Kedves ismerőseim, most a visszaemlékezéseimnek nem a következő részét írom a Blogomba, mert a háborús hónapok következnek, és nem akarom az ünnepet azzal elrontani. Egy kis „laza „emlékezést küldök nektek! Az újévben folytatom. Mindenkinek kívánok kellemes ünnepet és boldog újévet. Eszter mami. Geszti disznótorok. Amikor leesett a hó , megjelentek a böllérek és a reggeli csendet a disznók visítása töltötte be .Hol itt ,hol ott lehetett hallani a hangokat majd nemsokára fellobbantak a disznóra pakolt szalmalángok és elkezdődött a perzselés .A háború után kicsit jobb lett a világ , egyik disznótorból a másikba jártunk .A falusi társadalom eseménye, a családok barátok összejövetele mindig kellemes élmény volt. Azon kívül hogy szegény disznóból hurka, kolbász lett itt mindig lehetett új híreket hallani közben egymást ugratni. Mi gyerekek eleinte csak a szánkat tátottuk, a felnőttek körül lábatlankodtunk. Ahogy nőttünk, ügyesedtünk úgy kaptunk egyre több feladatot. Ilyenkor tudtuk bizonyítani, hogy mi már nagyok vagyunk. A kamasz fiúk perzselhették szalmával a disznót a kis lányok pedig segédkeztek a belek tisztításában. Az apró, fortélyoknak felnőtt korunkban is hasznát vettük. Szerettem ott lenni ahol a felnőttek vannak, a világért sem maradtam volna ki ezekből az eseményekből. Amikor a meghívást kaptuk Apám nővéréhez, Zsuzsa nénémhez, nem gondoltam ,hogy nem szokványos lesz számomra ez a disznótor. Nagyon be voltam sózva ,mert ez a nap jelesnek ígérkezett. Sanyi bátyám, aki a frontot is megjárta, nősülni készült és itt mutatták be a kiszemelt kislányt. Terus, alig múlt 15 éves, talpra esett kis paraszt lány, aki mindent tud, most mégis bizonyítania kellett, hogy érett a házasságra. Olyan sokan, voltunk az egy szem disznóra, hogy alig fértünk hozzá. Sokszor csak egymást hátráltattuk. A házigazda, sógorom suszter volt. Ez a tény csak azért érdekes ,mert neki is, mint minden mesterségét precízen végző mesternek, volt egy háromlábú, kagyló alakú „ suszter „ széke. Azon ült egész nap a pultja mellett munka közben. Mivel most ő sem a cipőkkel, csizmákkal bűvészkedett útban volt a szék. Valaki ki penderítette a ház elé mondván arra most úgysincs szükség. Igen ám de helyére egy vödör került, amiben a mindenféle zsíros vizeket gyűjtötték, amikor megtelt valaki mindig ki vitte és ki ürítette. Nagy igyekezettel Terust figyeltem, hogy milyen ügyes , közben arra gondoltam, hogy mikor érem én el ezt a szintet. Nem mintha férjhez menni készültem volna. A konyha fél homályában azt láttam, hogy ott van egy kerek valami, ami csak is a suszterszék lehet. Az ácsorgásban elfáradva hátra léptem és laza mozdulattal lehuppantam a vödör zsíros vízbe. A kifröccsent víz beborította a fél konyhát az én hátsómról nem is beszélve. Adtak rám valami kinőtt szoknyát, ami nem tudott sehogy sem meg vigasztalni. Terus látva keserves ábrázatomat szárnyai alá vett. Együtt el kezdtük darálni a kolbászba való húst. Közben beszélgettünk és fogadtuk az ugratásokat. Egyszer aztán a nagy viháncolás közben a hússal együtt a jobb kezem mutató ujját is bele daráltuk a hús közzé. Tőlem megszokott módon üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. Hiába tettek rá sót , hogy majd attól eláll a vérzés az én fájdalom küszöbömet nem vitte lejjebb, sőt az igazi üvöltés csak akkor kezdődött. Nagyon vérzett és én azt hittem itt a vég. Elvitt Anyám az orvoshoz, aki bekötötte a szabályosan csonkolt ujjam hegyét. Ettől kezdve nem érdekelt a disznótor, az sem , hogy Sanyi kit vesz feleségül. A suszterszék is ki tolt velem pedig szerettem rajta ülni. Haza kellett vigyenek. Sokáig jártam az orvoshoz kötözésre. Ma is rövidebb ez az ujjam, lehet, hogy ezért nem lettem zongorista ? Ezen a télen Kata unokahúgom nem evett a kolbászból, mondván, hogy Ő nem kannibál, honnan tudja hogy melyikben lenne az Eszti ujja? Testvérei nem haragudtak, meg érte több jutott nekik. Voltak ennél vidámabb disznótorok is, egy ilyen már felnőtt korom esetét próbálom elmesélni. Nem sűrűn jártunk haza, de a téli eszem -- iszom mindig haza csalt bennünket. Este érkeztünk, meg amikor már minden elő volt készítve a másnapi sürgés, forgáshoz. Hagymák megpucolva , rizs megfőzve, üstök vízzel feltöltve várták a feldarabolt disznót. Hajnalban, amikor még nem kezdett virradni szállingóztak a szomszédok disznót fogni. Azért ilyen korán, hogy had haladjon a munka. Csak úgy a barátság kedvéért összejöttek 8—10 en. Ennyi ember a disznóólba sem fért volna be. A beszélgetést pálinkával gyorsították, ami cselekvő képességük alapos tompulásához vezetett. A mérték, attól függött, ki mennyire bírta az italt. Amikor kicsalogatták nagy sokára a disznót és sikerült leteperni szegényt az még csak az első lápcső volt a siker vagy a sikertelenség felé . A siker akkora tettnek számított mintha egy hadsereget győztek volna le nagy késsel. Meg kellett ünnepelni . Töltögetés közben többször elhangzott a bűvös mondat„ jó kézben van „ . Ilyenkor a töltögetőnek kellett meginni a pohár tartalmát. Ez egyrészt a tudatlanság tesztje volt, másrészt pedig, hogy a házi gazda, vagy segédje mennyire bírja az italt. Nagy , nehezen a helyére húzták szegény állatot és betakarták szalmával. Újabb iszogatás a melegen és annak meg tárgyalása következett, hogy melyik szomszédnak kövérebb a disznaja ezen a télen és milyen vastag a szalonnája. Mire kimentek a frissen esett hó a kupac körül latyakká változott. Az asszonyok mérgelődtek, a férfiak vitatkoztak lassan virradni kezdett, amikor nagy nehezen ki tántorogtak . A szomszédok nagy része haza ment, akik maradtak felelősségük teljes tudatában alá gyújtottak a szalmakupacnak. Már szépen perzselte valaki és villával rakosgatta a lábát, amikor ki derült, hogy az apám kubikus talicskájának a fogóját égetik. Amíg bent iszogattak a fiatal férfiak kicserélték a disznót, talicskára . Nagy derültség közepette mire visszacserélték ismét eltelt egy óra . Amikor aztán a kaparásra került a sor Bokor Pista bácsi úgy esett át a disznón, hogy egész testével ráfeküdt, arcával felszántva az összes latyakot. Mire nagy nehezen felállt nem lehetett rá azt mondani, hogy olyan, mint a disznó, mert az sértés lett volna minden négylábúra. Haza vonszolta a felesége és már nem is tudott vissza jönni. A férfiak ki dőltek, csak az egy szem böllér és az asszonyok dolgozták fel a húst, töltötték meg a kolbászt, hurkát mindenki megelégedésére. Estére visszaszállingóztak a nagy hangú disznó fogók és kóstolgatták a finomságokat elég sós e , meg sült e rendesen minden. A hangulatot emelte, hogy a vacsoránál megjelenő, két maskarás fiatal bevallotta, hogy ők cserélték ki a disznót a talicskára. A vidám hangulat megérte ezt a kis kalamajkát.

 Szeptemberben megkezdődött az iskola , de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt . Fel bolydult a falu, most már tudom az egész világ. Háború volt, amit én nem tudtam felfogni. Nekem azt jelentette, nincs otthon apám, mindig katona. Haragudtam a postásra ,amikor hozta a behívót , azt hittem ő az oka, hogy megint elmegy. 1940 től—45 ig kis megszakításokkal, állandóan katona volt. Anyámmal sokszor feleseltem, engedetlen voltam sok nyaklevest kaptam. Ebben az évben Péter bátyám kiadta az ő ház részét bérlőnek. Nagyszalontáról költözött a ház felsőrészébe egy férfiszabó a családjával. Szürke " cájg " férfiruhákat készített és azokat vásárokon adta el. Mindig nagy volt a feszültség az idegenek miatt. Velem egyidős lányukat, Irénkét irigyeltem, mert esténként az anyja olyan szép meséket mondott neki amilyet én még sohasem hallottam. Ha tehettem bementem meghallgatni „ a fehér ló fiát „ vagy „az égig érő fát „ . A szabónak volt egy telepes rádiója, aminek az antennáját jó magasra felkötötték a hátsó udvaron egy fára. Jöttek hozzá férfiak a faluból hallgatni a híreket. Akkor mondta fel a szolgálatot a rádió, amikor bele csapott a villám az antennába. Azt rebesgették, hogy kommunista azért kellett eljönni neki Nagyszalontáról. Valami lehetett benne, mert havonta jelentkezni kellett neki a rendőrségen Újfaluban. A háború alatt a sok ruhát széthordták, a család már a háború előtt visszaköltözött Szalontára, nem láttam őket többet. .Már benne voltunk az iskolai tanulásban mire meggyógyultam. Apámat munkára vezényelték a Kárpátokba erődöt építeni. Szívesen vállalták, mert azt gondolják így megúszhatják a háborút. Kőrös mezőn voltak többen is Gesztről, akiket a civil lakosságnál a Ruszinoknál szállásoltak el. Azt mesélte, hogy nem sokáig tudtak meglenni náluk, mert a házban együtt laktak a kecskékkel, birkákkal. Az asszony, amikor fejte a kecskét csak felkapta a vászon alsó szoknyát és azon szűrte a tejet. A hegytetőn üresen álló házba az ott lakók nem mertek bemenni azt tartották, hogy boszorkányok lakják. Amikor a magyarok felmentek megnézni mi lehet ott, rájöttek, hogy csak a szél verdesi az ajtókat azt hallották esténként a csendben. A tavaszi munkákban anyám egyedül vett részt, járt másoknak kapálni, hogy nekünk is legyen, aki segít főleg lovas munkákkal,és szekérrel. Nem lehetett a végére jutni a munkatartozásnak. Nyáron hazaengedték apámat aratási szabadságra, mert baleset érte. A sziklák robbantásakor a lábára esett egy nagy kő és összezúzta a lába fejét, nem tudott bakancsot húzni rá. Sokáig kezeltük valamilyen érdekes szagú barna kenőccsel amitől szépen gyógyult. Örült, mert arathatott. A falu szélén a csatorna túloldalán, Pánton, a Fábián tanyán fogott fel több hold búzát aratni a fájós lábával. A felnőttek hallani vélték a Romániából, Arad környékéről hallatszó ágyúdörgést. Olyan volt, mint amikor messziről morog a vihar. Mentem velük én is a többi gyerekkel együtt mi „ szedegettünk ,, csokorba szedtük az elszóródott búzaszálakat és vittük haza este a tyúkoknak , libáknak. Akkor próbáltam először főzni, öreg tarhonya lett az ebéd, de mert nem ismertem az arányokat úgy megszaporodott, hogy vacsorára sem fogyott el. Már tíz éves voltam, nekem hamarabb haza kellett mennem, megetetni az aprójószágokat. Ahogy vittem a sok búzát beleléptem egy gödörbe és megrándult a bokám. Elindultam, a többiekkel sántikálva. Ahogy a csatornapartról leszaladtam a gyalogútra, elestem és nem tudtam fel állni. Egy férfi volt csak a csapatban Ötvös Janó, akinek a fiával együtt jártunk iskolába, ő vett fel a hátára és vitt haza. Mint mindig most is Sára nénémhez szaladt valaki a hírrel. Jött is azonnal. Leültetett a ház előtt egy gyalogszékre, velem szemben leült a másikra. Elkezdte finoman kenegetni disznózsírral a bokámat. Már attól a tudattól, hogy hozzáér üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. Könyörögtem, hogy finoman simogassa. Na, gondoltam ezt meg úszom nagyobb megpróbál-tatás nélkül, amikor rántott egyet rajta és rögtön helyére került a bokám. Ahogy megrántotta a bokámat bele rúgtam és mind a ketten a földön voltunk abban a pillanatban. Szerencsére Sára néném csak nevetett rajtam, és azon a napon már nem kínozott tovább. Vizes ruhával borogattuk a bokámat, még két nap eljött hozzám, utána már én sántikáltam el hozzá. Nagyon hamar meg gyógyultam. Apámat még ezen a nyáron kivezényelték Diószegről, a frontra.Azt jelentette, hogy a Romániában elindult invázió ellen kellett harcolniuk. Nem is tudom, hogy úszhatta meg azt, hogy hamarabb elvigyék a frontra, a Donhoz. Talán az lehetett az ok, hogy határvadász volt és a hátországban volt rájuk szükség. Anyám elment a búcsúztatóra, gyalog. Amikor hazajött, délután meleg volt, ő pedig fáradt, lefeküdt aludni. Hozott egy üveg bort, amit mi Sanyi barátommal megkóstoltunk. Addig iszogattuk, míg elfogyott a fele, mindketten jó kedvre derültünk. Annyira nevettünk, hogy arra ébredt fel anyám. Volt aztán hadd, el hadd. Nem volt nálunk soha bor nem ismertem a hatását. Sokáig jó kedvünk volt a szidás ellenére. Szeptemberben elkezdtük az iskolát, de már nem fejeztük be. Egyre közelebbről hallottuk az ágyúzásokat. Az okosabb felnőttek tudni vélték, hogy már a front Aradnál, Kolozsvárnál van nemsokára oda ér hozzánk. Nem sokat tévedtek.

