondjak! Gyönyörű lett. Tüzelőnyílás nem volt rajta, a kövek, amik a díszei lettek volna, be voltak vakolva , viszont úgy 5 centis kavicsokkal be volt nyomkodva egész oldalán a malter. Amikor megláttam az én 90 es vérnyomásom felszaladt 190 re. A nagyanyám tehén szarral betapasztott lekvárfőző katlanja jobban nézett ki. Véleményemet nem tudtam magamban tartani, amikor előkerült a főépítés vezető. Eléggé átszellemült állapotban volt az egész napos öblögetéstől. Nem tudom máshol, hogy van, de az én férjem ilyenkor nagyon okos és erős. Öt perc alatt bebizonyította, hogy milyen hatással van rá a kritikám. Szétdobta az egész napi verejtékes munkája eredményét, miközben kifejtette, hogy olyan régen vagyok már itt és csak hátráltatom a munkát akár haza is mehetnék. Haza ugyan nem indultam gyalog, de kiültem a mezsgyekőre pityeregni. Erősen sajnáltam magam sanyarú sorsom miatt! Átéreztem szerencsétlen életem felvillanó epizódjait, amik megvilágították a szétdobált termésköveket. Már azt gondoltam, hogy az ENSZ hez fordulok védelemért, amikor a szürkülettel elült a vihar. Az egyhangú nyári estét férjem eget verő horkolása tette kicsit változatossá . Nem is jött álom a szememre . Erősen imádságos hangulatban hajnal háromkor kihurcolkodtam aludni a teraszra. Sajnos a szúnyogoknak megtetszettem egyfolytában maceráltak. Mérgemben mire a többiek felkeltek megkapáltam az egész kertet, ami nem volt nagyobb egy zsebkendőnél. A bekövetkezett mosolyszünetben kedves férjem olyan szalonna sütőt épített, hogy a szomszédok oda jártak irigykedni .Most derült ki, hogy mindenkinek jobban tetszett, mint a „ próba „ építésű!. Ezután, megszerveztem a hazavezető utat. Elsőnek indultam ,hogy vacsorával tudjam várni kiéhezett családomat. Ezután a kellemes kirándulás után nehéz szívvel mentem hétfőn dolgozni. Az vigasztalt, hogy lesz időm egész héten erőt gyűjteni a következő hétvégi pihenéshez.