Az erdélyi területek visszacsatolása után, Mariska néném családja elköltözött Szatmárnémetibe. Ott hagyták Geszten a jó kis házat, amiben mögöttünk laktak, eladták Torzsa bácsinak, aki bognár volt. Nem örült a család, senki sem helyeselte költözésüket. Nem tehettünk semmit, mert sógorom onnan származott, az anyja ott élt haza akart menni reménykedett, hogy ott jobb életük lesz. Egyébként így döntött a család akár tetszett akár nem. Az új élet nehezen kezdődött a határon túl. A közeledő háborúval járó bizonytalanság rányomta mindenre bélyegét. Katica a lányuk oda ment férjhez, azt gondolták jó lesz, ha együtt lesz a család. Sógorom nem tudott vagy nem akart borbélyként dolgozni. Elhelyezkedett a város szélén lévő fatelepen portásnak. A tulajdonos épített a dolgozóinak házakat a fatelep szélén, ott kaptak ők is lakást. A tisztviselőknek szép kőházakat, a munkásoknak barakkokat. Egyszobás sorházak voltak a barakklakások ahol nyüzsögtek a gyerekek. Ahogy berendezkedtek sógorom dolgozni kezdett, következő nyárra meghívtak hozzájuk szünidőre. Tejesen be voltam sózva, amikor meg-tudtam, hogy utazhatok az iskolaév befejezése után. Mariska néném értem jött, hogy magával vigyen vonattal, 1943 nyara volt a második elemit végeztem el. Addig a legnagyobb távolság ahova elmentem, Komádiba és Nagyszalontára gyalog. Vonattal utaztunk Nagyszalontáról ahová valaki elvitt bennünket lovas kocsival és Érmihályfalván átszálltunk a szatmári vonatra. Álltam az ablakban, ahonnan nem akartam elmenni olyan érdekes volt látni, ahogy szaladtak a fák. Minden megállóban ott nyüzsögtek a vízárusok kannájukkal, poharukkal vagy a kannafedővel és kiabálták, hogy„ itt a jó friss vizem igyanak „. Természetesen én is szomjas lettem azonnal, soha olyan jó vizet nem ittam. Az állomások nevét megjegyeztem, hogy itthon be tudjak számolni merre jártam. Minden érdekes és különleges volt, a sok ember az állomásokon, a hordárok a számmal jelölt sapkájukban, a nagy batyukkal felszálló hangos utasok. Délután érkeztünk meg a Szatmári állomásra, ahol sógorom várt bennünket. Fogadott egy konflist azzal mentünk haza a város másik végébe lévő fatelepre. A kocsis felhúzta a tetőt a kedvemért. A felnőtt üléssel szemben lévő „kis ülésen „ utaztam és olyan boldog voltam ,hogy a számat nem tudtam befogni. Egyfolytában kérdeztem, hogy mi az, amit éppen láttunk a számomra óriási városban. A kocsis a bakon nógatta a lovakat, csattogott patájuk a kockaköveken. Sajnáltam, amikor megérkeztünk. A főépületnél lévő kőépületben voltak az irodák és a porta , ahol sógorom dolgozott. A barakkok sora, ahol ők is laktak egy ér parton húzódott hosszan. Kerítés választotta el a házakat a kétes tisztaságú pocsolya szagú víztől, amiben csíkok tanyáztak. Néha valamelyik bátor fiú fogott belőle és a vállalkozó anyukája megsütötte, amiből közösen lakmároztunk. Az első napokban kicsit visszahúzódtam, figyeltem a játszó gyerekeket. Hamar elmúlt, tartózkodásom és bekapcsolódtam a gyerekek hadának játékába. Nem tudom hol fért el az a rengeteg gyerek az egy szobás fából épült barakkokban, minden családban volt legalább 2-3 néhol több „pulya” is. A porta, a kijárat felé nem mehettünk játszani nehogy kiszökjön valaki a kapun kívülre. Nem is akartunk, mert a kötésbe rakott, fenyőillatú palló deszkák közt sokkal jobb volt a játék. Mienk volt az egész fatelep, ami be volt kerítve, így a szülők, nyugodtak voltak, hogy ott vagyunk valahol. Hangos ricsajunkról azt is tudni lehetett merre játszunk. A magasra rakott deszkák közt bújócskáztunk, miközben a lecsurgó aranyszínű gyantától olyan ragacsosak lettünk estére, hogy alig tudtak bennünket tisztára vakarni. Fiúk lányok együtt játszottunk a bandákban. Csak annak volt helye köztünk, aki feltudott mászni a desz-ka tetejére és ne adj, Isten átugrani egyikről a másikra. Itt nem pátyolgatott senki senkit. A fahalmok közt sok volt a gomba, megtanították a nagyobbak melyik ehető, sokszor szedtünk és valaki anyja megfőzte a „ pulyáknak „. A hivatalnokok bekerített kőházakban laktak, amiket rendezett virágoskertek vettek körül. Amikor arra jártunk megálltunk és sóvárogva néztünk be, mint Geszten a kastélyba. Gyerekeiket csak ritkán engedték közénk abban sem volt köszönet. Igyekeztünk megtorolni, hogy mi a jóból kirekesztettek vagyunk. Bizonyítottuk, hogy kívül jobb a világ! Ilyenkor ők lettek a cél pontok és mert puhányok voltak, minden kitolós játékot rajtuk próbáltunk ki. A játékok közti szünetben meglátogattuk Katicát és férjét, akik az anyósánál laktak. Ron-da szipirtyó volt az öregasszony, hatalmas golyvás nyakával örökké rikácsolt. Katicát nem találtuk otthon nem maradtunk sokáig, nem marasztalt bennünket senki. Amikor jöttünk el tőle szedtünk a virágaiból és nagyot nevettünk rajta. Mariska nénémmel jókat lehetett nevetni és sok olyan dolgot csinálni, amit mással nem. Rendszeresen kijártunk az ócska piacra, ahol Mariska néném sok mindent megvett és kevés haszonnal tovább adta. Tetszett nekem, ahogy turkáltunk a mindenféle holmik között. Ezeken a seft utakon mindig kaptam valamit. Szalagot a hajamba, fodros kötényt, rongy babát, egyszer megtetszett egy kicsi takaros fából kifaragott dagasztó teknő, amit megvett nekem. Ma is megvan, mindenhová jött velem a hosszú évek viszontagságai közepette épp úgy, mint a Sanyi festménye. Ezen a nyáron kezdték a zsidó boltokat bezárni. Mariska néném ezt is kihasználta. Egyik nap mondta nekem gyere, elmegyünk Weisz úrhoz, veszünk neked valamit. Kicsit féltem a zsidóktól, furcsák voltak a hosszú pajeszukkal sötét ruhájukban, kemény kalapjukban. Nálunk a faluban nem élt egy sem, nem tudtam mihez tartsam magam. Weisz úr boltja be volt zárva, de amikor Mariska néném megkopogtatta a faredőnyt kinyílt az ajtó. Kidugta fejét a pajeszos kereskedő, gyorsan körbenézett nem látja e valaki és beengedett bennünket. Engem tuszkolt be előre az eléggé félelmetes, félhomályos helységbe, de mentem, mert mind emellett izgalmas volt. A sok,vállfára aggatott festő és karton ruha átható illata betöltötte a sötét szellőzetlen boltot . Válogatott, keresgélt Mariska néném, nézte mit tudna olcsón megvenni. Helyzeti előnyben volt a kereskedővel szemben, aki minél több mindent akart eladni a bezárt boltból, ő pedig erősen alkudott. Végül mindent megkapott jutányos áron. Mire megkötötték az üzletet én is találtam egy tarka virágos ráncos szoknyát magamnak, amit megkaptam „csak úgy „ ajándékba. Mindketten elégedetten távoztunk az üzletből és a zsidó kereskedő is elégedett volt örült , hogy valamit eladott. Az én zsidó képemben sokáig ez a jelenet maradt meg. Kicsit féltem tőlük , kicsit sajnáltam őket , nem értettem miért bujkálnak és zárják be az üzleteiket. Az utcán is lesütött szemmel mentek el mellettünk. A miértet Mariska néném nem magyarázta el, lehet ő sem értette, csak annyit mondott ne féljek tőlük, mert nem rossz emberek. Hamar elszaladt a nyár, kezdtem ráhangolódni, hogy haza kell mennem. Nekem még a nyár végén be volt tervezve a mandula műtétem Nagyszalontán. Egész nyáron eszembe sem jutott semmi bajom nem volt, hogy nem voltam otthon. Nyár végére felgyorsultak az események. Megjelentek az égen az első apró, ezüstszínű repülőgépek csíkot húzva maguk után. Versenyeztünk, hogy kihallja, ki látja meg először a búgásukat és a csíkot. Ezekben a napokban kipróbálták a fatelep sziréna rendszerét is. Gyakorolni kellett milyen gyorsan jutunk le az irodaház alá épített óvóhelyre. Amikor még nem volt vészhelyzet sógorom levitt bennünket a mindennel felszerelt, zegzugos helyre és megmutatta , mi található ott, ami az emberek kényelmét szolgálhatja , amikor szükség lesz rá. Aztán eljött az a nap, amikor valóban élesben kellet szaladnunk éjjel. Féltem, kíváncsi is voltam így mindent megnéztem. A tábori ágyakat, asztalokat, padokat, víztároló helyeket birtokba vettük. Megmutatták hol van a homok a tűz oltáshoz, merre lehet kimenekülni az ablakon. Jöttek a kérdő jelek, hát itt sem vagyunk, biztonságban akkor minek kell idejönni? Borzongva bújtam Mariska néném ölébe, ahol úgy hittem semmi baj nem érhet. Egyre sűrűbben bőgtek fel a légvédelmi szirénák. Már a felnőttek sem mondták, hogy „ ne féljetek csak a bivalyokat húzzák ki a Szamosból azok bőgnek„. Féltem, különösen, amikor éjjel kellett szaladni az óvóhelyre. Eldöntötték hamarosan haza visznek, jobb lesz már otthon nekem. Fájó szívvel hagytam ott a pajtásokat, akik közül Jancsival 20 év után találkoztam, amikor már mindketten dolgoztunk. Beszélgetés közben, véletlenül derült ki, hogy azon a nyáron mindketten a fatelepen voltunk és együtt játszottunk. Apám jött értem , szabadságot kapott és már elintézte a kórházi felvételemet is. A visszafelé vezető út nem volt olyan izgalmas, mint a megérkezésem. Mikor hazamentünk apámmal elvitt megmutatni az orvosnak, aki aztán a mandulámat kivette. Hogy vidámabb legyek elmentünk apámmal moziba. Ez volt az első alkalom, hogy moziban voltam. A film szerelmi történet volt, aminek a végén a menyasszony és vőlegény elmentek egy szigetre csónakkal . Nagyon szép volt mind kettő és a táj is, teljesen elvarázsolt a mozi a szép zene és hallottam, hogy mit beszélnek. A kellemes nyaralás emlékét az sem tudta elhomályosítani, hogy a következő héten mentem a kórházba. A kórház kicsi volt, néhány kórteremmel, kedves orvosokkal és nővérekkel. A műtőben lekötöztek egy székbe, és aki csak bent volt mindenki engem fogott le. Nagy nehezen bead-ták az érzéstelenítőt egy hosszú tűvel és az én sakál ordításom közepette kivette Balog doktor két fiatal orvos segédletével a mandulámat. Utána már nagyon bátor voltam, mákos tésztát akartam enni, amit persze nem kaptam. Egy hét után haza engedtek, teljesen jól voltam. Mikor haza mentem nem akartam enni, hogy bizony nekem nagyon fáj a torkom. Képzelődés volt, mint sok minden egyéb. Szerettem volna felhívni anyám figyelmét magamra. Úgy éreztem nem szeret. Ezen a télen még volt egy újabb betegségem. Elkaptam a skarlátot, ami járvány volt a faluban. Magas lázzal félrebeszéltem. Az ágy ahol feküdtem az ajtó mögött állt. Félig öntudatlan állapotban láttam, hogy ott állnak körülöttem az asszonyok és hallottam, ahogy latolgatják, megmaradok vagy sem. Az egyik azt mondta, most van a krízis, ha ezt az éjszakát kibírom, akkor megmaradok. Szerettem volna védelmet találni valakinél, de anyám az asszonyok mögött állt. Biztosan nagyon félt, mert már két gyereket elveszített. Akkor én arra nem gondoltam csak magamra. Sára néném jött oda hozzám, fogta meg a kezemet, megsimogatott és vigasztalt, hogy minden rendben lesz. Nem törődött vele értem, vagy sem amit mond. Nagyon jól esett, megnyugodtam, elaludtam és másnap reggelre jobban lettem. Ezután már hamar meg gyógyultam. Később is, ha valami bajom volt Sára néném volt a mentsváram hozzá szaladtam testi-lelki bajaimmal, de még akkor is, ha nem lett jó a palacsinta.

 Olyan sok hátborzongató babonát sehol sem hallottam, mint apám barátjánál Csikaiéknál aki csordás volt. Egy házban laktak az öregek és a fiatalok. Az utca felőli házban a paraszt-ház elején, a fiatalok Rózsika és Feri a szüleikkel, hátul az öregek. Apám, anyám jó barátságban voltak velük, így aztán ősszel napraforgót verni náluk és nálunk is mindig összejöttünk. Ismerősökkel együtt, néha voltunk tízen, ilyenkor ment a mesélés és a viccelődés. Télen esténként mentünk hozzájuk beszélgetni, viharlámpával világítva a sötét utcán . Rózsika szüleinél mindig szép rend volt szerettem hozzájuk menni, olyankor hallgattuk a felnőtteket játszás közben fél füllel. Néhányszor bementünk az öregekhez, ha egyáltalán be lehetett férni. A sok tüzeléshez felhalmozott, összevágott ízík kórótól, ami kukorica szár amiről télen a tehenek lerágták a rajta hagyott csuhéjt és leveleket. Tercsa néni fekete ruhájában olyan volt, mint egy boszorkány, féltem kicsit tőle. Ült a sparhelt mellett és unalmában aprította a tűzrevaló kórót. A ház előtti gangon, tárolta a nyár végén legelőkön összegyűjtött, szárított tehénszart. Az illat ennek megfelelően alakult, egészen jellegzetesen. Lekvár főzéskor, viszont feltétlen kellett az egyenletes lassú tűzhöz a tehénszar. Mi is ezzel tüzeltünk a lekvárfőző katlan alatt. Nyáron a többi gyerekkel és is gyűjtöttem a legelőkön. Ebből a konyhából bejutva a „házba „ vagyis az egyetlen szobába nem sokkal volt jobb a helyzet . A berendezést két „ dikó „ pokróccal letakarva és egy asztal képezte. Szekrény nem kellett , mert az összes szoknya rajta volt az öregasszonyon egyszerre. Aki pedig kint volt a legelőn, annak a suba volt a fontos, hogy éjjel be tudjon takarózni. Mint említettem a mesék nagy része napraforgó veréskor hangzott el az öreg mamától. A ház tornácán felhalmozott, napraforgó fejeken ugráltunk, mi gyerekek, miközben a felnőttek körbeülték a halmot. Szerettem ezeket az estéket, sokan voltunk az jó volt. Viharlámpa világította meg sejtelmesen a magokkal tele kalapokat, amit kis botokkal „ verő fával „ püföltünk, amíg már nem volt benne egy szem sem. A sötétben ragyogtak a csillagok és mindig volt valaki, aki a gyerekeknek elmondja melyik a Göncöl szekér vagy a Fias tyúk. Most is hallom a jóízű beszélgetéseket és a nevetést körülöttünk. Sokszor olyan hátborzongató, igaznak mondott történetek hangzottak el, hogy ha éppen nem nálunk voltunk apám a hátán vitt haza és egész úton azt mondogatta, hogy nem kell mindent elhinni amit Tercsa néném mond. A legtöbb „igaz „ történetet ö tudta . Azt mesélte, egyszer észrevette, hogy a boszorkány csapkodja az istálló ajtaját. Biztosan az volt, mert nem fujt a szél és ember nem volt az istállóban. Na , azt mondja ő ezt kifigyeli . A következő este lesbe állt, az ajtó mellé és látja ám, hogy a boszorkány eloldozza az egyik üszőborjút. Rávágott a hátuljára , erre az megugrott neki az ajtónak . Fellökte az öreg asszonyt és elszaladt ki a határba . Na, kiabált segítségért, de mire a férfiak meghallották addigra messze járt a borjú .A boszorkányt ugyan nem látta, de azt igen, hogy eloldódik a kötőfék a borjú nyakán. Utána eredtek és meglátták egy árokparton nagy nyugodtan álldogálni. Mire átugrottak és utolérték csak egy idegen fekete kutyát találtak a helyén. Átváltozott a borjú, kutyává már tudták, hogy az a boszorkány. Meg akarták fogni a rájuk vicsorgó kutyát, de az egy idő után elszaladt. A férfiak indultak visszafelé és, mit látnak, az árok szélén ott legelt a borjú, aki a kutyából visszaváltozott megint borjúvá. Hagyta, hogy kötőféket dobjanak a nyakába, hazavezessék. Nem szökött el, soha többet, mert az istálló ajtóba seprűt tettek keresztbe, éjszakára a küszöb alá pedig rozmaringágat, ami nagyon eredményes mindenféle rontás ellen . Az, hogy mennyire eredményes bebizonyosodott akkor, amikor egy másik férfi külön ment a feleségétől. A volt asszony nem hagyta nyugodni mindig zaklatta még akkor is, amikor már újra nősült . Egyszer aztán , amikor már megunta , rozmaring ágat tűzött a kalapja mellé rontás ellen. Amikor utána találkozott a volt feleséggel és az megkérdezte mi van a kalapja mellett? Meg mondta, hogy rozmaring rontás ellen sohasem zaklatta többet. Félt, hogy visszaszáll őrá az átok nem volt tovább ereje. Elvette az ördögűző virág illata . Volt még egy másik történet, ami nagyon tetszett nekem, mindig elmeséltettem , amikor tehettem. Egyszer a csorda közt az egyik tehén, fejés közben véres tejet adott. Ennek az oka az volt , hogy a gazdája bele nyúlt a tejbe késsel, azt pedig nem szabad, mert a tehén tőgye megsérül . Na, valamivel elkell űzni a rontást, mert a tehén rúgott, vágott amikor hozzá ért valaki . Nem fejték egy darabig , de alá tettek egy kis borjút had szívja ki a tejet. Igen , ám de a beteg tehén teje is hiányzott a gazdának. Azt tanácsolta neki a csordás, hogy menjen ki éjfélkor a temetőbe, szedjen orbáncfű virágot . A virágot áztassa be olajba, azzal kenje naponta háromszor a tehén tőgyét és a ház előtti ágast . Addig, amíg a tehén meg nem gyógyul, fejje reggel, este a ház előtti faágast. A gazda megfogadta a tanácsot és az ágas adta szépen a tejet, amíg el nem apadt. Arról lehetett tudni, hogy a tehén meg gyógyult. Ebben a mesében sok igazság van, például az, hogy az orbáncfű olaj nagyon jó minden gyulladás kezelésére. Rengeteg kérdés merült fel bennem, amikre az volt a válasz, hogy ezt el kell hinni, mert ez így van! Arra gondoltam, hogy jó lenne otthon is megfejni az ágast, mert nekünk nem volt tehenünk Apám nem volt hajlandó megpróbálni, pedig szívesen ittam volna a friss tejet. Akkor lazult, majd szakadt meg a kapcsolat velük, amikor elköltöztek a falu másik végébe. Apám katonáskodott, anyám azt sem tudta merre menjen dolgozni, este már fáradt volt tanyázni. Rózsikával még sokáig sétáltunk vasárnaponként a falu főutcáján le fel nagy színes masnival a hajunkban. Az esti csordahajtás, megmaradt a különleges geszti élményeim közt, ami viszonyítási pont az óra helyettesítője volt. Bárhol voltam, csordahajtásra otthon kellett lennem. Akkor már esteledett, este pedig gyereknek otthon a helye, kijátszhatta magát egész nap .Felnőtt koromban amikor otthon voltam , esténként kiálltam a kapu elé és figyeltem az állatokat, hogy milyen ügyesek.. Figyeltem, ahogy az utolsó tehén is befordul a szomszédos házak kapuján. Mire végigmentek a falun valamennyi haza talált, véletlenül sem tévesztette el otthonát. Az utca levegőjében ott hagyták maguk után a friss trágya szagát, és a friss tej meleg illatát. Még ma is összefut a számban a nyál, amikor erre az illatra gondolok. Szerettem ezeket a poros, törekes meleg nyári estéket, meghittséget árasztottak. Ahogy a teheneket bekötötték az istállóba kezdődött a fejés , a habos meleg tej bajuszt hagyott a szám szélén, ízét most is a számban érzem. A fejőszéket az elmúlt 50 évben mindenhová magammal vittem . Épp úgy , mint az öreg kanapét, hol barnára, hol zöldre festve. A tehenek jó barátaim voltak később a Mózes zugban is ahol sokat vigyáztam rájuk .Ha valakinek fejős tehene volt az nem éhezett. Tudott túrót , tejfölt készíteni, és ha ügyes volt eladásra is jutott belőle . Két tehénnel már lehetett szántani vetni ez a gazda módosnak számított. A mesék közzé tartozik egy Sára nénémtől hallott történet, amitől mindig megborzongtam mégis többször elmondattam vele. Cséfa irányában a radványi erdőben volt egy erdészház , ahol fiatal erdész lakott a feleségével és kis fiával. Egyszer beállított hozzájuk egy idegen férfi, amikor nem volt otthon az erdész. Nem csinált semmi rosszat csak vizet kért pihent egy keveset aztán elment. Megkérdezte ott hagyhat e egy zsákot amiért másnap eljönne, ott hagyta a konyha sarkában. Nem sokkal később a fiatalasszony, aki közben el volt foglalva a gyerekkel felfigyelt arra, hogy érdekes nesz van a konyhában, sercegést hallott. Megfordult és látja, hogy a zsákból kinyúlik egy kés, ahogy vágja ki a zsákvásznat. Csendben maradt a gyereket félre terelte lekapta a férje puskáját a falról és belelőtt a zsákba. Férje meghallotta a lövést és szaladt haza. Akkor már ott volt két csendőr is a lövés hangjára, és kiderült, hogy egy régen keresett rab-lót lőtt le az asszony. A másik rablónak csapdát állítottak, megvárták, amíg visszament és elfogták . Ahogy mesélte Sára néném elképzeltem a sötét erdőt a késes embert, és a bátor asszonyt a nagy erdő közepén. Amikor elmentünk a sok erdő valamelyike mellett attól féltem elő jön egy rabló onnan is. Mit tudott volna tőlünk elvenni arra nem gondoltam. Sok erdő volt Geszt körül, mindig volt bennem borzongás, amikor ott kellett valahová eljutnom. A babonák közzé tartozott az is, amiről írtam, hogy kutya harapást úgy kellett gyógyítani, a bajt megelőzni, hogy a harapós kutya szőrét el kellett égetni a sparhelt tetején és azt az áldozatnak be kellett lélegezni. Nekem segített, az ijedtségen kívül nem lett bajom, legfeljebb az, hogy mindig féltem a kutyáktól. Az is ide tartozik, hogy ha valaki mellett villám csap egy fába és nagyon megijed, akkor a fa szilánkjából esővízbe kell áztatni egy darabot és azt a vizet, megitatni a beteggel. Ezt nem próbáltuk ki, amikor a Pór Juci apját agyon ütötte a villám, és nagyon megijedtem, de ha tovább féltem volna, ezt ajánlotta Sára néném.

A pajtások./ 14 Iskolás koromban, kezdett kialakulni a baráti köröm. A környezetünkben lakó gyerekek lettek a barátaim, pajtásaim. A nyarakat azért szerettem, mert nem kellett iskolába járni, az őszt, pedig azért mert kellett! Az iskolai pajtásaimmal, akik a szélesebb baráti kört alkották, bejártam a falut. Mónus Julis-ka, Makai Juliska, Tárnok Juliska Bíró Joli, Szabó Gizi, Bíró Erzsike és Juci, Sujtó Sanyi, Kéri Jani Erdei Béla, Csikai Rózsika és Feri, a Góz lányok Irma Erzsike, Etus, akik később a családunkba is bekerültek. Etelka mama lett Apám második felesége. Mónus Pista, Fenesi Lajcsi, akik az 50es években Szolnokon katonáskodtak. Erről azonban még korai szólnom. Mindenkit nem tudok felsorolni. Minden helyzetben jól éreztem magam gyermeki bőrömben, állandóan egész udvartartás vett körül. Hol itt – hol ott játszottam, vagy az általam kitalált játékhoz szerveztem a csapatot. Mindig, mindenki a barátom volt, aki elfogadta a játékszabályokat. Legtöbbet Bíró Erzsikével és Sújtó Sanyival játszottam. Erzsike húgát, aki két évvel volt fiatalabb nálunk sokszor elzavartuk, hogy ne lógjon rajtunk a kis pisis, mert mi már nagy-lányok vagyunk. Van egy közös fényképünk, amin úgy mosolygunk, mint két éretlen vad alma. Nem tudom ki csinálta, de nagyon izgalmas volt a szomszéd kertben a szőlő lugas előtt állni. Rózsaszín selyemruha van rajtam, aminek felkap az eleje, Erzsikén félig díszes magyar ruha, amit igazán a piros mellény tett díszessé, csuda szépek vagyunk. Erzsike szülei nagygazdák voltak hozzánk képest, volt nagy házuk, lovuk, szekerük és soha-sem tiltották tőlem a lányokat. Az udvaruk más volt, mint a mienk. Nagy diófa állt a ház előtt alatta asztal és székek. Nyáron itt ebédeltek nekem ez különleges volt, a gazdagságot jelentette. Néha a házba is bemehettünk játszani, ilyekor ugráltunk az utcai szobában az ablak alatt álló kanapén. Másnak tűnt a világ az ő ablakukon keresztül. Lehetett látni az utcán jövő – menő embereket. Nálunk erre nem volt lehetőség, hiszen a hátsó udvarra nyílt a kis kockákból álló panoráma Olyan voltam, mint a felfedező útra induló kis macska, amikor először jut el a háztetőre. A faluban nem sok ház van ahol valamilyen ürüggyel meg ne fordultam volna. Mindegyik ház-nak, udvarnak külön hangulata vett körül. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy az összehasonlítás, a tudni akarás vágyát ébresztette fel bennem. Tudtam, hogy melyik ház milyen tiszta kibeszéltem , ha valahol rendetlenség , piszok volt. A Bözsi nagynénje Bugyi néni a szomszéd házban lakott ahol kis szatócsboltjuk volt, olajos padlóval, amihez vegyült a petróleum és ecet szaga. Nagy átlátszó üvegekben tartották a savanyú és selyem cukrot, amiből néha vehettem egy szemet. Úgy képzeltem, hogy nagyon gazdagok, mert abban a boltban minden volt. Engem szalajtott anyám 5 deka élesztőért kenyérsütéshez vagy, 5 szál cigarettáért apámnak, ilyenkor mindig kaptam egy szem cukrot. Egyszer Bözsivel felfedező útra indultunk a kert-ben és a padláson. Mondta, hogy valami érdekeset mutat nekem és elindultunk a padlásra lépcsőkön felfelé. Amikor felértünk ott volt a sötétben, két koporsó az egyikben búza a másikban tengeri. Na, nekem mindegy volt mi van benne a sötétben, úgy szaladtam le majd ki törtem kezem - lábam ! A nagy robajra elő jött Bugyi néni és elzavart bennünket. Szokás volt, hogy a gazdagemberek előre megvették a koporsójukat. Na, oda sem mentünk, fel még egyszer megnézni mi van a padláson. Nem kaptunk selyemcukrot sem az akciónkért! Pajtások. 14/2 Másik szívbéli barátom Sujtó Sanyi volt, ő még közelebb lakott, mint Bözsi. Sülve, főve együtt voltunk, azzal a különbséggel ,hogy ő többször jött hozzánk, mint amennyit én men-tem. Még gyerekek voltunk, amikor a háború előtt meghalt az édesanyja. Álltam az utcaajtó-ban és néztem, ahogy sírva kíséri a koporsót az emberekkel. Nem engedték, hogy oda menjek hozzá, ilyen nagy bajban nincs ott helye a gyereknek. Ettől kezdve a nála sokkal idősebb nővére Erzsike nevelte, aki varró nő volt. Izgalmas volt beszabadulni a maradék színes ruhák közzé, aminek maradékából sokszor készült babaruha. Sanyi más típusú gyerek volt, mint én , az én vadságomat remekül tudta kezelni mindig. Senkivel nem lehetett akkorákat nevetni, mint vele. Már iskolás korunkban kiderült, hogy remek kézügyessége van. Szépen rajzolt, agyagozott és kézimunkázni is tudott. Amikor valami szépet csinált leutánoztam, de az sohasem lett olyan, mint az általa készített műalko-tás. Ezért kicsit irigyeltem, de inspirált is a próbálkozásra. Az első olajképet, amit egy vászon kendőre festett, nekem ajándékozta ma is megvan. Mindenhova jött velem 60 év óta és ott függött az éppen aktuális szobám falán. Azóta kaptam egy „igazi Geszti „ rózsa csokrot is tőle, amilyet ma már nem lehet látni sehol. Sanyi olyan volt nekem mintha testvérem lett volna. Néha kicsit eltávolodtunk egymástól, aztán újra rátaláltunk a másikra. Mindig tudtunk egymásról akkor is, amikor éppen el voltunk foglalva a saját életünkkel. A patika hozzánk ötödik ház volt, ahová bejáratos voltam a patikusék két lányához. A velem egyidős lányok Kállai Dali és Bella, nem jártak velünk iskolába, magán tanulók voltak. Ellentétben a Hanzéros doktor gyerekeivel,Jancsival és Ádámmal, akikkel együtt rendetlen-kedtünk és néha itt a patikusék - nál találkoztunk. Lány testvérük öregebb volt nálunk. Pati-kusék - nál, mindig rend volt a szobákban – ahová ritkán jutottam be – és az udvaron is. Sza-kácsnő főzött a családnak, ebédre nem, de uzsonnára gyakran hivatalos voltam. A helyes szemüveges lányok, igazi úri kisasszonyok voltak. Szerettem velük játszani, de csak akkor, amikor kedvem volt hozzá. Ők, mert nem jártak gyerekek közzé sokat unatkoztak, ilyenkor küldtek valakit értem, hogy menjek játszani. Na az ilyen megrendelt játékokat nem szerettem, különösen ha éppen egy jó játékot kellett abba hagyni . A házhoz nagy udvar és kert tartozott, sok fűvel, nagy fákkal és bokrokkal. Az utcáról nem lehetett belátni a sűrű orgonabokroktól, amik tavasszal többféle színben pompáztak. A virágos kert szélén, zománcozott, tarkaruhás, pléhkislány öntöző kannával a kezében vi-gyázott a virágok szépségére. Ahányszor elmentem a kert mellett mindig megcsodáltam. Az udvaron volt egy nagy verem, amit nem zöldség tárolásra használtak, mint nálunk, hanem házinyulak laktak benne. Volt egy kis kifutójuk ahol mi is játszhattunk velük. Egyszer aztán valami malőr történt / lehet, hogy mi hagytuk nyitva az ajtót / az összes nyúl kiszabadult , szétszéledtek a kertben azt hiszem még másnap is a nyulakat hajkurászta a szakácsnő mire nagy nehezen összeterelte őket a helyükre. .Egy nyári napon az udvaron fényképeket csináltak rólunk úgy, hogy ott voltak a Hanzéros gyerekek és én . Akkor is durcás voltam valami miatt, ma is őrzöm igazán jellemző rám az a kép. A patikusné, szép, törékeny fehér bőrű asszony volt, akinek gyakran fájt a feje. Olyankor lefeküdt a sötét szobában és nekünk csendben kellett játszanunk. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet beteg, amikor ott a rengeteg orvosság, amit a férje árult. A paraszt asszonyoknak sohasem fájt a fejük ,vagy ha mégis egy kombinált por meggyógyí-totta őket. Ki tudja, hogy tudtak megélni abból a pénzből, amit az orvos felírt, kevesen tudták megvenni a háború előtti pénztelenségben. A lányok játszópajtásai közzé tartozott Sanyi is , mégis ritkán találkoztunk össze. Azt gondolom beosztottak bennünket, hogy a lányok, keveset legyenek egyedül. A háború előtti évben elköltöztek valahová az északi megyék egyikébe. Mikor cso-magoltak, választhattam a rengeteg játék közül. Egy kis zongorát választottam, pedig babát is lehetett volna. Nem tudom miért, ez tetszett nekem és kitartottam mellette, talán a hangja miatt . A lányokkal soha többet nem találkoztam Néhány mondatban itt emlékszek meg, Hanzéros Géza doktor úrról. Kövér kedélyes ember volt aki sok évtizedig volt a falu orvosa. Felesége Ilonka néni igazi háziasszonyként nevelte a gyerekeket. Mindenkit ismert a doktor úr, azt is tudta kinek, milyen betegségek fordultak elő a családjában. Amikor valakihez kihívták már mondta a diagnózist, „ ó az anyád is epebajos volt neked is az a bajod „. A háború sem zavarta el őket, amikor csendesedett a helyzet vissza jöttek, szerintem, haza. A fiúkkal iskolában sokat játszottunk az udvaron ,de az én vadóc környezetembe nem tartoztak. A legkedvesebb pajtásom,-- máig jó barátom -- Sanyi volt. Vele állandóan, sülve, főve együtt voltunk. Szembe laktak velünk így nem kellet sok idő ahhoz, hogy együtt játszhassunk. Voltak alkalmi játszó pajtásaim is a környék gyerekei közül, olyanok, akik azt csinálták, amit én akartam. Nem tudtam elviselni, hogy ne én legyek a bandavezér. Ebbe a csapatba tartozott Szabó Gizi, Csikai Rózsika, akik soha sem lázadoztak az ellen, amit kitaláltam. Néha bevontuk a játékba néhány fiút, hogy többen legyünk. A Csikai gyerekek apja volt a falu csordása, aki reggel kihajtotta, esténként haza hajtotta a teheneket, nagyapjuk pedig a gulyás, aki egész nyáron kint aludt a növendék marhákkal. Olyankor, amikor Anyám nem volt otthon tízen is össze jöttünk az udvarunkon. Nem nagyon örült neki, mert olyankor jól szétrúgtuk a szalmát, lesiklást játszottunk a kazal tetejéről.

Iskolás koromban, kezdett kialakulni a baráti köröm. A környezetünkben lakó gyerekek lettek a barátaim, pajtásaim. A nyarakat azért szerettem, mert nem kellett iskolába járni, az őszt, pedig azért mert kellett! Az iskolai pajtásaimmal, akik a szélesebb baráti kört alkották, bejártam a falut. Mónus Juliska, Makai Juliska, Tárnok Juliska Bíró Joli, Szabó Gizi, Bíró Erzsike és Juci, Sujtó Sanyi, Kéri Jani Erdei Béla, Csikai Rózsika és Feri, a Góz lányok Irma Erzsike, Etus, akik később a családunkba is bekerültek. Etelka mama lett Apám második felesége. Mónus Pista, Fenesi Lajcsi, akik az 50es években Szolnokon katonáskodtak. Erről azonban még korai szólnom. Mindenkit nem tudok felsorolni. Minden helyzetben jól éreztem magam gyermeki bőrömben, állandóan egész udvartartás vett körül. Hol itt – hol ott játszottam, vagy az általam kitalált játékhoz szerveztem a csapatot. Mindig, mindenki a barátom volt, aki elfogadta a játékszabályokat. Legtöbbet Bíró Erzsikével és Sújtó Sanyival játszottam. Erzsike húgát, aki két évvel volt fiatalabb nálunk sokszor elzavartuk, hogy ne lógjon rajtunk a kis pisis, mert mi már nagylányok vagyunk. Van egy közös fényképünk, amin úgy mosolygunk, mint két éretlen vad alma. Nem tudom ki csinálta, de nagyon izgalmas volt a szomszéd kertben a szőlő lugas előtt állni. Rózsaszín selyemruha van rajtam, aminek felkap az eleje, Erzsikén félig díszes magyar ruha, amit igazán a piros mellény tett díszessé, csuda szépek vagyunk. Erzsike szülei nagygazdák voltak hozzánk képest, volt nagy házuk, lovuk, szekerük és sohasem tiltották tőlem a lányokat. Az udvaruk más volt, mint a mienk. Nagy diófa állt a ház előtt alatta asztal és székek. Nyáron itt ebédeltek nekem ez különleges volt, a gazdagságot jelentette. Néha a házba is bemehettünk játszani, iljekor ugráltunk az utcai szobában az ablak alatt álló kanapén. Másnak tűnt a világ az ő ablakukon keresztül. Lehetett látni az utcán jövő – menő embereket. Nálunk erre nem volt lehetőség, hiszen a hátsó udvarra nyílt a kis kockákból álló panoráma Olyan voltam, mint a felfedező útra induló kis macska, amikor először jut el a háztetőre. A faluban nem sok ház van ahol valamilyen ürüggyel meg ne fordultam volna. Mindegyik háznak, udvarnak külön hangulata vett körül. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy az összehasonlítás, a tudni akarás vágyát ébresztette fel bennem. Tudtam, hogy melyik ház milyen tiszta kibeszéltem , ha valahol rendetlenség , piszok volt. A Bözsi nagynénje Bugyi néni a szomszéd házban lakott ahol kis szatócsboltjuk volt, olajos padlóval, amihez vegyült a petróleum és ecet szaga. Nagy átlátszó üvegekben tartották a savanyú és selyem cukrot, amiből néha vehettem egy szemet. Úgy képzeltem, hogy nagyon gazdagok, mert abban a boltban minden volt. Engem szalajtott anyám 5 deka élesztőért kenyérsütéshez vagy, 5 szál cigarettáért apámnak, ilyenkor mindig kaptam egy szem cukrot. Egyszer Bözsivel felfedező útra indultunk a kertben és a padláson. Mondta, hogy valami érdekeset mutat nekem és elindultunk a padlásra lépcsőkön felfelé. Amikor felértünk ott volt a sötétben, két koporsó az egyikben búza a másikban tengeri. Na, nekem mindegy volt mi van benne a sötétben, úgy szaladtam le majd ki törtem kezem - lábam ! A nagy robajra elő jött Bugyi néni és elzavart bennünket. Szokás volt, hogy a gazdagemberek előre megvették a koporsójukat. Na, oda sem mentünk, fel még egyszer megnézni mi van a padláson. Nem kaptunk selyemcukrot sem az akciónkért!

Ideális esetben 30 C fok melegben zajlott az aratás, cséplés . Izgalomban teltek ezek a hónapok, mindenki azért izgult, hogy nagyobb esőzések nélkül fejeződjön be minden nyári munka. Geszt körül, vendégmarasztaló a sár, akkor is, ha csak néhány napig esik az eső. Jó zsíros feketeföld van a falu körül, meg termett rajta a télire való. Volt olyan nyár, hogy úgy aratott apám, hogy amikor lekaszált egy rendet és azt anyám kévébe kötötte azonnal összeszedték és kereszt berakták, nehogy elázzon a búza feje, mert oda lesz, ami megtermett. Amikor megjelentek a felhők és láttuk, hogy rögtön feljön az eső a kereszt tövébe húzódtunk, mint egy kunyhóba. Eláztunk ugyan, de mire haza értünk megszáradt rajtunk az egy szál ruha. Amikor nagy ritkán kint voltam az aratáson és megláttam az ég alján egy nagyobb felhőt, pánikba estem. Akkor is, ha tudtam egy szemeső, sem esik belőle felvettem a nyúlcipőt és egy trappban hazáig szaladtam. Nem számított milyen messziről kellett szaladni a bokáig érő finom por-ban vagy latyakos sárban. Nagyon féltem a vihartól, dörgéstől villámlástól. Nyaranként sokszor hallottuk, hogy valakit agyon ütött a villám. Azt hiszem, ha nem színezik ki az asszonyok a történteket, akkor is féltem volna. Egyik nyáron velem egyidős pajtásom Poor Juliska apja, lett áldozata az égiháborúnak. Anyámmal mentünk a községházára, eső sem esett, borulás sem látszott „csak úgy derült égből villámcsapás „ és a templomkert előtt egy nagy hársfába belecsapott. Az ember éppen alatta ment el, azonnal meghalt. Mi beugrottunk a kapualjba, ami nem sokat védett volna, én még egy félóra múlva is bújtam anyámhoz annyira féltem. A mai napig, ha elmegyek, azon az úton mindig eszembe jut ez a történet lehet, hogy rajtam kívül már más nem emlékszik rá. Ez az eset olyan nyomot hagyott bennem, hogy amikor vihar van, ki sem megyek a házból, ha tehetem. Pedig, hát Isten kezében vagyunk. Úgy gondolom a sorsot, ha nem muszáj, nem kell kihívni magunk ellen. Otthon sokszor kiültem biztonságban a gerendás, ágasos ház elé egy kisszékre. Néztem a vihar nélküli bugyborékos nyári záport. Házunk nádtetejéről, mint a csőből csurgott az eső és patakként folyt az ereszalatti, maga késztette, kis csatornába. Amikor az eső elállt a környék összes gyereke kiment az utcára és a házak előtti árokban összegyűlt vízben totyogott. Kitaláltunk egy érdekes játékot. Eső után, amikor kezdett kiszikkadni a sár, jó szalonnásra, abból összegyúrtunk egy össze maréknyit. Meglapogattuk a közepébe lyukat formáztunk, bele köptünk és a járdához vágtuk. Nagyokat durrant, egész délután elszórakoztunk figyelve kié szól nagyobbat. Mire hazakeveredtünk ezután a játék után a disznó hozzánk képest úri embernek nézett ki. Anyám nem győzött kisikálni esténként. A két ruhámból az egyik mindig a kötélen lógott. A cipő nem okozott gondot, mert a paraszt gyerek lába nem bírta a cipőt. Nem is viseltem csak télen. Amikor az aratás befejeződött, pihenő nélkül lehetett kezdeni a behordást, vagyis a gabona asztagba rakását. Akinek, kevés gabonája volt sokszor a szekérről csépelték el. A falu szélén az Iklódi legelőn jelölték ki minden nyáron a cséplőgép helyét. Idehordták és rakták asztagba szépen sorba, rendezetten a gabonakévéket fajta szerint is elkülönítve. A közelben volt a legelő legnagyobb gémes kútja. Azt hiszem az esetleges tűz szempontjából volt praktikus idetelepíteni a szérűt. Azok a falusiak, akiknek kevés csépelni valója volt ide hordták a gabonájukat, a nagygazdák saját házuknál csépeltek, de csak akkor amikor a falu szélén már végeztek. Apám erős szorgalmas fiatal férfi volt sohasem maradt ki a cséplő brigádból. Legtöbbször a búzakévével etette a gépet a tetőn, tűző napon reggeltől estig, vagy zsákolta az összegyűlt gabonát. Azok a nyarak voltak eredményesek, amikor 5-6 zsák búzát és ugyanannyi egyéb takarmányt összegyűjtött. Amikor már nagyobbacska voltam én vittem neki az ebédet. Jó savanykás levest, meggy, pöszméte, alma és csirkepaprikás, vagy rántott csirke volt a menü .Nyár végére már megnőttek a tavasszal keltetett csirkék. Leültünk a szalma hűvösébe, ahol apám megebédelt. Otthon anyám úgy pakolt, hogy nekem is maradjon belőle, mert jókat enni igazán itt lehetett. Addig pihentek az emberek, amíg megették az ebédet. Akkor megrángatta valaki a gőzgép madzagját és a sípszóra feltápászkodtak az elcsigázott emberek és folytatták tovább a munkát. A gép faránál a törekhordók lányok voltak. Nem lehetett látni őket a portenger mögött. A szúrós, poros kalászok beitták magukat egész bőrükbe. Rárakódott az arcukra, hajukra ,szempillájukra , amit alig tudtak mozdítani a rárakódott vastag portól .Mire vége lett a napnak összeállt a konty a kendő alatt. A cséplés egész augusztusban tartott, a házaknál lévő asztagok maradtak utoljára. Ahogy ment a cséplőgép és a banda egyik háztól a másikhoz, gyerekek hada követte őket. Mezítláb egy szál ruhában, ami nem sokkal volt tisztább estére, mint a törekes lányoké .Szerettem ezeket a napokat, ki nem hagytam volna a banda bámulását. Sok látnivaló akadt a hatalmas masina körül. A széles gépszíj hajtotta a kattogó hatalmas kerekeket, a gőzsíp szólt, amikor vége volt a pihenőnek, a kazán, amiben állandóan égett a szalmatűz, érdekes látnivaló volt. Az emberek ilyenfajta nyüzsgése, jelentette a cséplést nekem. A háznál ebédet kaptak a cséplőmunkások a gyerekeknek is akadt pár szem nyári alma. Még a legrikácsolóbb öregasszony sem akaszkodott össze velünk, mert ha nem kaptunk semmit leloptuk a fáról a gyümölcsöt. Általában egy hónap alatt végeztek a csépléssel, augusztus végére, akkor már kezdődött az óvoda és az iskola. Az iskola . /13 Nagy változást hozott az életemben az iskola. Otthon, telenként Apám tanított írni – olvasni így volt kevés elképzelésem az iskoláról. Megvettük a kellékeket, „papundekli bőrönd formájú kis táskát, palatáblát, palavesszőt, olvasó könyvet, egy – két irkát, palavesszőt és ceruzát. Boldog voltam ,hogy már nagylány vagyok iskolába járhatok. Két iskola volt a faluban a „kis iskola és a nagy iskola „ .A megkülönböztetés szerint az egyikbe a kicsik jártak 3 . osztályig, a másikba a nagyok a 6. elemi végéig. Mindkettő összevont iskola volt, amíg az egyik osztállyal foglalkozott a tanító addig a másik feladatot kapott és csendben volt. A tanítónőt már ismertem , mert amikor az óvónőnk valamiért az iskolába küldött találkoztunk vele .Anyámmal egyidős fiatal, egyedül élő „kisasszony „ volt Kiss Ilona, aki Pápáról került Gesztre. Azon a napon, amikor anyám elkísért az iskolába rögtön megszerettem. Iskolánk a községházával szemben egy parasztház udvar felőli részéhez toldott nagyobb terem volt, berendezve iskolapadokkal, dobogóval, katedrával. A sarokban magas vaskályha szolgáltatta a meleget. A kályha mögött deszka ajtó választotta el a kandallóhoz is alkalmas nagy tátogó kéménylyukat a teremtől. Ennek később még nagy szerepe lett. A padlót vastagon bekenték olajjal, ami elég randán nézett ki és büdöset árasztott magából. Akkor ezt a szagot az iskola velejárójának könyveltem el. Ilyen szaga volt a szatócsboltoknak, vagyis minden jeles helynek. A ház utca felőli részében lakott tanító kisasszony. A háza előtti, léccel díszített ámbitusra felfutott a vadszőlő. Eltakarta előlünk Ica néni birodalmát. Év vesztes voltam így 1941 szeptemberében kezdtem iskolába járni. Anyám átkísért az úton a községháza előtt és bevitt az osztályterembe. Elfoglaltam az első helyet és onnan nem voltam hajlandó felállni. Az első hely rangot jelen-tett azt, hogy én vagyok a legjobb. Ica néni nevetett és azt mondta ezért a helyért nagyon jól kell ám tanulni! Mindent meg ígértem és maradtam ezen a helyen, addig, amíg ebbe az isko-lába jártam. Ha valami rosszat tettem azzal lehetett legjobban megbüntetni, hogy elültetett Ica néni a hátsó sorba, Ilyenkor bőgtem, hisztiztem és megembereltem magam, hogy minél hamarabb visszakerülhessek a helyemre. Ha valaki „ csak úgy „ elfoglalta a helyemet elkergettem . A legjobb tanulók egyike lettem ,amit Ica néni mondott , vagy csinált az szent volt előttem . Senki meg nem bánthatta, rosszat nem mondhatott róla biztos megvédtem. Szerettem tanulni soha sem felejtettem el megírni a feladatot a palatáblára. Irkába csak később , 2. 3 . évben írtunk .Karácsonyra akkor is tudtunk olvasni. Attól kezdve a betű lett a legjobb társam. Debrecenben tanult Ica néni öccse Géza, aki sokszor eljött látogatóba. Ilyenkor ott volt két nagylány, akik polgáriba jártak magán úton Ica nénihez. Semjén Kati és Gellén Juliska. Szerettem ott ugrálni körülöttük. Mindent hallani, tudni akartam, ami körülöttem történt. Azt már akkor is éreztem, hogy az egy más világ. Korban közel álltak Ica nénihez, de bennem akkor sem volt különösebb tisztelet irántuk .Julika kedves volt velünk, kicsikkel, Kati fenn hordta az orrát. Egyszer aztán amikor nagy „ szevaszt „ köszöntem az utcán Katinak, megállított. Azt mondta köszönjek neki kezét csókolom --mal, és nehogy tegezni merjem. Ettől kezdve nem köszöntem neki egyáltalán és ha mégis észrevettem rányújtottam a nyelvem .Az sem érdekelt ha megmondja Ica néninek, nem mondta meg. Mindig éreztem, hogy ellenséges velem szemben , meg is tettem mindent érte ezután a kis incidens után. Az a három év, amíg Ica néni tanított meghatározó lett egész életemben. Palatáblára rajzolt, zsinórírásos betűimet évtizedek múlva is megismerte. Akkor pedig már nem voltak olyan műgonddal megformálva, mint hajdan. Az olajos padló illata épp úgy beivódott tudat-alattimba , mint simogató kezének érintése. Sohasem bántott senkit, mindig dicsért, még akkor is, ha valamiért megdorgált bennünket. Tőle tanultam meg, hogy ha valamit elakarok érni azt elérem, mert képes vagyok rá. Soha senkinek nem mondta, hogy buta. Sarkalt bennünket a nagyobb teljesítményre, arra , hogy higgyünk magunkban. Nem tudom , hogy csinálta de 50 év után is sokan emlékeznek rá a faluban nemcsak én. Szerettem iskolába járni, állandóan produkáltam magam, jó tanuló voltam. Verseket tanultam, és szívesen szavaltam. Az iskola év végén minden évben volt egy ünnepélyes évzáró vizsga, amit már említettem. Ilyenkor a templomban kellett felelni valamiből. Azt választotta a tanító, amit a gyerek legjobban tudott. Nem volt könnyű, mert az egész falu ott volt a szülők azt várták, hogy az ő gyerekük legyen a legügyesebb. Mindig kaptam valamilyen jutalomkönyvet. Szép lassan rá szoktam az olvasásra, ezt apám is segítette, amikor valahonnan haza jött meséskönyvet hozott ajándékba. Sok könyvem lett mire pár év eltelt .

A falu közepén áll a református templom, amit 1770 ben építettek, valószínű, hogy az1760 ban gesztre került Tiszák is hozzá járultak az építéshez. Templomba, megkeresztelésem után, akkor jutottam el, amikor iskolás lettem. Szüleim nem jártak templomba, mert nem tudtak felöltözni úgy, mint a módos emberek. Nekem, minden vasárnap mennem kellett a többi iskolással. A lelkész Besztercei László volt, a fia Laci velem járt iskolába. Később a háború után elköltöztek a faluból a mi osztá-lyunk tanulóit még ő készítette fel a konfirmálásra. Iskola év végén itt volt a vizsga, amin az egész falu ott volt. Mindenki kíváncsi volt, hogy szerepel a gyereke. Itt kapták meg a jó tanulók az ajándékkönyveket, előbb persze szerepelniük kellett. Ilyenkor az én szüleim is eljöttek, ha apám éppen otthon volt. Csuda szerettem ilyen jeles helyen szerepelni, szavalni, vártam a könyvet, hogy vajon most mit kapok. Szerettem a mesés könyveket, amikor olvastam más világba repített. A templomkerten keresztül járda vezetett a már említett kastélykerti kiskapuhoz, amit vasárnap kinyitottak ott jöttek az urak a templomba. Sokszor figyeltük őket, itt találkoztunk velük ember közelben. A templomban mindenkinek külön helye volt. Szemben a bejárattal a presbiterek, mögöttük ültek a kastély lakói, ott még párna is volt a padokon, amit módfelett irigyeltünk. Külön ültek a férfiak, a nők, a falu előkelői, a gyerekek, a karzaton pedig a falu fiataljai. A parasztember, aki nem tudott felöltözni szépen csak otthon befelé imádkozott. Ha hitte az Istent és többnyire hitte, azt legbelül önmagának tette, a lelke mélyén. Amikor imádkozott azt nem hallotta senki más csak az Isten. Alig vártuk, hogy akkorák legyünk, hogy mi is felmehessünk a karzatra a nagyokkal. A pad alatt ment a csipkelődés, a rendetlenkedés. Néha ki somfordáltunk a padok közül és felmentünk a toronyba. Nyáron a toronyban mindig volt felnőtt, aki szemével pásztázta a határt nincs e valahol tűz .Izgalmas volt innen széjjelnézni, messze lehetett látni. Természetesen, nem volt olyan vala-mire való gyerek, aki legalább egyszer fel ne ment volna a toronyba. A fiúk a harangozást is kipróbálták, az apraja aztán lógott a harangkötélen, olyan nehezen lehetett megkondítani a nagy harangot, de még a kicsit is. Elláttunk a környező falvakba, tanyákra, és a határhoz közeli nagyobb majorságok udvarába, Át láttunk Romániába, láttuk az utakat rajta az embereket és az őrbódékat, a magasleseket. Majd minden nyáron előfordult tűzeset, akkor félreverték a harangot, olyankor ott volt a falu apraja, nagyja az oltásnál. Egyszer a szomszédunk szalmakazla leégett, valószínű, hogy a gyerekek gyújtották fel. Sokszor a fiúk a szalmakazal mögött próbálták ki az első slukkot a maguk sodorta cigarettából. Ha a próba tűzvészbe torkollott volt ne mulass. Jól elverték a gyereket, aki sokszor a jószág télire gyűjtött takarmányát tüntette el pillanatok alatt. A templomban adták össze a házasodó fiatalokat ilyenkor a falu összes gyereke sietett szájat tátani, menyasszonyt nézni. A templom szélső hajójába, a torony alatti részbe, hozták be a halottat útban a temető felé elbúcsúztatni. Azt hiszem azért külön kellett fizetni, mert nem mindenkit búcsúztattak a templomban is. A keresztelő, és ünnepnapokon az úrvacsora élményszámba ment. Különösen az úrvacsorát kritizáltuk meg, figyelve, hogy a serleg melyik oldalán isszák a bort a nyálas öregek. Igyekeztünk a másik oldalra fordítani a kelyhet, ami nem mindig sikerült. Mindenhol jól éreztük magunkat a dolgoknak csak a jó oldalát láttuk, nem zavart bennünket , hogy ki kicsoda, amikor együtt voltunk gyerekek csak a játék volt a fontos. Egyszer egy tíz év körüli gyerek Mátyás Guszti, körbe ment a toronyablak mellett futó peremen a magasban, na ez napokig szenzáció volt lehet, hogy már senki sem emlékszik rá. Itt írok arról, hogy a gyerekek előtt nem nagyon volt tabutéma az, ha valaki éppen meghalt. Anyám mindenhova vitt magával nem is tudott volna mást tenni. Amikor a szomszéd asszony meghalt, Irén édesanyja, tüdőbajban, lehettem úgy öt éves, este át mentünk” halott látni „. Amikor még nem volt fel ravatalozva az elhunyt, feküdt az ágyban, mintha aludna, otthon a háznál összegyűltek az ismerősök, és hangosan siratták az asszonyok. Akkor láttam először halott embert, igaz még most is emlékszek rá. Az egész szoba tele volt asszonyokkal, csak azt hallottam, hogy mindenki sajnálja, ami azért volt nekem furcsa, mert nagyon zárkózott család volt nem nagyon járt hozzájuk senki. Aztán az egyik nyáron meghalt a postás kisasszony, aki katolikus volt. A posta hozzánk negyedik ház volt, sokszor megfordultam itt. Szerettem megfigyelni, hogy az előtte lévő táblába, milyen gyorsan váltogatva dugja a drótokat aminek a végén csapok voltak. Minden helynek illata volt, számomra, itt a bélyegek illatát éreztem ami a papírok illatával vegyült. Szerettem éppen úgy mint később az iskolában a frissen faragott ceruza illatát. Érdekes volt nekem, ez a telefonálás, mert amit a gátőrházban láttam az nem így működött. Teljesen természetes, hogy ott voltam a különleges szertartáson. A ház udvarán járta körbe a pap a sok koszorúval díszített ravatalt és lóbálta a füstölőt, ez olyan érdekes volt a református szertartások mellett, hogy csak a számat tátottam. A falu lakói szerették a kisasszonyt, de az udvaron csak kevesen voltak a szertartáson. A templomba nem vitték be, de amikor kísérték a temetőbe akkor már az egész falu ott volt.

A kastély az egy soron van, megbontva a házak sorát, a templom kert mögött. Ahova nem juthat be a gyerek, az mindig misztikus kicsit. A kastélyba még a kertbe sem lehetett csak úgy ki – bejárkálni. Aki ott dolgozott az néha be tudta vinni családtagját vagy azt az ismerősét, akit akart, másképp nem volt rá lehetőség .A Tisza családról, nem akarok elemzést írni azt nálam jobban megtették sokan, csupán az emlékeimmel összefüggésben, vagy a kíváncsiságomat csillapítva írok néhány sort. A birtok, és a kastély tulajdonosai gr Tisza Kálmán, gr Tisza István és családjaik itt éltek és itt vannak eltemetve a családi kriptában. Bár nem tartozik közvetlenül az én emlékeimhez a falu életét, így az enyémet is sok mindenben meghatározta ott létük. Elvitathatatlanul ők voltak a falu gazdái és felnőtt fejjel már azt is látom ,hogy jó gazdák voltak. Mindenképpen szeretnék róla írni, hogy hogyan és mikor kerültek Gesztre. A falu életében nagy fordulatot jelentett, amikor felbukkantak . Igazán csak azt tudták az itt lakó emberek, hogy valahonnan Erdélyből jöttek. Az egész családfát nem akarom levezetni csak a főbb vonalakról szólok. 1760 ban kapta meg a geszti és Geszt környéki birtokot Tisza László, akit Ady tarisznyás embernek nevezet, mégpedig azért mert nem csereként kapta a birtokot, hanem szolgálataiért. 1761 - től elkezdtek véglegesen berendezkedni Geszten. Felesége gr.Teleki Kata volt az első gróf a családban. Őt követte Tisza Lajos, aki ugyancsak Teleki lányt vett feleségül, 7 gyerekük született Geszten, akik közül 4 nőtt fel. A család itt élt az 1848 as szabadságharc idején, és menedéket adott bujdosó katonáknak. Az ö fiaik közül került ki az első miniszterelnök 1875—1890 között, Tisza Kálmán, aki még nem volt gróf. Testvére Tisza Lajos kapta a grófi címet a Szegedi árvíz utáni újjáépítésben kitűnt munkájáért. Ezt a grófi címet adományozta bátyja fiának,Tisza Istvánnak, aki a majdan sokat emlegetett miniszterelnöke lett az országnak. Gr Tisza István miniszterelnököt meggyilkolták 1918 október 31 én, neki egy fia volt Ist-ván, aki 1918 november 4 én, négy nappal apja halála után, Spanyol náthában meghalt. Özvegye, Csikszentmihályi Sándor Jolán egyedül maradt három gyerekkel. A gyerekek kicsik voltak Lajos Kálmán, Jolán és József. József 1938 - ban meghalt autóbalesetben, így a geszti birtok örököse, lakója Kálmán lett. Ekkor, kerültek be a család egyes tagjai az én emlékeimbe. A kastély nem volt túlságosan nagy , de azt hiszem belülről otthonos lehetett . Belső udvaráról kényelmesen meglehetett közelíteni a lóistállókat , a fedett kocsibejáró alatt szálltak ki, be az utazni induló és érkező vendégek. Az épület előtt két hatalmas platán fa áll még ma is, árnyékot adva a keletre néző ablakoknak. A hosszanti rész végén, nagy kényelmes terasz van, ami vessző bútorral volt nyaranta berendezve. Gondolom sokszor dönthettek itt az ország sorsáról. Az épület másik végén különállóan épült a konyha, ide még én is eljutottam. Csuda illatok terjengtek a levegőben, és ha éppen valamiért bejutottam, mindig akadt pár falat finomság. A templom kerten keresztül jutottunk el a kiskapuig, ami a nagy parkot körül vevő, kerítésen engedte vagy korlátozta a túljutást. A fiatal grófnak,Tisza Kálmánnak nagyon szép felesége volt, azt rebesgették, hogy orosz grófnő. Később tudtam meg hogy ő Finn származású fiatalasszony, aki második feleség volt. Mi gyerekek, ha tehettük felmásztunk a kerítésre és onnan figyeltük merre sétál, mit csinál a kertben. Társalkodónője csinos, fiatalasszony volt, akinek a fia velünk járt óvodába. Valamennyien versenyeztünk kegyeiért lehet, hogy az én erőszakosságom miatt, mi ketten elég jó viszonyba kerültünk. Ennek a kapcsolatnak köszönhettem, hogy sikerült bejutnom a kastély kertbe. Nekem teljesen elég volt, hogy ketten felderítettük a hatalmas parkot. Legjobban az Arany János régi háza mellett álló, kerti hinta tetszett, amire vörös futórózsa kúszott fel. Kipróbálhattuk nem zavart el bennünket senki. Évek múlva az első, amit meg valósítottam csöppnyi szocialista nyaralónk kertjében ennek a hintának a mása lett. A takaros kis házat ahol Tisza Domokost, Tisza István legfiatalabb testvérét tanította Arany János a háború alatt lerombolták, majd újra felépítették emlékháznak. A park napsütötte, eldugott részén volt a „veres kád „ fürdő medence, amiben úszni biztosan nem lehetett, ahhoz kicsi volt. Erről mindenki beszélt ám csak kevesen látták, éppen ezért titokzatos volt, mi ketten ide is elmehettünk. Nem tudom miért volt ez a neve, kékre volt meszelve a medence alja és oldala , semmi „veres „ nem volt rajta ,kicsit csalódtam benne a színe miatt, mert akár milyen kicsi volt nekem óriásinak tűnt. Körülötte kerti bútorok, nádból spanyolfal, nem messze üvegház, különleges virágokkal, amilyeneket addig soha nem láttam. Akkor éppen, senki nem fürdött a medencében telje-sen üresen állt, víz sem volt benne. Lementünk a medencébe és azt nézegettük meddig érne nekünk a víz, ha tele lenne. Eltöltöttem itt egy egész délutánt, utána már csak a kerítésen állva bámultam be ismét, mint a többi gyerek. Az épületet körülvevő park azt mondták 30 hold tele szebbnél szebb hatalmas tölgy, éger , hárs, nyír, és még nagyon sok nemes fával, fenyőfákkal és virágzó bokrokkal. Gondozott utak szelték át a fák közötti részeket, néhol kerek medencékben úszkáltak az aranyhalak. A magasított, téglából kirakott kerítésalapon állva, mindig lehetett valami érdekeset látni. Lógtunk a kerítésen, senki nem zavart el bennünket. Néha láttuk a gróf urat, vagy a kegyelmes asszonyt, ha szerencsénk volt a vendégeket is. Nem járkáltak a faluban nem volt ott dolguk. A kastélyban sokan dolgoztak, akiket ismertem. Szomszédunk fia Torzsa János komornyik volt, szembe velünk Kovács Gábor bácsi kertész, Irén a lánya sokat mesélt nekem hogy mik történnek a kastélyban. Amit elmondott valóban olyan volt, mint a mese. Az, egy tejesen más világ ahova nem láttunk be. Azt hiszem a falu lakossága sem volt tisztában a grófék családi viszonyaival, nekem pedig fogalmam sem volt. Visszatérek kicsit a családi viszonyok taglalásához. Amikor én megszülettem már a fiatal gróf, Kálmán és anyja volt a birtok és a kastély tulajdonosa. Rakovszki Ivánné lett a „ kegyelmes asszony „ miután újra férjhez ment. Még csak nem is gondolkoztam rajta, miért nem Tiszának hívják! Felnőtt koromban viszont utána jártam a háború előtti eseményeknek, csupán kíváncsiságból. Aki után mi a kerítésen keresztül leselkedtünk az Gr Tisza István unokája Kálmán és annak felesége a Finn Bernet Gréta volt az a szép fiatal hölgy, akit sokszor megcsodáltunk. Ők a háború után kivándoroltak Kanadába 5 gyerekük született. Itthon maradt az országban, vállalva a megpróbáltatásokat Rakovszki Ivánné és lánya Patai Józsefné gr Tisza Jolán, neki három gyermeke született. Az utódok szétszéledtek a világban, szinte minden földrészen él valaki közülük. Számomra nagyon érdekes és tanulságos hogy egy közel kétszáz évig tartó küzdelmes élet után szinte semmi sem maradt. Akik utódként élnek azoknak is több lehet a szívük-ben,mint a kézzelfogható emlékek tárházában.

Bevonulás az elcsatolt területekre./9 . Visszatérek Gesztre a háború előtti évekre. Jártam otthon óvodába a többi gyerekkel, egészen hat éves koromig. Viszonylagos nyugalomban zajlott az életünk. Apám németországi munkájából a következő évben semmi sem lett, 1940 ben elkezdődtek a visszacsatolások. Hitler jutalmazta a Horthy kormányt, amiért melléállt így aztán a sok fiatal férfi állandóan katona volt. Apám sem úszta meg a behívásokat. Egyik kiképzést alig fejezték be, otthon volt pár hónapig és újra jött a behívó. Az aratás is nehezen ment sokszor félbe kellett hagyni a katonaság miatt. Nekünk az még nem volt háború, az átlag ember örült, hogy visszakapjuk Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket az, hogy ez mivel járt csak az tudta, akinek vitték a férjét, fiát apját katonának. Sokszor veszélyes volt a katonai bevonulás, különösen Szerbiában. Ezeken a bevonulásokon, már apám is részt vett. Határvadászoknál szolgált Nagyszalontán és minden határ menti akcióban részt vett. 1940 ben, amikor Erdélybe vonultak be a katonák, a behívót úgy kapták a Geszti férfiak,, hogy Gesztre kellett bevonulniuk katonának. Az egy soron volt egy nagy parasztház, amiben akkor ki tudja miért, nem lakott senki. Ezt a házat nevezték ki laktanyának, itt helyeztek el egy szakaszt 40-50 katonát. Örültem, hogy láthatom, minden nap elmentünk hozzá. Tetszett nekem a bakaruhában csak az nem, hogy olyan egyforma volt a többiekkel, alig tudtam megkülönböztetni tőlük. Egyik nap aztán jött a parancs, hogy átlépik a határt, és utána Nagyszalontánál biztosítják a határ szakaszt. Délelőtt már az egész falu apraja, nagyja azt várta, hogy mikor jönnek. A kapuk előtt ácsorgott mindenki, amíg egyszer csak elindultak és nemsokára a főutcán meneteltek. Házunk előtt haladtak, oszlopban , díszlépésben. Mindenki aki az utcán állt integetett. Apám nem integetett, arra sem nézett pedig én a többi gyerekkel ott szaladtam mellettük, amíg valaki vissza nem zavart bennünket. Az egész falu apraja nagyja, követte őket a Nagyhíd felé, egészen a Román határig, a „ Pikétig „ az átkelő helyig. Innen már csak a katonák mentek tovább a falu lakóinak vissza kellett fordulni. Egy hónapon belül megnyitották a határt. Ettől kezdve az, jelentette a hétvégi programot, hogy mentünk Szalontára Apámhoz. Szerencsére egészen a háborúig ott maradt, néha ő is haza tudott jönni. A város szélén, hatalmas gesztenyefákkal övezett útmentén a régi huszárlaktanyában szállásolták el őket. Vittük a hazai kosztot ő pedig cserébe nekem adta a „komiszt „ ami nekem sokkal jobban ízlett. A 10 kilométeres utat Geszt és Nagyszalonta közt gyalog tettük meg anyámmal. Semmi pénzért nem maradtam volna otthon. Anyám fél útnál felvett a hátára, mert nagyon elfáradtam és annyira nyűglődtem, hogy nem lehetett elviselni. Megállás nélkül mondtam „ jaj de fáradt vagyok , jaj de szomjas vagyok „ A Balog tanyánál ,/ Bagdi pusztánál/ végre megálltunk pihenni és inni. Sok birkát tartottak ezen a vidéken, a juhászok kedves emberek voltak elviccelődtek velünk. Néha akadt egy szelet kenyérdarab sajttal. A felnőttek megvitatták a világ sorát, mi gyerekek nagy fáradtságunkban futottunk egy két kört. Hamar felfrissültünk a gémeskútból húzott víztől. Az út hátralévő részét nyugodtabban tettük meg . A helyzet lassan megnyugodott az Erdélyi részeken, így hát elvezényelték apámat és társit a délvidékre, elfoglalni a Szabadka környéki területeket. Nem tudom meddig volt oda csak azt , hogy amikor visszajöttek Szalontára azt mesélte , ott nem ment minden simán. A magyar katonákat nem virággal fogadták, hanem golyózáporral minden irányból. A házakban, amikor bementek ott volt a konyha asztalon a kávé, kenyér látszott, hogy a gyereket kapták fel és siettek el velük. Minden meleg volt az edényekben és ez nagyon rossz érzés volt számára, hogy menekültek előlük. Sohasem érezték magukat biztonságban. Szájtátva hallgattam , ez volt az első olyan élményem, ami a háborúról szólt. Akkor már úgy, mesélte apám, hogy azt éreztem talán velem is megtörténhet ugyanez. Újra visszakerült a határvadász laktanyába Szalontára és örültünk, hogy ép bőrrel megúszta . Voltak , akik itt befejezték a háborút. Megváltozott az életünk, soha többet nem volt olyan, mint a korábbi években, elszállt a nyugalom. Sokat voltunk kettesben anyámmal . Minden munka rá hárult, eljárt kapálni, szénát gyűjteni másoknak, így volt aki nekünk is segített valamilyen formában. Néha magával vitt a Fancsikai határba szénát forgatni, amikor megszáradt akkor pedig kis boglyákba gyűjteni. Nem szerettem idemenni vele, mert a zsombékos, vizes részen, ahol ugrálva mentünk át a rétre sok volt a pióca. Sokszor 3, 4 is bekapaszkodott a lábamba ahonnan nem lehetett leszedni, csak amikor megszívta magát akkor esett le magától. Természetesen most is Sára nénémtől kértem tanácsot, mit csináljak ilyenkor. Azt mondta legyen nálunk só, és a sótól hamar leesik. Utána már bátrabb lettem , de utáltam ezután is a piócákat. Egyik reggel egyedül maradtam otthon, korán elment anyám rám zárva az ajtót. Korán felébredtem és tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok, és nem tudok kimenni pánikba estem. Azt tudtam, hogy az ajtón nem tudok kijutni, de bent sem akartam maradni. Szokásom szerint ordítottam, mint akit nyúznak. A kertre néző csöpp kis ablakot választottam, menekülési útvonalnak, úgy gondoltam, hogy azon kimászok. Az ablakkeret éppen csak be volt állítva a vályogfalba, azt hiszem csak a szentlélek tartotta. Felmásztam a kanapéra és elkezdtem magam kipréselni az ablakon. Alig fértem ki, fejjel kifelé índúltam, aminek az lett a következménye , hogy az ablak kiszakadt a falból és velem együtt leesett a földre úgy, hogy az összes drága üveg összetört. Nagyon nem ütöttem meg magam az egész nem volt másfél méternél magasabb. Az ijedtség viszont újabb hangokat hozott ki belőlem. Ekkor lépett be Anyám az utcaajtón. Meglátta mit műveltem már megint, utána nemcsak az ijedtségtől ,hanem a fenekemre kapott fenyítéstől folytathattam tovább a hangzavart . Nem hallottam soha gyereket úgy visítani, ahogy én tudtam. Nem tudom mi volt az oka, de mindentől féltem, a bezártságtól, ha elvágtam vagy meg szúrtam az újamat ha elestem. Nehezen ült el a vihar nem volt, aki megvigasztaljon , anyám pedig jogosan fenekelt el. Az volt jó, amikor mehettem óvodába, anyámnak is az volt a jó, mert akkor mehetett a dolgára nem okoztam neki gondot, néha persze ott is volt szünet.